jobbra|250px|bélyegkép|El Greco: Angyali üdvözlet (1570–1575). A keresztény művészetben Gábriel arkangyal az isteni üzenet közvetítőjeként jelenik meg. Az angyal olyan mennyei vagy szellemi küldött, akiről elsősorban a zsidó vallás, a kereszténység és az iszlám szent iratai és hagyományai beszélnek. A magyar szó a latin angelus közvetítésével a görög ἄγγελος (angelosz, „küldött, hírnök”) szóból származik; ennek bibliai héber megfelelője a מַלְאָךְ (mal’ákh), amely emberi és mennyei követet egyaránt jelölhet.„Angelology”, „Angels” és „Angels, Guardian (in the Bible)”. In: New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 1. kötet. Gale–The Catholic University of America, Farmington Hills, 2003, 413–428. o. Az elnevezés ezért eredetileg nem valamely lény természetét, hanem küldetését fejezi ki. Szent Ágoston gyakran idézett megfogalmazása szerint az „angyal” a hivatal neve: természetük szerint szellemek, feladatuk szerint küldöttek.A Katolikus Egyház Katekizmusa, 328–336., különösen 329. pont.
Az egyes vallások nem mindenben ugyanazt értik angyalon. A bibliai hagyományban az angyalok az egyetlen Istennek alárendelt szolgák és hírvivők; nem önálló istenségek és nem a Teremtővel egyenrangú közvetítők. A klasszikus keresztény teológia az angyalokat Isten által teremtett, személyes, értelmes és szabad, testetlen szellemi lényeknek tartja, akiknek működése az isteni gondviselést és Jézus Krisztus egyedülálló közvetítését szolgálja.Serge-Thomas Bonino: Angels in Christian Theology. St Andrews Encyclopaedia of Theology, 2024. A zsidó hagyomány az angyalokról szóló bibliai képeket a rabbinikus irodalomban és a zsidó misztikában többféleképpen rendszerezte. Az iszlámban az angyalok az isteni parancs engedelmes végrehajtói, és a róluk való hit a vallási hitvallás részét képezi.
Az angyalokról szóló keresztény teológiai tanítás az angelológia. Ez nem önálló, a hit egészétől elszigetelt spekuláció, hanem a teremtéstan, a krisztológia, az üdvtörténet, a gondviselés és az egyháztan összefüggésében vizsgálja az angyalok helyét. A bibliai, dogmatikai és liturgikus angyalképet meg kell különböztetni az angyalokról szóló népi történetektől, művészeti jelképektől, mágikus rendszerektől és modern New Age-elképzelésektől.
Etimológia és fogalmi keret
A héber mal’ákh alapjelentése „küldött” vagy „követ”. A Héber Biblia emberi követekre is használja: Jákob követeket küld Ézsauhoz (Ter 32,4), Mózes követeket indít Edom királyához (Szám 20,14), és a próféták is lehetnek Isten küldöttei. Ugyanez a szó jelöli azokat a mennyei lényeket, akik Isten nevében beszélnek vagy cselekszenek. A görög Septuaginta rendszerint az angelosz szóval fordította, amelynek szintén volt világi „hírnök” jelentése. Az Újszövetség ezért emberi küldöttekre is alkalmazhatja: Keresztelő Jánosra mint előkészítő követre (Mt 11,10; Mk 1,2), János tanítványaira (Lk 7,24), illetve Jakab levele Rácháb követeire (Jak 2,25).Előd István: Katolikus dogmatika. Szent István Társulat, Budapest, 1978, „Az angyalok létezése” és „Az angyalok természete” című fejezetek.
A latin keresztény nyelvben fokozatosan elkülönült az angelus, a mennyei küldött, valamint a nuntius vagy legatus, az emberi követ elnevezése. Az „angyal” szó vallási használata ennek ellenére megőrizte a feladatra utaló jelentést. A keresztény szerzők ezért megkülönböztették az angyali természetet és az angyali szolgálatot: szűkebb értelemben valamennyi jó mennyei szellem angyal, a Pszeudo-Dionüsziosz-féle hierarchiában viszont az „angyalok” a kilenc kar legalsó rendjének neve.
Az „arkangyal” a görög ἀρχάγγελος (arkhangelosz) szóból ered, jelentése „főangyal” vagy „főhírnök”. Az Újszövetség a kifejezést Mihályra alkalmazza (Júd 9), továbbá az Úr eljövetelét „arkangyal hangjával” kapcsolja össze (1Tesz 4,16). E két helyből önmagában sem az nem következik, hogy csak egyetlen arkangyal létezik, sem az, hogy számuk pontosan meghatározható. A keresztény liturgikus hagyomány Mihályt, Gábrielt és Rafaelt nevezi arkangyalnak.
A „kerub” és „szeráf” elnevezés más eredetű. A kerubok a bibliai elbeszélésekben trónálló, őrző mennyei lények, a szeráfok pedig Izajás látomásának hatszárnyú alakjai. A későbbi angelológia mindkét csoportot az angyali rendek közé sorolta. A reneszánsz művészet gyermekalakú puttóit olykor tévesen a „kerub” szó állítólagos „gyermek” jelentéséből vezették le. A kapcsolat valójában ikonográfiai, nem megbízható héber etimológia: a pufók gyermekalak az antik Erósz- és puttóábrázolások keresztény átformálásából terjedt el.
Vallástörténeti háttér
Az isteni küldöttek, trónőrző lények és mennyei udvartartások képe nem kizárólag a bibliai vallásokban fordult elő. Mezopotámiai szövegekben az istenségek követeit és udvari tisztségviselőit többek között sukkal néven említették; az asszír és babiloni művészetben szárnyas ember-, bika- és oroszlánalakok őrizték a szent vagy királyi tereket. A kánaáni vallási költészet az isteni tanács képét használta, az ókori perzsa vallások pedig mennyei hatalmak és jó szellemi lények összetett világáról beszéltek.
A bibliai angyalkép és e környező hagyományok kapcsolatáról nincs egyetlen, minden részletre kiterjedő tudományos magyarázat. A közös motívumok részben az ókori Közel-Kelet udvari és királyi jelképrendszeréből, részben kulturális érintkezésből származhatnak. A babiloni fogság és a perzsa uralom idején a zsidóság találkozott a mezopotámiai és iráni vallási képzetekkel, ezért a kutatás régóta vizsgálja ezek hatását a késői zsidó angelológiára. A zoroasztriánus amesa szpenták és a bibliai főangyalok egyszerű azonosítása azonban nem indokolt: eltérő vallási rendszerekben, eltérő istenfogalommal és szereppel jelennek meg.
A bibliai hagyomány sajátossága nem az, hogy minden képi elem előzmény nélküli, hanem hogy a mennyei lényeket következetesen az egyetlen Teremtő uralma alá rendeli. Ami más vallási rendszerekben isteni vagy félisteni alak lehetett, az Izrael hitében Isten teremtménye, serege vagy küldötte. A bibliai szerzők így a korabeli nyelvet és jelképeket egy monoteista teremtéshit keretében formálták át.
A zsidó vallásban
A Héber Bibliában
A Héber Biblia nem ad egységes, rendszeres angyaltant. Az angyalok többnyire valamely konkrét isteni cselekvés részeként jelennek meg; személyük gyakran háttérben marad a közvetített üzenet mögött. Az elbeszélésekben angyal találja meg Hágárt a pusztában (Ter 16,7–12), három látogató érkezik Ábrahámhoz (Ter 18), két angyal vezeti ki Lótot Szodomából (Ter 19), angyal akadályozza meg Izsák feláldozását (Ter 22,11–12), és Jákob álmában Isten angyalai járnak a földet az éggel összekötő létrán (Ter 28,12).
Különleges alak „az Úr angyala” (mal’ákh JHWH). Egyes szövegekben küldöttként világosan különbözik Istentől, másutt első személyben Istenként beszél, és az elbeszélő Isten megjelenéseként kezeli jelenlétét. Ilyen a Hágárnak adott ígéret (Ter 16,7–13), az égő csipkebokor (Kiv 3,2–6), Gedeon meghívása (Bír 6,11–24) vagy Sámson születésének bejelentése (Bír 13). A jelenséget a biblikusok a képviseleti beszéd, az isteni jelenlét és a teofánia összefüggésében magyarázzák. A korai keresztény szerzők egy része a megtestesülés előtti Logosz előképi megjelenését, vagyis krisztofániát látott benne; más egyházatyák teremtett angyal közvetítéséről beszéltek, aki Isten nevében szól.
Az angyalok mellett a Biblia más mennyei lényeket és közösségi elnevezéseket is használ. Az „Isten fiai” Jób könyvében Isten előtt jelennek meg (Jób 1,6; 2,1); az „ég serege” körülveszi az Úr trónját Mikeás látomásában (1Kir 22,19); a zsoltárok Isten szolgáiként szólítják meg angyalait és seregeit (Zsolt 103,20–21; 148,2). Dániel látomása „ezernyi ezrekről” és „tízezerszer tízezerről” beszél (Dán 7,10), ami a mennyei sereg megszámlálhatatlan nagyságát fejezi ki, nem pontos népszámlálási adatot.
A kerubok őrzik az Édenhez vezető utat (Ter 3,24), és arany alakjaik a frigyláda fedelét övezik (Kiv 25,18–22). Salamon templomának díszítésében is megjelennek, Ezekiel látomásában pedig Isten mozgó trónusához kapcsolódó, összetett alakok (Ez 1; 10). A szeráfok csak Izajás templomi látomásában szerepelnek név szerint; hat szárnyuk van, és a „Szent, szent, szent” éneket zengik (Iz 6,1–7). E képekből később gazdag zsidó és keresztény liturgikus, misztikus és művészeti hagyomány fejlődött ki.
A fogság utáni könyvekben az angyalok egyénítése és elnevezése határozottabbá válik. Dániel könyvében Gábriel magyarázza a látomásokat (Dán 8,16; 9,21), Mihály pedig Izrael nagy fejedelme és oltalmazója (Dán 10,13.21; 12,1). Dániel 10. fejezetének „Perzsia fejedelme” és „Görögország fejedelme” kifejezéseit a későbbi hagyomány gyakran nemzetekhez rendelt angyalokként értelmezte. A szöveg mindazonáltal apokaliptikus képekkel beszél a népek történeti sorsáról és az isteni gondviselés láthatatlan dimenziójáról; nem feltétlenül egy részletes kozmikus közigazgatási rendszer leírása.
Tóbiás könyvében Rafael útitársként, gyógyítóként és közbenjáróként működik, majd úgy mutatkozik be, mint „egy a hét angyal közül”, akik Isten dicsősége előtt állnak (Tób 12,15). Tóbiás könyve a katolikus és ortodox Ószövetség része, a zsidó és a legtöbb protestáns kánonban azonban nem szerepel. Ez magyarázza, hogy Rafael helye eltérően jelenik meg az egyes felekezetekben.
A második templom korában
A második templom korának zsidó irodalmában az angelológia jelentősen kibővült. Hénoch könyve angyalneveket, mennyei utazásokat, kozmikus feladatokat és a „Vigyázók” bukásának történetét közli. A mű a Ter 6,1–4 „Isten fiai” elbeszélését úgy értelmezi, hogy angyalok kapcsolatra léptek emberi nőkkel, tiltott ismereteket tanítottak, és ezzel erőszakot hoztak a világra. E magyarázat hatott több korai keresztény szerzőre, köztük Jusztinoszra és Tertullianusra. Más keresztény értelmezők, különösen Ágoston, az „Isten fiait” Sét istenfélő leszármazottaival azonosították, és elutasították a testi angyalok feltételezését.
A qumráni tekercsek az emberi közösség istentiszteletét gyakran a mennyei angyalok liturgiájával kapcsolják össze. A „Világosság fiai” és „Sötétség fiai” közötti küzdelem leírásai angyali és démoni hatalmakat is szerepeltetnek. Az apokaliptikus művekben Mihály, Gábriel, Rafael és Uriel különböző feladatokat kapnak, de a névlisták nem egységesek. A későbbi zsidó és keresztény hagyományok ezért eltérően válogattak közülük.
Az angyalok egyre részletesebb ábrázolása mellett a korabeli zsidó gondolkodásban ellenirányzat is megfigyelhető. Az Apostolok cselekedetei szerint a szadduceusok „sem feltámadást, sem angyalt, sem lelket” nem vallottak, míg a farizeusok mindezeket elfogadták (ApCsel 23,8). Az angelológia tehát az ókori zsidóságon belül sem volt minden csoportban azonos.
Rabbinikus és középkori zsidó hagyomány
A rabbinikus irodalom az angyalokat Isten teremtményeiként és szolgáiként tárgyalja, ugyanakkor számos elbeszélést, nevet és feladatrendszert kapcsol hozzájuk. Egyes szövegek hangsúlyozzák, hogy az angyalok nem önálló hatalmak, és nem szabad Isten helyett hozzájuk fordulni. Más hagyományok a Tóra átadásához, az ember védelméhez, a nemzetekhez vagy a mennyei liturgiához rendelik őket.
Maimonidész a Misné Tórá első könyvében tíz angyali fokozatot sorol fel: szent chajjót, ófánim, erelim, chasmalim, szeráfim, mal’áchim, elohim, bné elohim, keruvim és ishim. E rendszer filozófiai-teológiai rangsor, amely az anyagtalan értelmek arisztotelészi fogalmát kapcsolja össze a bibliai elnevezésekkel.Maimonidész: Misné Tóra, Hilchot Jeszodé ha-Tóra 2,7. Nem azonos a keresztény kilenc karral, noha mindkettő bibliai neveket szervez hierarchiába.
A középkori kabbalában az angyalok a szefirák, az isteni nevek és a mennyei paloták szimbolikájához is kapcsolódnak. A különböző kabbalista iskolák azonban nem alkottak egyetlen, kötelező zsidó angelológiai rendszert. Az angyalok helyét a zsidó gondolkodásban mindvégig az határozta meg, hogy az egyetlen Isten teremtményei és akaratának végrehajtói.
A kereszténységben
Újszövetségi szerepük