A King Crimson angol progresszív rock-együttest Robert Fripp gitáros és Michael Giles dobos alapította 1969-ben. Bár stílusát leggyakrabban a progresszív rock kategóriájába sorolják, zenéjükre a dzsessz, a klasszikus zene, a kísérleti zene, a pszichedelikus rock, az új hullám, a heavy metal, a gamelán és a folkzene is komoly hatást gyakorolt. Annak ellenére, hogy az együttes dalait a rádiók ritkán játsszák, az elmúlt évtizedekben széles rajongótáborra tett szert,Bruce Eder: King Crimson Biography AllMusic ennek ellenére sosem értek el olyan széles sikereket, mint az olyan progresszív rockegyüttesek, mint a Genesis, a Pink Floyd vagy az Emerson, Lake & Palmer. Első, In the Court of the Crimson King című albumukat a progresszív rock egyik mérföldkövének tartják."King Crimson`s first album, In the Court of the Crimson King (released 1969), had an especially powerful impact on the nascent progressive rock movement, and just may be the most influential progressive rock album ever released. … Unlike the first releases of Yes, Genesis, Van der Graaf Generator, and Jethro Tull, which do not represent a fully matured musical vision, this album display every major element of the mature progressive rock genre."; Edward Macan: Rocking the Classics - English Progressive Rock and the Counterculture, 23. oldal Későbbi zenei kísérleteik több más együttesre hatottak.Prog Archives: King Crimson Biography Prog Archives (progarchives.com)
Az 1960-as évek végén az együttesnek fontos szerepe volt a mellotron népszerűsítésében. Az 1970-es évek elején – a dzsesszel és a funkkal való kísérletezés idején – a King Crimson felállása gyakran változott. Az 1970-es évek közepe felé az együttes sajátos improvizációs stílust alakított ki és a felállás is stabilnak mutatkozott – egészen 1974-ig, amikor a King Crimson feloszlott. Az együttes 1981-ben három évre újjáalakult, hangzását ekkoriban a gamelán és az új hullám befolyásolta. Az 1994-es második újjáalakulást követően a King Crimson sikerrel ötvözte az 1970-es és 1980-as évekre jellemző hangzását. A 90-es években készült lemezeken megfigyelhető az indusztriális zene és a drum and bass befolyása is, de az együttes kísérletezőkedvét bizonyítják a MIDI eszközök és a gitárszintetizátorok használata is.
Bár a King Crimsonban rengeteg zenész megfordult, az együttes még ma is aktív. Fripp, az együttes egyetlen állandó tagja több jellegzetes felállást hívott életre, ám saját megfogalmazása szerint nem tartja magát az együttes vezetőjének. Szerinte a King Crimson „a dolgok alakításának egyik módja”,Eric Tamm: Robert Fripp - From Crimson King to Crafty Master Progressive Ears (progressiveears.com) és megjegyezte, hogy sosem akarta, hogy az együttes vezetőjének tartsák. Fripp nevéhez számtalan projekt fűződik, de az együttes korábbi és jelenlegi tagjainak a nevéhez is számtalan egyéb formáció köthető.
Története
Az együttes történetét öt különböző, stílusában elkülönülő, rövidebb-hosszabb szünetekkel megszakított szakaszra lehet osztani:
1969–1971 – Az első négy album időszaka, amelyben az együttes zenéjét elsősorban a klasszikus zene, a dzsessz és a pszichedelikus rock határozta meg. Ebben a korszakban az együttes zenéjére a műfaji változatosság és a gazdag hangszerelés a legjellemzőbb. 1972–1975 – Az együttes teljes személyi átalakulását követően az együttes hangzásvilágára erőteljes befolyást gyakorol Stravinsky zenéje, a free jazz és a hard rock; emellett mind a stúdióalbumokon, mind a koncertfelvételeken jellemzővé válnak az elnyújtott improvizációk. 1981–1984 – Az együttes 1980-as években rögzített három lemezén a modern, sokszor minimalista hangzásvilág, és az új hullám (new wave) jegyei uralják az együttes zenéjét. 1995–1997 – Az együttes 1990-es években kialakított „dupla-trió” kísérletének időszaka, melynek lemezein egy, a korábbiaknál keményebb hangzásvilág jelenik meg az együttes zenéjében, éppúgy, mint az az együttes tagjai által, ebben az időszakban létrehozott mellékprojekteknél (ProjeKct One, a ProjeKct Two, a ProjeKct Three és ProjeKct Four) tapasztalható. 2000–napjainkig – Az együttes Belew, Fripp, Gunn és Mastelotto nevével fémjelzett „dupla-duó” korszaka.
A kezdetek A King Crimson közvetlen előzményét a Giles, Giles & Fripp elnevezésű együttes képezi, amelyet Michael Giles dobos, Peter Giles basszusgitáros és Robert Fripp gitáros alapított 1967-ben. 1968 nyarán az együttes, az angol Deram Records lemezcég (a Decca Record leányvállalata) égisze alatt elkészítette első és egyetlen nagylemezét, a The Cheerful Insanity of Giles, Giles and Fripp című albumot és a One In a Million című kislemezt. Az együttes bemutatkozó albuma gyászos fogadtatásra talált a nagyközönség részéről, mindössze 600 példány talált gazdára belőle.
Még az album felvételei alatt megkezdődtek a személyi változások az együttesen belül. 1968 júniusában csatlakozott az együtteshez a számos hangszeren játszó Ian McDonald és barátnője, Judy Dyble énekesnő, aki csupán pár hétig vett részt a zenekar munkájában. Ezzel egy időben érkezett az együtteshez McDonald korábbi kollégája, a szövegíró Peter Sinfield, aki később a szövegíráson felül szintetizátoron is játszott, és az együttes színpadi megjelenésének részét képező fénytechnikáért volt felelős. A kiábrándult Peter Giles 1968 októberében bejelentette távozását, melynek következtében helyét Fripp gyermekkori barátja, Greg Lake basszusgitáros énekes vette át, aki pont akkor lépett ki korábbi zenekarából, a Gods elnevezésű formációból, ahol olyan zenészekkel játszott együtt, mint Lee Kerslake és Ken Hensley, későbbi Uriah Heep tagok.Richie Unterberger: The Gods Biography AllMusic
Az így létrejött kvartett (Sinfielddel együtt kvintett) hamarosan King Crimsonra változtatta az együttes nevét. A név Peter Sinfield ötlete volt és az együttes bemutatkozó albumának a címadó, In the Court of the Crimson King című dalának szövegéből származik.
A formálódó együttes első próbáját a londoni Fulham Palace Café alagsorában tartotta 1969. január 13-án. Ezt az időpontot tartják a King Crimson hivatalos megalakulásának. A próbán Ian McDonald bemutatta új kiszélesített zenei arzenálját, amely már különféle fafúvós hangszereket és egy forradalmian új billentyűs hangszert, a mellotront is magában foglalt. Greg Lake pedig megcsillogtatta összetéveszthetetlen tenorját, amely később kifinomult légiességet adott az együttes gazdagon hangszerelt hangzásvilágának.
Tíz nappal később az együttes leszerződött az E.G. menedzserirodával, amelyet David Enthoven és John Gaydon hozott létre 1969 elején.
Az együttes első fellépésére 1969. április 9-én, a londoni Speakeasy Clubban került sor, amelyet 1969. május 16-án, a Marquee Clubban megtartott koncert követett, ahol az együttes az amerikai Steppenwolf együttes előzenekaraként lépett fel.The Marquee Club: King Crimson Biography The Marquee Club (www.themarqueeclub.net) (Elérés: 2008. augusztus 14.) A két koncerttel az együttes egyből komoly népszerűségre tett szert a londoni underground zenei körökben. Az igazi áttörést azonban az 1969. július 5-én a londoni Hyde Parkban megrendezett szabadtéri koncert hozta meg, ahol a Rolling Stones előzenekaraként 650.000 ember előtt léptek fel elsöprő sikerrel.
1969–1971
In the Court of the Crimson King (1969)
A King Crimson első, In the Court of the Crimson King című albuma 1969. október 10. napján látott napvilágot az Atlantic Records lemezkiadó gondozásában. Az albumot a szakirodalom a rockzene egyik legkiemelkedőbb bemutatkozó albumának tartja. Pete Townshend, a The Who együttes gitárosa az albumot egy "hátborzongató remekműnek" nevezte,DGM: King Crimson Biography Discipline Global Mobile (dgmlive.com) míg néhány kritikus egyenesen az első eredeti progresszív rock albumnak kiáltja ki a lemezt.Virgin Radio: King Crimson Biography Virgin Radio (www.virginradio.co.uk) Bár az időbeli elsőségen lehet vitatkozni, az azonban elvitathatatlan, hogy az album, és különösen annak nyitódarabja, a 21st Century Schizoid Man című szám a progresszív rock éra egyik legmeghatározóbb darabjává, és az együttes védjegyévé vált.
A zenének a baljós szövegek, a terebélyes mellotron szólamok egy egészen komor, nagyzenekari hangzásvilágot kölcsönöznek, amely uralja a lemez túlnyomó részét. A lemezen a nyugodt, földöntúli hangulatokat drámai ritmusváltások és Fripp szögletes gitárjátéka szakítják meg, míg több számban, így különösen a 21st Century Schizoid Man című nyitódarabban a kemény rockzene és a dzsessz-elemek fúziója kölcsönöz a zenének egy egészen sajátos, újfajta hangzást. A különböző zenei stílusok bátor, újszerű vegyítése már a bemutatkozó albumon is megmutatja az együttes zenei kísérletezésre való hajlamát, amely gyakorlatilag végigkíséri a King Crimson egész életművét.
A lemez azonban nem csupán a zenei tartalom terén hozott máig ható elismertséget az együttesnek, az album borítóját mind a mai napig az egyik legjellegzetesebb rock album borítóként tartják számon. A lemez (Edvard Munch Sikoly című festményének hangulatát idéző) nyugtalanító hatású, neo-gótikus borítóját Pete Sinfield egyik barátja, a tragikusan fiatalon elhunyt Barry Godbeer grafikája díszíti.
Bár a lemez a progresszív rock szárnypróbálgatásának egyik legeredetibb és legkísérletezőbb képviselője, valahogy mégis utat talált a nagyközönséghez: 1969 novemberében az angol lemezeladási listán az 5. helyig, míg pár hónappal később Amerikában a 28. helyig kapaszkodott fel.
Néhány angliai koncert után, 1969 novemberében az együttes az Egyesült Államokba utazott, hogy egy turné keretében népszerűsítsék a bemutatkozó lemezük tengeren túli kiadását. Az együttes lelkes fogadtatása ellenére Fripp és társai még karácsony előtt visszatértek Angliába. Az együttesen belüli személyi ellentétek folytán Michael Giles és Ian MacDonald bejelentette, hogy a továbbiakban nem kívánnak a zenekar tagjai maradni. Fripp, annak érdekében, hogy egyben tartsa az együttest, maga is felajánlotta, hogy kilép. Azonban ezen igyekezete hasztalannak bizonyult; Michael Giles és Ian MacDonald elhagyta az zenekart. A King Crimson eredeti felállásában 1969. december 16-án adta utolsó koncertjét. MacDonald később, egy Michael Gilkes-lel kiadott közös lemezt követően megalapította a Foreigner-t, majd 1974-ben a King Crimson Red című albumának felvételeinél ismételten találkozhatunk a nevével.
Ezek az 1970. eleji változások kétségessé tették az együttes jövőjét. A korabeli szóbeszédek Robert Fripp-et hírbe hozták a Yes együttessel, és a Blue Whale formációval is. Greg Lake pedig még egy San Franciscó-i koncert során megállapodott a The Nice együttes billentyűsével, Keith Emersonnal egy közös zenekar alapításában.
In the Wake of Poseidon (1970)
Ilyen körülmények között különös szerencse volt az, hogy Fripp-nek sikerült meggyőznie Greg Lake-et és Michel Giles-t, hogy közreműködjenek az előkészületben lévő új lemez, az In the Wake of Poseidon felvételeinél. Az együttes az elkövetkező pár hónap során kiegészült a Fripp által toborzott vendégzenészekkel, többek között Keith Tippett dzsessz zongoristával és Mel Collins fúvóssal. Mivel a felvételek során Greg Lake már csak mint énekes szerepelt, néhány szám basszusgitár szólamait Peter Giles játszotta fel. Miután Lake 1970 áprilisában végleg elbúcsúzott a zenekartól, hogy teljes intenzitással új együttese, az Emerson, Lake & Palmer munkálataira tudjon koncentrálni, Fripp gyermekkori barátja, az énekes-basszusgitáros Gordon Huskell került a helyére. A lemezt egy számot leszámítva még Lake énekelte fel, azonban a Cadence and Cascade című darabban már Huskell énekhangja hallható.
A vendégzenészekkel kiegészült együttes 1970 első negyedévében vette fel az új album, az In the Wake of Poseidon hanganyagát. A Catfood / Groon címet viselő, beharangozó szólólemez 1970 márciusában, míg maga a nagylemez 1970 májusában került a lemezboltokba.