Váli Dezső (Budapest, 1942. október 2. –) Munkácsy Mihály-díjas magyar festőművész, belsőépítész, fotográfus.
Belsőépítésznek tanult, 1969 óta szabadfoglalkozású festő. Életművét a szakirodalom három nagy korszakra osztja: az 1969-től tartó lírai absztrakt periódusra, az 1984 és 1987 között festett Régi zsidó temető sorozatra, valamint az 1987 óta folyamatosan, egyetlen témára – kezdetben saját műtermére – szűkített műteremképekre. Festészetét a kritika a csend, az aszkézis és a redukció fogalmaival jellemzi; műveinek jelentős részét maga semmisíti meg, pályáját pedig kezdettől fogva dokumentálja. 1978-tól 2008-ig – saját elhatározásából, a képek hátoldalán is jelezve – megtiltotta művei külföldre vitelét, a közgyűjtemények kivételével.
Munkái több mint húsz hazai közgyűjteményben megtalálhatók; szerepel az Allgemeines Künstlerlexikonban, festészetéről finn és német nyelvű tanulmány jelent meg, egy vele készült interjút pedig a francia Courrier international közölt. Több könyv szerzője; naplóit és teljes életművét saját honlapján, a deske.hu-n tette közzé, amelyet 2004 óta az Országos Széchényi Könyvtár őriz.
Családja
Édesapja, Váli Dezső banktisztviselő (Szabadka, 1900 – Szovjetunió, Szapahova, 1946) a második világháború után szovjet hadifogságban halt meg; a művész nem ismerte.A halál dátumát a hadifogolytárs, Csikós Nándor 1946. október 17-én kelt levele rögzíti, amelyet a művész 1997-es monográfiája teljes terjedelmében közöl; a budapesti V. kerületi állami halotti anyakönyv 1955. évi 775. folyószámú, holttá nyilvánító bejegyzése ettől eltérő évet ad meg. Apai nagyapja, Váli Dezső szabadkai orvos volt; a család Trianon után költözött Budapestre. Édesanyja Behyna Magda (1919–2008) tanítónő volt. Húga, Váli Erzsébet (Budapest, 1944. január 4. – 2022) kertésztechnikus, majd okleveles tanítónő volt; 1971-ben Salzburgba emigrált, ahol benedekrendi apáca lett. 1990-ben hazatelepült, és kolostort épített Kaposszentbenedeken, Kaposvár mellett.
Felesége dr. Jávor Kata néprajzkutató, a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa; 1968-ban kötöttek házasságot. Két gyermekük született: Zsófia (1975) és Miklós (1982).
Élete
Gyermekkor és tanulmányok
Budapesten nőtt fel. Tíz-tizenegy évesen már egyedül járt plakát- és fotókiállításokra; tizenöt évesen egy nyáron át a Knaur Absztrakt Lexikont tanulmányozta. Gimnáziumi évei alatt versenyszerűen evezett az MTK színeiben. 1959 áprilisában, tizenhét évesen kezdett képeket készíteni – először kollázsokat, majd egy évvel később, érettségije hónapjában vett először olajfestéket. A József Attila Gimnázium humán tagozatán érettségizett 1960-ban.
Érettségi után nyomdában és antikváriumban dolgozott, közben a Dési Huber esti rajzkörbe járt. Első próbálkozása az építészmérnöki karra sikertelen volt. 1962 és 1967 között a Magyar Iparművészeti Főiskola belsőépítész szakán tanult, ahol 1967-ben diplomázott. Főiskolai tanárai között volt Szrogh György, Jánossy György és Jurcsik Károly építész, valamint Jakuba János és Gulyás Dénes festő. Festői mestereinek a főiskolán kívül Magyarász Imrét, Máté Gyulát és Sugár Gyulát tekintette; saját közlése szerint Sugár Gyula tanácsára kerülte meg a Képzőművészeti Főiskolát.
Belsőépítészből festő
Diplomája után 1967–1968-ban Finta József mellett dolgozott a Hotel Duna Intercontinental tervezésén, majd 1969-ig belsőépítész tervező volt. 1969 októberétől szabadfoglalkozású festőművész. Ugyanebben az évben vették fel a Fiatal Művészek Stúdiójába.
Első önálló kiállítása 1970-ben nyílt a budapesti Eötvös Klubban – a szomszédos termekben Németh Géza és Péter Vladimir mutatkozott be –, a tárlatot S. Nagy Katalin rendezte és Bálint Endre nyitotta meg. Ugyanebben az évben tett először nagyobb nyugat-európai tanulmányutat; Velencében Mark Rothko kiállítását látta, amely saját bevallása szerint később is visszatérő hatással volt rá. 1972 októberében költözött a Margit körút 64/B alatti műteremlakásba, amelynek korábbi lakója Diener-Dénes Rudolf festő, még korábban Petrovics Elek, a Szépművészeti Múzeum igazgatója volt; azóta itt él és dolgozik.
Az első években ösztöndíjakból és alkalmazott grafikai munkákból élt: lakberendezési cikksorozatot írt a Nők Lapjának, illusztrálta a Tanító folyóiratot, szakillusztrációkat készített a Tankönyvkiadónak. 1974 és 1977 között a Népművelési Intézet megbízásából, S. Nagy Katalin lakáskultúra-kutatásához mintegy tizenkétezer fényképet készített parasztszobákról. E munka melléktermékeként, saját kedvtelésből fotózta végig 1975-től ötvenhárom magyarországi, kilenc bukovinai és egy bukaresti régi zsidó temetőt – ez az anyag lett később egyik legjelentősebb festménysorozatának alapja és több könyvének témája.
1974-ben, második európai útján – amelyen mintegy százhatvan kiállítást és múzeumot keresett fel – meglátogatta Bernben Felix Kleet, Paul Klee fiát. Ugyanebben az évben vették fel a Magyar Képzőművészek Szövetségébe, és 1974. november 22. és december 15. között rendezték meg áttörést hozó önálló kiállítását a Fényes Adolf Teremben, amelyet Németh Lajos nyitott meg.
A hetvenes–nyolcvanas évek
1975 és 1979 között a zebegényi Szőnyi István nyári szabadiskolában tanított; itt ismerkedett meg Szüts Miklós festővel, aki évtizedeken át legközelebbi barátja és képeinek első kritikusa volt. 1975-ben és 1977-ben a hallei Buna-művek nemzetközi művésztelepén dolgozott. 1976-ban a Művészeti Alap díját, 1977-ben hároméves Derkovits-ösztöndíjat kapott, amely lehetővé tette, hogy attól kezdve kizárólag a festészetből éljen.
1978-ban a Fiatal Képzőművészek Stúdiója jubileumi kiállításának megbízott szervezője volt a Magyar Nemzeti Galériában; a résztvevőknek paravánokkal határolt boxokat javasolt, saját boxában pedig felfűrészelt korábbi képeinek mintegy kilencszáz darabját állította ki. Az akció kiterjedt szakmai vitát váltott ki a Művészet folyóiratban. 1979-ben Szabó Júlia közölt róla tanulmányt a Művészetben, amely Klee és Kandinszkij hatását elemezte munkáiban.
1981. január 30. és február 22. között gyűjteményes kiállítása volt a Műcsarnokban. Ugyanebben az évben norvég ösztöndíjjal töltött egy hónapot Skandináviában. S. Nagy Katalin ekkor már megírta róla első monográfiáját, amely azonban nem jelent meg.
1984-ben mély vallási fordulaton ment át; utána évekig a budai ferenceseknél mondta a reggeli zsolozsmát, és 1985-től vezet egy ferences szellemiségű imaközösséget. Ugyanebben az évben tért át a figurális festészetre a Régi zsidó temető sorozattal. 1985-ben a budapesti Csontváry Teremben mutatta be a sorozatot; ekkor készített vele György Péter interjút a finn Taide folyóirat számára. 1986. április 2-án vehette át a Munkácsy Mihály-díjat a Pesti Vigadóban. Ugyanebben az évben körlevélben kezdeményezte a szakmánál és a minisztériumnál egy évenkénti országos seregszemle, a Tavaszi Tárlat megrendezését a Műcsarnokban; a tárlat 1988-ban valósult meg. Az országos tárlatok ügyéért azóta is rendszeresen fellép.
1987-ben az Ernst Múzeumban hat művésztársával – köztük Szüts Miklóssal, El Kazovszkijjal és Vojnich Erzsébettel – közös kiállításon szerepelt; ugyanebben az évben két képe elkelt a Christie's amszterdami, kortárs magyar festészetet bemutató árverésén. 1987 őszén kezdte festeni a műtermét ábrázoló képeket, és ezt követően addigi életművét szétajándékozta.
A rendszerváltás után
1991–1992-ben a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, 1994–1995-ben az Iparművészeti Főiskolán tanított. 1992-ben jelent meg C. Napló című kötete, az 1958 óta vezetett naplójának Bognár Róbert szerkesztette válogatása, amelyet Esterházy Péter mutatott be. Ugyanebben az évben tíz képelemzése jelent meg a Mozgó Világban, a lap pedig 1991 óta az ő borítótervével jelenik meg. 1993-ban és 1997-ben a New York-i Pollock-Krasner Foundation ösztöndíját nyerte el.
1992-ben hét művésztársával alapítványt hozott létre, hogy negyven képet közös ajándékként adjanak közgyűjteménynek; az anyagot végül 1994 decemberében a győri Városi Művészeti Múzeum fogadta el; később, a szerződés feltételeinek teljesülése hiányában a művek egy része visszakerült az alkotókhoz. 1997 őszén az Ernst Múzeum rendezett gyűjteményes kiállítást műveiből; ehhez kapcsolódva jelent meg Váli című monográfiája negyven vendégszerző esszéjével.
2000-ben tette közzé teljes életművét, naplóit és dokumentumait az interneten, a később deske.hu néven ismert honlapon; a honlap 2004 óta az Országos Széchényi Könyvtár tulajdona, ahol naprakész változata a deske.oszk.hu címen érhető el. 2002-ben, hatvanadik születésnapján az Ernst Múzeum életmű-kiállítást rendezett műveiből; ennek kapcsán adott interjút a Népszabadságnak, amelyet a francia Courrier international is közölt. 2011-ben Prima díjat kapott a magyar képzőművészet kategóriában. 2014–2015-ben a Műcsarnok Képpraxisok című hármas tárlatán mutatta be életművét, Rockenbauer Zoltán rendezésében.
Nyolcvanadik születésnapja alkalmából 2022-ben a Kálmán Makláry Fine Arts, 2024-ben a győri Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum, 2025-ben a Godot Galéria rendezett kiállítást műveiből. Ma is budapesti műtermében dolgozik.
Munkássága
Váli Dezső életművét a szakirodalom három nagy korszakra osztja: az 1969-től 1983–1984-ig tartó lírai absztrakt periódusra, az 1984 és 1987 közötti Régi zsidó temető sorozatra, valamint az 1987 óta készülő műteremképekre. Ezt a hármas felosztást elsőként Hidvégi Máté közölte 1991-ben; a művész saját beosztása és a nyomtatott monográfia ehhez még egy megelőző, 1959 és 1969 közötti tanulóéveket tárgyaló szakaszt is hozzávesz.
Festményeit olajjal, 1974 óta kizárólag farostlemezre készíti. Saját közlése szerint zöldszínfélvak, későbbi írásaiban színgyengének nevezi magát; ennek ellenére – vagy éppen ezért – festészetének központi elemének a színt tartja.
Hatások
Egy 1977-ben, a Magyar Tudományos Akadémia kérdőívére adott válaszában három mesterét nevezte meg: mindenekelőtt Paul Kleet, majd Bálint Endrét, akivel 1969 körül ismerkedett meg és aki erősen hatott képeire, végül Mark Rothkot, akinek 1970-ben Velencében látott kiállítása tett rá tartós benyomást. A Klee-kapcsolat személyes is volt: 1974-ben Bernben felkereste Felix Klee-t, a festő fiát. 1992-ben Klee az apám címmel írt esszét a Mozgó Világba. Szüts Miklós egy 1980-as katalógusszövegében úgy fogalmazott, hogy Váli legjobb barátja Paul Klee, a festő.
Szabó Júlia 1979-es tanulmánya Klee és Kandinszkij jelentőségét emelte ki abban, ahogyan Váli megismerte a nonfiguratív képi nyelv jelentésvilágát. György Péter a finn Taide folyóiratban közölt 1986-os tanulmányában absztrakt képeit Klee mellett a szentendrei iskolához, különösen Vajda Lajos művészetéhez kötötte. Egy 1996-os interjúban négy festőt nevezett meg, akik „a műtermében nyüzsögnek": Nagy Balogh Jánost, Vajda Lajost, Paul Klee-t és Ambrogio Lorenzettit.
Lírai absztrakt korszak (1969–1983)
bélyegkép|balra|Lassan, nyugodtan (A/1979/01), 1979. Olaj, farostlemez, 130×170 cm
Első korszakának képei nagyméretű, nonfiguratív kompozíciók, amelyeket a kritika lírai absztraktként tartott számon. Jellemzőjük az elomló, lágy festőiség, a redukált formavilág és a tér hangsúlyos kezelése; a korabeli kritika visszatérően „szögletesre tépett formákról" és a képsík színné és formává alakításáról írt.
A korszak műcímei gyakran fogalmi vagy önreflexív jellegűek: Angyali üdvözlet (1970), Itthon vagyok (1973), Botrányos kontinuitás (1975), Sorsunk tehát (1976), Tétlenség (1977), Önéletrajz kézírással (1978), Nap nap után (1978), Ellenvélemény (1978). Ebben az időszakban jelent meg először a műterem mint téma is: egy 1976-os kritika olyan képet említ, amely a műterem közepén ábrázolja a művészt.