350px|jobbra|bélyegkép|A Szovjetunió tagállamai:
1. Örményország 2. Azerbajdzsán 3. Fehéroroszország 4. Észtország 5. Grúzia
6. Kazahsztán 7. Kirgizisztán 8. Lettország 9. Litvánia 10. Moldova
11. Oroszország 12. Tádzsikisztán 13. Türkmenisztán 14. Ukrajna 15. Üzbegisztán
A Szovjetunió felbomlása az az eseménysorozat, amelynek során a Szovjetunió, a két szuperhatalom egyike, a világ legnagyobb országa és egyben a történelem legnagyobb szövetségi állama megszűnt, és ezután a korábban jellemző marxista–leninista és sztálinista eszmerendszer és eszmeáramlat helyett egykori tagállamaiban kapitalista és részben liberális berendezkedés alakult ki, ahogyan ezzel egy időben ez a többi keleti blokkhoz tartozó országban is történt. Maga a folyamat a szó szoros értelmében 1990–1991-ben ment végbe, de számos körülmény már a korábbi években előrevetítette azt. A Szovjetunió mint szuperhatalom szétesése egyúttal a hidegháború végét és egy új világrend kezdetét is jelentette. Mindehhez az 1980-as években a második világháború következtében létrejött világrendben végbement radikális társadalmi, politikai és elsősorban gazdasági változások vezettek.
Története Előzmények
A Szovjetunió meggyengüléséhez számos meghatározó esemény járult hozzá a hetvenes évektől kezdve, a legjelentősebb az 1973-as és 1979-es olajválság volt, ami hosszútávon eladósította a pazarló és korszerűtlen, emiatt költséges nehéziparú kommunista országok gazdaságát. Ehhez jött később a hidegháborús fegyverkezési verseny, amely szintén továbbgyengítette az ekkor már kimerülőfélben lévő Szovjetunió erőtartalékait. Egyes keleti blokkhoz tartozó országban lezajlott események is hozzájárultak az „erjedéshez”, mint például 1980-ban a Szolidaritás nevű szakszervezet létrejötte Lengyelországban, de szimbolikus gesztus volt az is, mikor 1978-ban a szintén lengyel Karol Wojtyłát választották meg pápának II. János Pál néven.
Leonyid Brezsnyev 1982. november 10-i halála után egy másik idős pártfunkcionárius, a KGB egykori vezetője, Andropov lett az SZKP főtitkára, de 15 hónappal később, 1984. február 9-én meghalt. Utódja a szintén koros Csernyenko lett, aki azonban még kevesebb ideig volt hatalmon, miután 1985. március 10-én ő is meghalt. A „gerontokrácia”, az elaggott vezetés megújulásra való képtelensége visszatekintve szintén az pártvezetés és a Szovjetunió mélységes válságának jeleként értelmezhető.
Csernyenko halálát követően a fiatalnak számító Mihail Gorbacsov lett az SZKP új főtitkára.
Az 1986. februári XXVII. pártkongresszuson Gorbacsov meghirdette a fennálló társadalmi rend reformját, a programjának három fő jelszót adott: peresztrojka (átalakítás) - a szovjet viszonyok átalakítása, glasznoszty (nyilvánosság) - a nyilvánosság és nyíltság nagyobb szerepvállalása, uszkorenyije (gyorsítás) - a gazdaság hatékonyabb fejlődése. Tartósan azonban ezek a reformok sem tudtak segíteni az ország állapotán.
1986. április 26-án újabb csapás érte a Szovjetuniót, mikor atomreaktor-baleset történt Csernobilban. A pártvezetés ráadásul el akarta ezt titkolni, de Svédországban észlelték az elképesztően megnövekedett radioaktív sugárzást. Nagy botrányt váltott ki a hivatalos szervek kezdeti titkolózása. A katasztrófa súlyos következményeinek enyhítése dollármilliárdokat emésztett fel. Több százezer embert telepítettek ki a sugárszennyezett területekről, de így is sokan meghaltak a általa okozott betegségektől. A baleset után biztonsági okokból leállítottak több elavult RBMK típusú reaktort, emiatt csökkent a villamosenergia termelés, és ez további gazdasági problémákhoz vezetett.
Ugyanebben az évben, októberben Ronald Reagan USA-elnök találkozott Gorbacsovval Reykjavíkban, ahol az Európába telepített közepes hatótávolságú nukleáris rakéták leszereléséről tárgyaltak.
1988. április 14-én aláírták a szerződést a szovjet csapatok afganisztáni kivonásáról: május 15-től folyamatosan vonultak ki a szovjetek. Május 29. és június 6. között újabb Gorbacsov–Reagan csúcstalálkozót tartottak. Októberben meghalt Andrej Gromiko, a Legfelsőbb Tanács Elnökségének elnöke (1985–88), s Gorbacsov lett az államfő is. December 7-én az ENSZ-közgyűlésen Gorbacsov félmillió katona leszerelését ígérte meg. 1989–1990 között kivonták a páncélos hadosztályokat Magyarországról, valamint Csehszlovákiából és az NDK-ból.
1990–1991
Gorbacsov felismerte, hogy a Szovjetuniónak, mint államnak veszélybe került a fennállása. Litvánia – elsőként a tagköztársaságok között – 1990 márciusában kiáltotta ki a függetlenségét, amit azonban a szovjet szövetségi szervek még nem ismertek el. Az SZKP júliusi kongresszusának javaslatára elfogadta az 1922-es szovjet alapszerződés (amellyel annak idején a Szovjetunió államszövetség formájában jogilag megalakult) helyett egy új alapszerződés kidolgozásának programját. A tervezet szerint az új állam neve Szovjet Szuverén Köztársaságok Szövetsége lett volna, ez a későbbiekben Szuverén Államok Szövetsége névre lett változtatva a tervezet részletes vitája során, mely érdemben 1991 januárjában kezdődött meg. Azonban a 15 szovjet tagköztársaság közül csak 9 vett részt a tervezet vitájában, Észtország, Grúzia, Lettország, Litvánia, Moldova és Örményország nem vett részt benne.
A vita 1991 márciusában záródott le, de a szovjet parlament nem fogadta el a tervezetet, mert nem született egyetértés több fontos kérdésben, többek között a hatalommegosztás kérdésében a szövetségi szint és a tagköztársaságok között. Gorbacsov ezért népszavazást hirdetett a kérdésben, mely azonban csak a vitában részt vett 9 tagköztársaságban került megrendezésre, a többi 6 tagköztársaságban a helyi hatóságok nem rendezték meg a népszavazást (kivétel: Grúziában a központi grúz kormánytól már akkor de facto függetlenül cselekvő Abházia és Dél-Oszétia, ahol a népszavazás szintén megrendezésre került). A népszavazáson a résztvevők 76%-a támogatta a tervezetet. Ennek eredményeképpen április 23-án aláírásra került Novo-Ogarjovóban a végleges megállapodás a szövetségi szint és a népszavazást rendező 9 tagköztársaság között. A végleges szöveg szerint a Szuverén Államok Szövetsége de facto konföderáció lett volna, melyben csak az államfő személye, a külpolitika és a honvédelem maradt volna a szövetségi szint feladata, minden egyébben a tagköztársaságok szuverén államokként működtek volna. Időközben másodikként Grúzia és harmadikként Lettország – áprilisban és májusban – kikiáltották függetlenségüket, ezt azonban a szovjet központi szervek nem ismerték el.
A megállapodás 1991. augusztus 20-án lépett volna életbe a tervezet szerint, addig kellett azt a részt vevő 9 tagköztársaságnak ratifikálnia. Ez meg is történt a 9 közül 8 tagköztársaságban, egyedül Ukrajna nem ratifikálta az egyezményt. A megállapodás ünnepélyes augusztus 20-i aláírására és életbelépésére azonban már nem került sor, mivel a Gorbacsov-ellenes erők államcsínyt próbáltak elkövetni augusztus 19-én, melynek leverése után már az események túlhaladtak az új államszerződésen, s az már nem került szóba, mint lehetőség, mivel Gorbacsov hatalma egyre formálisabb és kisebb lett, Oroszország területén a szövetségi hatalom egyre gyorsabban került át az orosz tagköztársaság elnökének, Borisz Jelcinnek a kezébe. A moszkvai puccs idején és után több tagköztársaság is kimondta a függetlenségét. Szeptemberben a szovjet parlament hivatalosan elismerte az addig függetlenségüket kikiáltó tagköztársaságok függetlenségét, ezzel végképp lekerült a napirendről az új államszövetség megalakítása. Formálisan még Kazahsztán, Oroszország, Türkmenisztán és Üzbegisztán szovjet tagköztársaságok maradtak, azonban de facto már független államokként működtek, a szovjet elnöki hatalom napról napra üresedett ki. 200px|bélyegkép|A Szovjetunió végéről és a FÁK létrejöttéről szóló határozatok aláírása, 1991. december 8.
A végső lépés 1991. december 8-án történt, amikor Oroszország, Ukrajna és Belarusz hivatalosan megállapodott egymással a Szovjetunió megszüntetéséről (ez az úgynevezett belavezsai megállapodás, a tárgyalás helyszínéről, a belarusz-lengyel határvidéken található belavezsai erdőről elnevezve), majd ezt követően december 12-én Oroszország is kikiáltotta a függetlenségét a Szovjetuniótól, ezzel – paradox módon – de jure a szovjet szövetségi intézmények székhelye a szövetségen kívülre került. December 21-én 10 volt tagköztársaság és még formailag egyetlen meglévő tagköztársaságnak számító Üzbegisztán képviselői kimondták a Szovjetunió megszűnését, s megállapodtak, hogy nemzetközi jogi szempontból a Szovjetunió örököse kizárólag Oroszország lesz. (A megállapodáson Észtország, Grúzia, Lettország, Litvánia nem volt jelen, mivel ők nem tartották magukat jogilag a Szovjetunió volt részeinek.) Gorbacsov december 25-én televíziós beszédben hivatalosan is lemondott az akkor már de facto nem létező szovjet elnöki tisztségről. A szovjet parlament utolsó ülésére december 26-án került sor, amikor az feloszlatta magát, végül 1991. december 31-i dátummal kimondta a Szovjetunió megszűnését.
Okai A Szovjetunió felbomlását befolyásoló számos tényező a következők: A szovjet tervgazdálkodás hatékonyságának hiánya és stagnálása, amelyet leginkább a krónikus áruhiány fejezett ki. A Szovjetunió sokféle etnikai, kulturális összetétele; vele együtt a helyi, nemzeti „autonómiák” elnyomása. 1989-től az ország vezetése fokozatosan elvesztette uralmát az unió felett. A köztársaságok egyre inkább önállóbban léptek fel, és a szeparatista erők kerültek fölénybe.Klaus Gestwa: Von der Perestroika zur Katastroika, Teil 2, S. 19ff. A szovjet politikai rendszer „nómenklatúra” modellje. A szovjet politikai rendszer totalitárius jellege. Az alapvető polgári jogok és szabadságjogok hiánya a lakosság körében, a szólás- és sajtószabadság elnyomása, erőltetett kollektivizmus, egyetlen ideológia uralma, izolacionizmus, cenzúra; Az országon belüli egyenetlen ipari és gazdasági fejlődés; növekvő gazdasági, technológiai és tudományos lemaradás a nyugati posztindusztriális országokhoz képest és az importtól való függés. Krónikus lemaradás az életszínvonal terén a nyugati országoktól. A GDP aránytalanul nagy része irányult a nem termelő területekre (például: államapparátus, hadsereg, KGB); A szocialista gazdaság keretein belül nem lehetett hatékony ösztönző rendszert létrehozni a növekedésre.John Bates, Daron Acemoglu, James A. Robinson: Miért buknak el nemzetek? A hatalom, a jólét és a szegénység eredete (Why Nations Fail: The Origins of Power, Prosperity and Poverty) A gazdaságilag aktív emberek állam általi elnyomása: a magánvállalkozások tilalma, és ennek következtében a magánkezdeményezések hiánya. A szovjet nómenklatúra gazdagodása, a zárt elosztási rendszerek jelenléte, az uralkodó politikai elit korrupciójának gyakorlata, a „szocialista” modell gazdaságának stagnálása és a lakosság relatív elszegényedése mellett (az 1980-as években); A kommunizmus ideológiájának hiteltelenné válása és válsága, a Szovjetunió ideológiai harcának elvesztése; A hidegháború és a fegyverkezési verseny befolyása; A keleti blokk felbomlása: 1989 végén számos országban a kommunista kormányok elvesztették hatalmukat. A szocialista államszövetség összeomlásával a Szovjetunió elvesztette vezető szerepét és a szuperhatalmi pozícióját; Az emberek által okozott katasztrófák (elsősorban a csernobili katasztrófa felszámolásának költségei, valamint más súlyos ipari tragédiák, amelyek a második nyilvánosságban szélesebb körben ismertté váltak a kormányzati cenzúra és a velük kapcsolatos információk eltitkolása ellenére); Az afganisztáni háború kiadásai, amely a Szovjetunión belül zavart okozott;