Benito Amilcare Andrea Mussolini () (Predappio, 1883. július 29. – Mezzegra, 1945. április 28.) olasz szocialistából fasisztává vált politikus, Olaszország diktatorikusan kormányzó miniszterelnöke 1922 és 1943 között, 1943 és 1945 között a nemzetiszocialista Németország által fenntartott bábállam, az inkább Salói Köztársaság néven ismert Olasz Szociális Köztársaság miniszterelnöke. Szövetségese volt többek között Adolf Hitlernek és Gömbös Gyulának. Partizánok végezték ki szeretőjével együtt. Unokája, Alessandra Mussolini 2022-től az Európai Parlament képviselője az Európai Néppárt színeiben.

Az ifjúság évei bélyegkép|balra|Az 1900-as években Doviában, Észak-Olaszország Emilia-Romagna tartományában született, a Forlì melletti Predappio faluban. Nevét három eltökélt forradalmár után kapta. A Benito név Benito Juárez mexikói forradalmárra utal, aki kivégeztette Habsburg Miksa császárt. A másik két név mára elfelejtett anarchista-szocialistákra: Amilcare Ciprianira és Andrea Costára utalt. Apja, Alessandro Mussolini kovácsmester, anyja, Rosa Maltoni pedig tanítónő volt. Öccse, Arnaldo később a fasiszta kormányzat hivatalos lapja, az Il Popolo d'Italia (Olaszország népe) szerkesztője lett. A kis Benito gyermekkora szegénységben telt: Benito, Arnaldo és húguk, Edvige is a konyhában lakott. A legidősebb Mussolini sarj nehéz gyerek volt: eleinte nem beszélt, aztán sokat csavargott, randalírozott. Kisebb botrányok után végül 1901-ben tanítói diplomát kapott, nehezen szerzett állását azonban nőügyei miatt elvesztette Gualtieri városában, Emiliában.

Mussolini, a szocialista

Mussolini apja elkötelezett és szűkebb környezetében elismert szocialista volt. Gyakran megfordultak nála olasz anarchista marxisták, otthonában pedig több ilyen szellemiségű művet tartott – nem csoda, hogy Benito már 17 évesen anarchistának tartotta magát és részt vett a helyi munkások szervezkedésében. Az sem meglepő, hogy nehezen talált állást: első tanítóskodása után inkább Svájcba ment (1902), ahol a helyi olasz marxisták örömmel fogadták a tehetséges, fiatal újságírót. Itt találkozott Anzselika Balabanovával, a poliglott orosz emigránsnővel, aki segítette kiművelődni. Svájcban Mussolini megismerkedett a legfrissebb szocialista irányzatokkal, amelyek közül leginkább Pjotr Alekszejevics Kropotkin és Georges Sorel anarchista és szindikalista nézeteivel szimpatizált: már ekkor elhatárolódott a klasszikus forradalmi elképzelésektől, helyette a szakszervezetek (szindikátusok) által kinevelt munkásság általános sztrájkja mellett tett hitet.

Közben jól megtanult franciául és valamelyest németül is, több ideológiájába vágó művet olaszra fordított. 1904-re azonban be kellett látnia, hogy sem újságírásból, sem a politikából nem tud megélni, a hazatéréssel azonban mindaddig várnia kellett, amíg az év végén a trónörökös, Umbertó születése örömére általános amnesztiát nem hirdettek. Ekkor hazatért, és megkezdte az addig elmulasztott sorkatonai szolgálatát. 1905 és 1906 során a katonáskodó Mussolini nem politizált, ám levelezéséből kitűnik, hogy egyre inkább eltávolodott Karl Marx eredeti elképzeléseitől, főleg a nemzeti kérdés tekintetében: a belső megújulás támogatója lett, az internacionalizmusról pedig lemondott.

bélyegkép|balra|184x184px|1903 bélyegkép|Benito Mussolini és Adolf Hitler Miután letöltötte szolgálati évét, egy ideig ismét tanítóskodott Tolmezzóban, de innen is kénytelen volt távozni nőügyei és a hatósággal adódó összetűzései miatt. 1909-ben végül az Olasz Szocialista Párt (PSI) megbízta azzal, hogy az akkor még Osztrák–Magyar Monarchia részét képező Trento munkásmozgalmi lapját szerkessze. A lap hatalmasat fejlődött, miután átvette a vezetését, ám közben még jobban eltávolodott Marxtól, sőt immár a szindikalistákkal sem értett maradéktalanul egyet. Végül I. Ferenc József látogatása alkalmával még 1909 szeptemberében letartóztatták, és bár az ítélet felmentő volt, Mussolinit nem helyezték szabadlábra. Az újságíró éhségsztrájkba kezdett, erre áttették az olasz határon – Mussolini ügye pedig a parlament elé került. (Igaz, a kormány nem volt hajlandó beavatkozni.)

A szocialista mozgalom hősévé váló Mussolini megkapta Forlìban a helyi pártszervezet titkári pozícióját, és ő lett az újonnan induló helyi lap a (Lotta di classe (Osztályharc) szerkesztője is. Az elkövetkező években, 1910–1912 között megalapozta pártbéli karrierjét. A párt baloldalának képviselőjeként minden pártkongresszuson részt vett és már 1910 folyamán megindította a harcot a PSI szabadkőműves tagjai és a reformista szocialisták ellen, noha eredményt nem sikerült elérnie. Kudarcait a líbiai háború ellen tiltakozásul szervezett forlì általános sztrájkkal tette jóvá – igaz, öt hónapra bebörtönözték. Szabadulása idejére már végleg szakított a szindikalistákkal és a marxi alapokkal (elvetette a szakszervezetekre alapozott hatalomátvétel, a gazdasági determinizmus és az internacionalizmus eszméit).

1912-ben a radikális baloldali pártszekció elérte, hogy a reformistákat kizárják a pártból. Mussolini nagy sikert aratott: tagja lett az Igazgató Tanácsnak, illetve átvette a legfőbb országos pártlap, az Avanti! (Előre!) vezetését. Ekkor költözött Milánóba, ahol Rachele Guidivel és lányukkal, Eddával telepedett le. Az Avanti! is felvirágzott Mussolini szerkesztősége alatt, ám alig másfél év múlva elérkezett az az esemény, amely Mussolinit végleg letérítette a szocialista pályáról: 1914-ben kitört az első világháború.

A fasizmus születése Szakítás a szocialistákkal Már Ferenc Ferdinánd meggyilkolása után heves indulatok törtek felszínre az olasz politikában. Olaszország 1883 óta a Hármas szövetség tagja volt, ám az irredenta törekvések sokkal inkább az Osztrák–Magyar Monarchiával, mintsem az antanthatalmakkal állították szembe. A PSI-ben felmerült a háború támogatásának kérdése, amit elutasítottak, ám a forradalom kirobbantására nem vállalkoztak. Ezt és a nemzetközi helyzet alakulását látva Mussolini az intervenció pártjára állt, azonban emiatt hamarosan le kellett mondania tisztségeiről. (A háborúban részt vevő országok szocialista pártjai mind támogatták a háborút, ennek ellenére a PSI Mussolinit árulónak kiáltotta ki.)

1914 novemberében Mussolini a nemzetközi munkáspártok nagy többségének támogatásával új lapot alapított Popolo d'Italia (Olaszország népe) címmel, amelynek segítségével különösebb szervezkedés nélkül a baloldali intervenciós tábor vezéralakja lett. Ennek azonban megvolt az ára: november 24-én, tíz nappal a Popolo d'Italia első megjelenése után kizárták a PSI-ből. A beavatkozás híveinek mind népesebb, ideológiai szempontból erősen heterogén csoportja hamarosan felvette a kapcsolatot a jobboldallal is. Ezzel egy időben kezdett Mussolini életkörülményeit, öltözködését és családját tekintve polgárosodni (1915-ben pl. feleségül vette Rachelét, akinek tőle immár két gyermeke is volt, Edda és Vittorio).

1915. május 24-én Olaszország – korábbi szövetségeseit számításból elárulva – az antant oldalán lépett be a háborúba, Mussolini pedig, hogy el ne veszítse hitelét, katonai szolgálatra jelentkezett. 1915 és 1917 között szolgált, végül súlyos sebesüléssel szerelt le. Közben lapja a csőd szélére jutott: mivel az intervenció megvalósult, támogatói elvesztették az érdeklődésüket, ráadásul az újság Mussolinihez mérten tehetségtelen vezetősége nem birkózott meg a rá háruló feladattal. Közben Mussolini végleg szakított a szocialistákkal: felismerte, hogy új bázisát a katonaviselt, erős nemzeti öntudattal rendelkező kispolgári réteg (a „lövészárok arisztokráciája”, ahogy egy cikkében nevezte őket) képezheti. Elutasította az oroszországi forradalmat, mind erőteljesebb hadviselést követelt, végül lapjáról levette a „Szocialista napilap” alcímet.

Az új irányvonal

1918 végére körvonalazódott Mussolini programja: nemzeti egység, igazságosabb elosztáson alapuló nemzeti „szocializmus”, produktivitás, dinamikus tőkés fejlődés. A tőkés csoportok felismerték mindennek jelentőségét, és azonnal a Popolo d'Italia mögé álltak. Pénzügyi háttere biztosított volt, azonban hiányzott a hatalomátvételt szolgáló „élcsapat”. Kialakításához azonban igen kedvező feltételek adódtak Mussolini számára, ugyanis Olaszország helyzete – hiába volt győztes hatalom – katasztrofálisra fordult a háborút követő években. A gyenge gazdaság megsínylette a hadakozást, a parasztok földosztást vártak, a munkásság javítani akart az életkörülményein, a frontról hazatérő katonák pedig munkát követeltek: megszaporodtak a sztrájkok és a földfoglalások. Az 1919-es választásokat megnyerő liberális illetve kereszténydemokrata és szocialista többség képtelen volt bármit is tenni, helyette a párizsi békekonferencián igyekezett minél nagyobb jutalmat kicsikarni – ez végül is „csak” Dél-Tirol bekebelezését jelentette. A széthúzó pártok nem tudtak konszenzusra jutni egy kérdésben sem. A PSI és a szakszervezetek is széttöredeztek (1921-ben jött létre az Olasz Kommunista Párt, 1922-ben pedig a reformisták váltak ki).

Mussolini eleinte a volt baloldali interventistákkal próbált együttműködni, amihez megszerezte a futuristák támogatását, valamint egy leszerelt elitkatonákat tömörítő szervezet is mellé állt. Ezt a bázist korántsem volt egyszerű feladat egyben tartani, ezért aztán Mussolini igen ellentmondásos politikát folytatott. Amikor az író-költő Gabriele D’Annunzio és önkéntesei 1919-ben megszállták Fiumét bármiféle nemzetközi felhatalmazás nélkül, a saját pozícióit féltő Mussolini – mivel nem kockáztathatta meg népszerűsége elvesztését – szóban kiállt mellettük. Akciójukat azonban alig segítette, sőt tudatosan ellenük is tett, amikor a választások kivárását tanácsolta D’Annunziónak, noha már tudta, hogy az olasz egységek úton vannak a légió leverésére. A „fiumei hősök” megsegítésére gyűjtött pénz nagy része is Mussolini kezébe került.

1919-ben megalakult az összefogást szimbolizáló fascest jelképül választó Fascio di Combattimento (Csatabárd), amely eleinte baloldali-nacionalista egyvelegprogrammal rendelkezett, de nem hívta fel magára a közvélemény figyelmét, és el is bukott a választásokon, ami ideológiai váltáshoz vezetett. A győztes szocialisták szervezkedését rossz szemmel néző milánói városvezetés vette először igénybe a bolsevikellenességüket hangoztató fasiszták segítségét, akik örömmel vettek részt fegyveres csapataikkal (squadrák) a választások óta rendszeressé vált csetepatékban. A baloldaliak és futuristák mindennek hatására kiléptek a Fascióból, 1920 májusában elfogadott új programjuk pedig leszámolt a korábbi baloldali törekvésekkel. Deklarálták, hogy a külpolitikában a világháború veszteseit fogják támogatni a hálátlan győztesek helyett. Még a Vatikánnal való viszonyuk is megváltozott: Mussolini ezután az egyházzal jó kapcsolatokat kívánt ápolni.

A rohamosan dagadó taglétszámú fasciók helyi vezetői (az ún. rassok), mint Emilio de Bono, Dino Grandi, Constanzo Ciano stb. kezében jelentős hatalom összpontosult – olyannyira, hogy sokan azt hitték, a helyi hatalmasságok szétbomlasztják és ellehetetlenítik a fasisztákat. Több intézkedésükhöz valóban nem volt köze Mussolininak, így az egyes vidéki „rendteremtő” akciókhoz sem, melyek keretében a squadristák megfélemlítették, és bántalmazták a földfoglaló parasztságot, ezzel pedig elnyerték a birtokosok támogatását. A pártvezér azonban nem elégedett meg az „agrárfasizmussal”, hanem a tőkések felé is nyitott.

Hatalomátvétel – „római menetelés”