bélyegkép|jobbra|270px|Az ókori rómaiak Marsnak szentelt suovetaurilia egy i. sz. 1. századi domborművön, nagy ünnepi áldozaton száz bikát is áldoztak (hekatomba) Az áldozat vagy áldozatbemutatás (latinul: sacrificium) az istenségnek felajánlott adomány abból a célból, hogy az áldozó magának a jóindulatra bírt felsőbb lény kegyét, segítségét megnyerje vagy legalább haragját, büntetését magától elhárítsa. Lehet az istentisztelet egyik cselekménye, amellyel egy áldozati tárgyat teljes egészében Istennek vagy az istenségnek ad az ember.
Az áldozat bemutatása, illetőleg felajánlása és Isten vagy az istenek tisztelete azon a hiten alapszik, hogy az istenként tisztelt lény az emberhez hasonló természetű, s mint ilyen, ajándékokkal, tárgyak felajánlásával jóindulatra hangolható.
Gyökere az a fölismerés, amellyel az ember az önmagára eszmélésben megéli végességét, függését, bűnösségét és vele transzcendens igényeit, sőt azt is, hogy az istenség hívja, megszólítja, felelősségre vonja. Ugyanakkor tudja, hogy az istenséggel való kapcsolatnak, párbeszédnek kifejezést kell adnia, és ezt csak emberi tettekkel és jelképekkel teheti. A vallástörténet által föltárt áldozatok ennek az alapvető élménynek a kifejezései. Az ajándékot meghatározott szertartás viszi át a profánból a szent világába.
Kezdetei A vallástörténet adatai szerint az áldozatbemutatás (a szóbeli ima mellett) megtalálható a legrégibb kultuszokban is, melyek anyagi javak, értékek fölajánlásával keresték a kapcsolatot a láthatatlan felsőbb hatalommal. Az áldozat többnyire külső körülményekhez, szent időhöz, helyhez, oltárhoz kötött, és bemutatása bizonyos személyeknek van fönntartva: a család vagy a törzs fejének, királynak vagy papnak. Ezek a személyek tiszteletben, hatalomban részesülnek (a brahmanizmusban pl. a papok valamiképpen az istenek fölé emelkednek).
Célja Az áldozatot bizonyos szándék kíséri. Az ember saját vallási meggyőződése szerint olykor gondolhat arra is, hogy az áldozat automatikusan befolyásolja az istenséget, de amely vallás személyes istenfogalommal bír, az az áldozatban az ajándék elfogadását várja Istentől. Az ajándék, az áldozat lehet a hála a földi javakért (aratás, szüret, állatszaporodás) vagy a bajból való szabadulásért; de lehet kérés is, hogy az istenség segítse vállalkozását. A kérések néha helyhez kötöttek (az istenek őrizzék a házat, a küszöböt, a hidat) vagy az időjárás időszakaihoz igazodnak. Néha csak abból indulnak ki, hogy az istenek is rászorulnak ételre, italra, ruhára, és aki ezeket fölajánlja, az iránt jóakaratot tanúsítanak. Máskor az áldozat egyszerű mágikus cselekmény marad, és nem irányul az istenségre (ilyen pl. a vadászat vagy hadjárat előtt felajánlott adomány vagy a nemi megtartóztatás). Ugyancsak varázslással kapcsolatos az az eljárás, hogy az áldozati állat viselkedéséből vagy belső szerveiből a jövőre következtetnek (etruszkok). A mexikói aztékok az esőistennek, Tlaloknak föláldozott gyermek sírását kedvező jelnek tekintették. Fejlettebb erkölcsi fokon azt is meglátták, hogy az áldozat értéke a bemutató erkölcsi magatartásától függ. A buddhizmus el is vetette az áldozatot, és mindent az ember magatartásából akart levezetni.
Az áldozat eredetének és szellemi hátterének megvilágításánál a vallástörténeti kutatók véleménye különböző. W. Schmidt úgy látta, hogy a primitív népeknél csak az ún. zsenge áldozat gyakori, abban elismerik az istenség tulajdonjogát a föld termésére vonatkozóan, és egyúttal hálát adnak neki. Mások úgy vélik, hogy az indító ok inkább a szent lakoma. Az a meggyőződés vezeti őket, hogy a felajánlott áldozat elfogyasztása misztikus közösséget hoz létre az istenség és az ember között. Ismét mások a mitikus képek és események dramatizálását látják benne.
Formái Formáját tekintve leghatékonyabbnak mindig a véres áldozat számított a vérben föltételezett életerő miatt. Az emberáldozat nyomai is sokfelé megtalálhatók, mint gyermekek, szüzek, foglyok föláldozása. Az aztékok külön hadjáratokat szerveztek ilyen foglyok kézrekerítésére. A kelták öregedő királyaikat áldozták föl, a rómaiaknál szokás volt az önfeláldozás (devotio), másutt a holtak temetésénél föláldozták szolgáikat, rabnőiket vagy feleségeiket (India). Az önfeláldozásnál gyakran a halál helyett csak egyes testrészeket adtak oda: hajat, ujjat, nemi szerv részeit (kasztráció). De áldozati tárgy lehetett minden, amit az ember értéknek tartott: állat, növény, étel, ital, virág, illatszer, dísztárgy vagy fegyver. Egyiptomban a holtak kísérőinek föláldozását meg lehetett váltani azzal, hogy munkát vállaltak a síremlékek építésénél. A lemondás, böjt, önfegyelmezés is tulajdonképpen az áldozat egyik formája.
A különböző civilizációkban A legjelentősebb ókori civilizációk áldozati rendszerei: Kultúra / VallásLegfőbb jellemzők és célokTipikus áldozati anyagokEmberáldozat jelenléteKülönleges rituálé vagy jellegzetességMezopotámiai vallások (Sumer, Akkád, Babilon)Az istenek fizikai táplálása, mivel az embert azért teremtették, hogy a szolgájuk legyen.Ételek (kenyér, datolya, méz), sör, bor, állatok (juh, kecske).Nagyon ritka, csak rendkívüli válság idején fordult elő.Az istenek szobrai elé asztalokon tálalták fel az ételeket, a papok paraván mögött „fogyasztották el” azokat.Egyiptomi vallásA világrend (Maat) fenntartása, az istenek éltetése és a fáraó hatalmának legitimálása.Marha, liba, kenyér, sör, bor, gyümölcsök, virágok, lótusz.Nem volt jellemző (a dinasztikus korban szimbolikus figurákkal helyettesítették).Az ételáldozat szellemi lényegét (Ka) ajánlották fel az istennek, a fizikai ételt később szétosztották a papok között.Görög vallásAjándékcsere az istenekkel („Do ut des” – Adok, hogy adj”), közösségépítés a közös lakomákon.Állatok (marha, juh, disznó), italáldozat (libatio: bor, olaj, méz), kalácsok.Mitológiában jelen van, a valóságban elhanyagolható v. szimbolikus volt.Hekatombé: 100 marha feláldozása. Az isteneké a füst és a csontok lettek, a húst a polgárok együtt ették meg.Római vallásA jogi pontosság és a rituális tisztaság. Ha egy szót elhibáztak, az egész szertartást újra kellett kezdeni (Pax deorum).Állatok (fehér isteneknek fehér, alvilágiaknak fekete állat), tönkölybúza sóval (mola salsa), bor.Hivatalosan tiltották, de gladiátorjátékok vagy háborús foglyok formájában áttételesen megjelent.Suovetaurilia: Egy disznó (sus), egy juh (ovis) és egy bika (taurus) együttes feláldozása a város megtisztítására.Kánaáni vallások (Fönícia, Karthágó)Az anyagi jólét, a termékenység (Baál, Moloch, Astarte) biztosítása, drasztikus engesztelés.Állatok, mezőgazdasági termények, elsőszülött gyermekek.Rendszeres és intézményesített.Moloch-áldozat: Válság idején nemesek gyermekeit áldozták fel (égették el), hogy elnyerjék az istenek jóindulatát.Közép-Amerika (aztékok, maják)A Nap és a kozmosz mozgásban tartása. Hitük szerint az istenek a saját vérükkel teremtették a világot, amit emberi vérrel kell visszafizetni.Emberi szív és vér, foglyok, öncsonkításból származó saját vér, jade, kakaó.Tömeges és központi jelentőségű.Az azték piramisok tetején a papok obszidián késsel vágták ki az élő áldozat szívét, majd a testet legurították a lépcsőn.
A görög-római kultúrában Célja A görög-római kultúrkörben úgy hitték, hogy az istenek kegyét és jóindulatát ajándékokkal biztosíthatják, mert csak akkor adnak, ha ők is kapnak valamit. Ezért mind a köz-, mind a magánélet fontosabb megnyilvánulásaihoz áldozat csatlakozott: városalapításkor, győzelem után, népgyűlés előtt, bűn engesztelésére, szinte minden ünnepen, házasságkötéskor, elutazás és megérkezés alkalmával, vállalkozások előtt stb. Az állami áldozatot tisztviselők rendezték. Az áldozat tárgya főként a termés és szaporodás zsengéje volt. Nem volt ismeretlen az emberáldozat sem, az ősidőkben az elsőszülött gyermeket is föláldozták, később megváltásaként papi szolgálatra vagy gyarmati életre kötelezték.
Formái bélyegkép|jobbra|270px|Görög áldozatbemutatási jelenet vörösalakos attikai kratéron, az i. e. 5. századból bélyegkép|jobbra|270px|Római bikaáldozatot ábrázoló dombormű
Vértelen áldozatként ételeket, fogadalmi tárgyakat, ruhákat ajánlottak föl. Az italáldozat (libatio) bor, víz, méz, tej, olaj volt. Halotti áldozatnál bort, mézet és tejet öntöttek a sírra. Általában ivás előtt pár cseppet áldozatul a földre vagy az asztalra öntöttek. Tömjént az ital- és véres áldozatokkal együtt, de önállóan is áldoztak.
A véres áldozatok gyakran alkalmat adtak a lakomára. Az égi isteneknek fehér, a vízi és alvilági isteneknek fekete állatot választottak. Poszeidónnak bikát és lovat, a folyók isteneinek lovat, Démétérnek disznót, Dionüszosznak bakkecskét, Aszklépiosznak kakast, Aphroditénak galambot, Héraklésznak fürjet; a férfi istenségeknek rendszerint hímet, az istennőknek nőstényt áldoztak. Gyakori volt a marha-, juh-, kecske-, ill. disznó-áldozat. Az állatok száma az áldozó gazdagságától függött, és három különböző állatot is vágtak egyszerre (suovetaurilia, ‘disznó-, juh-, marha-áldozat’). Nagy ünnepi áldozaton, a hekatombén 100 bikát is levágtak. Halotti és engesztelő áldozatnál az állatot elégették. Egyébként csak egy részt áldoztak föl, a többit az áldozók ették meg.
Az áldozatnak szertartásrendje volt: a pap tiszta ruhában jelent meg, és az áldozónak is meg kellett tisztulnia. A pap előimádkozott egy rövid imát, melyet az áldozó, ha áldozata az égi istenekhez szólt, égre emelt, ha a vízieknek, kitárt, ha az alvilágiaknak, lefelé nyújtott karokkal mondott utána. Az állatot földíszítették, szarvait megkoszorúzták (ApCsel 14,13), sőt néha bearanyozták. Jó előjel volt, ha az állatot könnyen vezethették az oltárhoz, és rossznak számított, ha menekülni akart.
A görögöknél a résztvevők fején koszorú volt. Az oltár tüzét, az oltárt és önmagukat vízzel meghintették. Az aulosz hangja intett csendre, ünnepeken az áldozók karban énekeltek és táncoltak, így kérték az istenek jóindulatát. Ha az égieknek áldoztak, a vért az oltár köré, ha az alvilágiaknak, árokba öntötték. A combokat és némely belső részeket elégették, és miután a papok megkapták részüket, a többit nyárson megsütötték és megették, hazavitték vagy a piacon eladták. Az állat áldozatokat a népnek rendezett lakoma követte. Az égi isteneknek reggel, az alvilágiaknak este áldoztak, a víziek áldozatát tengerbe vagy folyóba dobták.
A rómaiaknál a szabályokat oly szigorúan vették, hogy egy elvétett szó vagy mozdulat érvénytelenné és megismétlendővé tette az áldozatot. Tiszta ruhában közeledtek az oltárhoz, a szertartás kezdetét a favete linguis, ‘csend legyen’ kiáltás jelezte, a csendben tibia szólt. Az áldozó az oltár mellett a tógát a fejére húzta, a koszorú használata már görög hatást mutat.
A nagyobb állatok áldozata, a victima, a kisebbeké a hostia volt. Az állatot megvizsgálták, hibátlan-e, majd átadták a szolgának (popa), aki a koszorúkkal és fűszerekkel borított oltárhoz vezette. A szolga az állatra mutatva tette föl a kérdést a papnak: agone? – mire az hoc age szavakkal sós darát és tömjént hintett az állat fejére, néhány szál szőrt a lángba dobott és kését végigvonta az áldozat hátán. Ezzel az állat megérett az áldozatra (macta est). Miután levágták, vérét egy csészébe felfogták, és az oltárra és köréje hintették. A beleket a haruspexek megvizsgálták, mert ha kedvezőtlen jeleket találtak, az áldozatot meg kellett ismételni. Ha az állat hibátlannak bizonyult, borral leöntötték, és áldozati részeit az oltáron elégették. A szertartást boráldozat és füstölés fejezte be, majd egy könyörgés után a pap ilicet szóval elbocsátotta a résztvevőket. Az áldozatot követő lakomát hivatalos áldozat esetén a papoknál, egyébként otthon költötték el.
Száraz tárgyakat is, pl. dapes (háj), fruges (gyümölcsök), tura (tömjén) föláldoztak libatioként.
Az ókori zsidóságban