Szent Miltiadész vagy Melkiadész ( vagy ; meghalt Rómában 314. január 10-én vagy 11-én) Róma püspöke volt 311. július 2-ától haláláig. A katolikus egyház hagyománya a 32. pápaként tartja számon. Pontifikátusa a Diocletianus-féle üldözések utáni átmenet időszakára esett: Rómában megkezdődhetett az egyházi javak visszaszerzése és a keresztény közösségi élet újjászervezése, ugyanakkor Észak-Afrikában ekkor bontakozott ki a donatista szakadás.

Miltiadész pápasága egybeesett Maxentius római hatalmának utolsó éveivel, Constantinus milviusi hídi győzelmével, valamint a mediolanumi megállapodás valláspolitikai fordulatával. Történeti jelentősége főként három eseményhez kapcsolódik: az üldözések idején elkobzott római egyházi javak visszaszerzéséhez, a Lateránnak a római püspöki központtá válásához, valamint a 313. évi római zsinathoz, amely a karthágói püspökválasztásból kiinduló donatista ügyben Cecilianus mellett döntött.

Neve, forrásai és kronológiája

A korai források több névalakban említik. A latin forrásokban a Miltiades alak gyakori, de a Melchiades változat is elterjedt; a későbbi martirológiai hagyományban gyakran Melkiadészként szerepelt. A magyar egyházi irodalomban mind a Miltiadész, mind a Melkiadész névalak előfordul.

Életéről pápává választása előtt alig maradt fenn adat. A Liber Pontificalis szerint afrikai származású volt; ez valószínűvé teszi, hogy a Római Birodalom észak-afrikai területeiről származott, de pontos születési helye és éve ismeretlen. Egyes későbbi források római kapcsolataira is utalnak, de ezekből nem rajzolható ki biztos életrajz.

Pontifikátusának kezdete és vége a korai forrásokban kisebb eltérésekkel szerepel. A Vatikán hivatalos pápalistája Miltiadész pontifikátusát 311. július 2. és 314. január 10. közé teszi. A Liberianus-katalógus is 311. július 2-át adja meg, míg a halál vagy temetés napjára január 10. és január 11. is előfordul a forrásokban. A jelen szócikk ezért a biztosabb hagyományt követve január 10-ét tünteti fel, a szövegben jelezve a kisebb kronológiai bizonytalanságot.

Megválasztásának háttere

Miltiadész elődje, Euszebiosz rövid pontifikátusa belső római egyházi feszültségek közepette ért véget. A Diocletianus-féle üldözések alatt sok keresztény különböző mértékben megtagadta hitét, vagy átadott szent könyveket és egyházi iratokat a hatóságoknak. Őket nevezték latinul lapsi-nak, illetve a szent könyveket átadókat traditores-nek. A kérdés az volt, milyen feltételek mellett lehet őket visszafogadni az egyházi közösségbe.

A római közösségben a visszafogadás körüli vita már I. Marcell pápa és Euszebiosz idején is súlyos zavargásokat okozott. Euszebioszt Maxentius száműzte, és halála után a római püspöki szék egy ideig betöltetlen maradt. Miltiadész megválasztása valószínűleg azt jelzi, hogy a római közösségben sikerült olyan kompromisszumot kialakítani, amely lehetővé tette a rend helyreállítását.

Pontifikátusa

Az üldözések vége és az egyházi javak visszaszerzése

Miltiadész pontifikátusa a kereszténység jogi helyzetének gyökeres átalakulásával esett egybe. Galerius 311-ben kiadott türelmi rendelete véget vetett a nagy üldözésnek a birodalom jelentős részén, bár a keresztények helyzete nem minden tartományban rendeződött azonnal. Rómában Maxentius már korábban sem folytatott olyan kemény keresztényellenes politikát, mint a keleti uralkodók egy része, és lehetővé tette az elkobzott egyházi javak visszaszerzését.

A források szerint Miltiadész két római diakónust, Stratót és Cassianust bízta meg azzal, hogy Róma városi prefektusával tárgyaljanak az üldözések alatt elkobzott egyházi épületek és javak visszavételéről. Ez nem csupán vagyonjogi kérdés volt: a temetők, gyülekezeti helyek és egyéb közösségi javak visszaszerzése lehetővé tette a római egyházi élet nyíltabb és rendezettebb újjászervezését.

Miltiadész elődjének, Euszebiosznak földi maradványait is visszahozatta Szicíliából Rómába, és a Callixtus-katakombában temettette el. Ez a lépés jelképesen is kifejezte, hogy a római egyház az üldözések és belső zavarok után újra rendezett keretek között működhetett.

Constantinus győzelme és a mediolanumi megállapodás

312. október 28-án Constantinus a milviusi hídi csatában legyőzte Maxentiust, és Róma ura lett. A keresztény hagyomány ezt a győzelmet fordulópontként értelmezte, mert Constantinus uralma alatt a keresztények helyzete a birodalomban lényegesen kedvezőbbé vált.

313-ban Constantinus és Licinius megállapodása — amelyet később mediolanumi ediktumként emlegettek — vallásszabadságot biztosított a keresztényeknek és más vallási közösségeknek, valamint előírta az elkobzott keresztény javak visszaadását. A kereszténység ekkor még nem lett államvallás; a rendelkezés elsősorban a vallásgyakorlat szabadságát és az egyházi javak restitúcióját biztosította.

A Laterán

A hagyomány szerint Constantinus Miltiadész idején a római egyháznak adományozta, illetve rendelkezésére bocsátotta a Lateráni palotát, amely később a pápák rezidenciája és a római egyházi igazgatás egyik központja lett. A kérdést óvatosan kell megfogalmazni: a korai források nem egyszerűen arról beszélnek, hogy Miltiadész „megkapta a Lateráni bazilikát”. A 313-as római zsinat a domus Faustae in Laterano, vagyis Fausta lateráni háza néven említett épületben ülésezett; ez a későbbi Lateráni palota és a lateráni egyházi központ történetének korai állomása volt.

A Lateráni bazilika később Róma főtemplomává és a római püspök székesegyházává vált. A Miltiadészhez köthető fordulat jelentősége ezért nem pusztán építészeti, hanem intézménytörténeti is: a korábban üldözött római keresztény közösség nyilvános, császári jogrend által elismert és vagyonjogilag megerősített egyházi intézménnyé vált.

A donatista vita és a 313-as római zsinat

Miltiadész pontifikátusának legjobban dokumentált eseménye a donatista ügy római tárgyalása volt. A vita Észak-Afrikában, különösen Karthágó körül bontakozott ki. A Diocletianus-féle üldözések után súlyos kérdés lett, hogy érvényesnek tekinthető-e azoknak a püspököknek és papoknak a szolgálata, akiket azzal vádoltak, hogy az üldözések alatt szent könyveket adtak át a hatóságoknak vagy más módon meginogtak.

A közvetlen ügy Cecilianus karthágói püspökké választása és felszentelése volt. Ellenfelei azt állították, hogy felszentelése érvénytelen, mert egyik felszentelője, Felix Aptungitanus traditor volt. A rigorista észak-afrikai párt Majorinust, majd Donatust támogatta Cecilianusszal szemben. A később donatistáknak nevezett irányzat az egyház tisztaságát hangsúlyozta, és a bűnös vagy hitehagyó papok szolgálatát, illetve az általuk kiszolgáltatott szentségek érvényességét vitatta.

A donatisták Constantinushoz fordultak, és azt kérték, hogy galliai püspökök vizsgálják ki az ügyet. A galliai püspököket azért tartották alkalmasnak, mert területükön az üldözések nem jártak olyan mértékű egyházi összeomlással, mint Afrikában, ezért szerintük kevésbé lehetett őket traditor-váddal illetni. Constantinus három galliai püspököt jelölt ki — Reticiust Autunből, Maternust Kölnből és Marinust Arles-ból —, de az ügyet Rómába utalta, Miltiadész elnöklete alá.

Miltiadész nem szűk császári döntőbírói eljárásként kezelte az ügyet. További itáliai püspököket hívott meg, és ezzel a császári megbízású vizsgálatot zsinati jellegű egyházi fórummá bővítette. A tanácskozás 313 őszén, Fausta lateráni házában ült össze. A szakirodalomban a pontos dátum megadásában van némi eltérés: több összefoglaló október 2–4. közé teszi, míg a Treccani részletes rekonstrukciója szerint szeptember 30-án kezdődött és október 2-án született meg az ítélet.

A zsinat Cecilianus megválasztását és felszentelését érvényesnek ismerte el. Donatust elítélték, különösen a szakadás előmozdítása és az újrakeresztelés gyakorlata miatt. A római döntés mögött az a katolikus szentségtani felfogás állt, amely szerint a szentségek érvényessége nem a kiszolgáltató személyes erkölcsi állapotától függ, hanem Krisztus és az Egyház objektív szentségi rendjétől.

A római döntés ugyanakkor nem pusztán büntető jellegű volt. Miltiadész és a zsinat igyekezett a szakadást mérsékelni: a Donatushoz tartozó püspökök számára — ha vissza kívántak térni az egyházi egységbe és felszentelésük érvényes volt — békülékeny megoldást keresett. Ez azért fontos, mert a 313-as római zsinatot nem célszerű egyszerűen „eretnekbélyegző” aktusként leírni; egyszerre volt fegyelmi, szentségtani és egységkereső eljárás.

A donatisták nem fogadták el a római döntést, hanem ismét Constantinushoz fellebbeztek. A császár 314-ben újabb, nagyobb nyugati zsinatot hívott össze Arles-ba, de Miltiadész ezt már nem érte meg. A donatista szakadás Észak-Afrikában még évszázadokig fennmaradt.

Miltiadész és a konstantini fordulat értelmezése

Miltiadész pontifikátusa a keresztény egyház történetének egyik nagy átmeneti pillanatára esett. A római püspökség néhány év alatt üldözött, vagyoni és jogi bizonytalanságban élő közösségi vezetésből császári jogrend által elismert, nyilvánosan működő intézménnyé vált. Ez a változás nem jelentette még a kereszténység államvallássá válását, de megnyitotta az utat a későbbi konstantini egyházpolitika előtt.

A folyamat kettős jellegű volt. Egyfelől az egyház szabadságot, jogi védelmet, visszaszolgáltatott javakat és nyilvános működési lehetőséget nyert. Másfelől az uralkodói hatalom egyre közvetlenebbül kezdett szerepet vállalni az egyházi konfliktusok rendezésében. A donatista ügyben Constantinus nem teológiai döntést hozott, hanem egyházi személyekre bízta a vizsgálatot; mégis ő jelölte ki az eljárás keretét, és a donatisták később is hozzá fellebbeztek.

Miltiadész szerepe ebben az összefüggésben nem írható le sem egyszerű „császárnak való behódolásként”, sem zavartalan diadaltörténetként. A források inkább azt mutatják, hogy egy új történeti helyzetben a római püspök elfogadta a keresztény közösség javára adott jogi és anyagi könnyítéseket, ugyanakkor a donatista ügyet püspöki-zsinati formában igyekezett kezelni.

Neki tulajdonított rendelkezések és iratok

A Liber Pontificalis Miltiadésznek több fegyelmi vagy liturgikus rendelkezést tulajdonít. Ezek közé tartozik a vasárnapi és csütörtöki böjt tilalma, valamint az a szokás, hogy a pápa miséjén konszekrált kenyérből, a fermentum-ból részt küldjenek a római címtemplomokba az egyházi egység jeleként.

Ezeket az adatokat forráskritikával kell kezelni. A Liber Pontificalis korai pápákról szóló bejegyzései gyakran későbbi római gyakorlatokat vetítenek vissza korábbi pápák idejére. A fermentum római szokása valóban létezett, de nincs biztos bizonyíték arra, hogy azt Miltiadész vezette volna be.

Miltiadésznek nem maradt fenn biztosan hiteles irodalmi műve. A középkori és kora újkori gyűjteményekben neki tulajdonított levelek történeti hitelessége vitatott, illetve a modern kutatás szerint hamisnak vagy későbbi eredetűnek tekintendők. Ezért a „Művei” című szakasz helyett helyesebb a neki tulajdonított iratok és rendelkezések forráskritikai tárgyalása.

Halála, temetése és tisztelete

Miltiadész 314. január 10-én vagy 11-én halt meg Rómában. A korai római hagyomány szerint a Callixtus-katakombában temették el a Via Appia mentén. A pontos sírhely azonosítása bizonytalan, bár a 19. századi régészeti kutatás egy katakombai helyiséget Miltiadészhez kapcsolt.

Szentként való tisztelete korai. A Martyrologium Hieronymianum január 10-én emlékezett meg róla, és a Vatican News mai szentnaptára is január 10-én közli Miltiadészt mint szent pápát. A december 10-i ünnepnap a régi római naptári hagyományban jelent meg, és a korábbi liturgikus használatban is előfordult. Történeti szempontból halála nem dokumentált vértanúságként; ezért a modern összefoglalók óvatosabban pápaként és szentként említik.

Utóda 314. január 31-én I. Szilveszter lett, akinek hosszú pontifikátusa alatt a constantinusi korszak egyházpolitikai és építészeti következményei már sokkal látványosabban bontakoztak ki.

Jegyzetek

Források