Immanuel Kant (Königsberg, 1724. április 22. – Königsberg, 1804. február 12.) német filozófus, a német idealizmus megteremtője, a königsbergi egyetem professzora. Nevéhez fűződik a kategorikus imperatívusz és a transzcendentális idealizmus megalkotása.
Élete Immanuel Kant 1724. április 22-én Königsbergben született, egyike volt azon öt testvérnek, akik a szülők kilenc gyermeke közül életben maradtak. Volt egy nővére, két húga és egy öccse. Szülővárosa nyüzsgő, iparilag és kereskedelmileg fejlett város volt, Kant a következőket mondta Königsbergről: „az emberek és a világ megismerése felé nyitott, amelyben minden tudást megkaphatsz anélkül, hogy utaznod kéne bárhová”, ezért ritkán is hagyta el szülővárosát.
Szegény családi környezetből származott: apja bőrműves volt, anyjától nagyon erős pietista nevelést kapott, azonban nyitott volt a világ dolgai felé.
Olvasni és írni ún. hospitalschuléban (elemi iskola) tanult. Állításával ellentétben ősei nem Skóciából származtak. Dédapja, Richard Kant a baltikumi Prökulsban született, a város a mai Litvániában fekszik. Richard fia mint bőrműves Memelben telepedett le, itt tanította meg a mesterségre fiát, Johann-Georgot, aki Königsbergben telepedett le. Richard Kant két lánya skótokhoz ment feleségül. Immanuel Kant anyja – Anna-Regina, született Reuter – nürnbergi származású volt, apja ugyancsak bőrdíszműves. A család egyik barátjának, Albert Schultznak köszönhetően Kant Frederic (Fridericianum) iskolába került. Kiváló tanulóként végzett, s tökéletes latinnyelv-tudásra tett szert.
Erős vallási nevelést is kapott az iskolában pietista szellemben; nagyon szigorú szabályzat szerint, ahol nem voltak vakációk. A létezés minden momentumát ebben a szellemben adták elő, amit később Kant a A vallás a puszta ész határain belül (1793) művében írt le. Minden tanulónak reggel 6-kor kellett felkelnie, a tanórák 7-kor kezdődtek. Szerdán és szombaton fakultatív órákon vett részt matematikából, franciából és lengyelből. Görögül és héberül kötelező volt tanulnia, ami szükséges volt a teológiai tanulmányok elkezdéséhez. Az iskolában nem tanítottak történelmet és természettudományokat sem. Tanára, Heydenreich a klasszikus latin irodalom felé fordította érdeklődését.
Fiatalkora 1740 őszén, 16 éves korában felvételt nyert a königsbergi Teológia Egyetemre, itt filozófiát, fizikát, matematikát tanult. Tanára és mentora Martin Knutzen volt, aki bevezette őt Wolff filozófiájába és Newton fizikájába. Kant a klasszikus tantárgyak felé fordult, a latin tanszéken tanult, ahol a fő tantárgyak a latin nyelv (heti 20 óra) és a teológia voltak – megismerkedett Leibniz filozófiájával. Innen eredt Kant szeretete a latin versek és a vallási kultusz iránt.
Az elkövetkező három évben A világépítmény rendszeres alkotmánya művén dolgozott, amit először 1746-ban adtak ki, majd egy átdolgozott változatát 1749-ben.
1747-ben apja halálának hírére elhagyta az egyetemet anélkül, hogy eleget tett volna vizsgakötelezettségeinek. Königsberg környékén élő nemesek gyermekeinek nevelője lett. 1747 és 1750 között Judtschen faluban dolgozott, nagyon közel Gumbinnenhez, ahol Andersch lelkész gyerekeit nevelte. 1750 nyarán a tartomány másik felébe utazott, Osterodéba, ahol Major von Hülsen földesúr három gyermekének nevelője lett. Innen Keyserling báró udvarába került, annak feleségét tanította, aki megrajzolta az első hiteles portrét Kantról.
Visszatérve Königsbergbe megírta a Kozmogónia, vagy esszé az Univerzum keletkezéséről… című művét. 1754-ben keletkezett a Tudhatjuk-e azt, hogy a Föld fizikai szempontból öregszik-e?, és 1755-ben Az ég általános természetrajza és elmélete. A mű anonim szerzővel jelent volna meg, 1755-ben azonban a kiadó csődbe ment, és a megjelenés csúszott.
Professzori évek thumb|right|Kant 1755-ben visszatért Königsbergbe, készülődött a magiszteri vizsgára, ami a doktori fokozat ekvivalense; engedélyt kapott, hogy taníthasson az egyetemen mint magándocens. 1755. április 17-én megtartotta magisztrátusi disszertációját Vázlatok a tűz természetéről című írással, a kézirat húsz latin nyelven írt oldalból állt. A magiszteri címet június 12-én kapta meg díszes ceremónia keretében.
A Principiorum primorum cognitionis metaphysicae nova dilucidatio című disszertációja után 1755. szeptember 27-én megkapta a „venia legendi” kitüntetést, így magándocens lett, azaz olyan tanár, akit a diákjai fizetnek, és nem az állam. 1770-ig maradt itt tanárként. 1756 áprilisában azt kérte II. Frigyes Vilmos porosz királytól, hogy véglegesítse tanári állásában, és megírta harmadik disszertációját A fizikai monadológiát, kérését azonban visszautasították, állását pedig meghirdették.
Kantnak tizennégy évig kellett várnia, míg újra betölthette tanári állását. Az egyetem 1765-ben könyvtárossegédként alkalmazta a Királyi Könyvtárban, ahol nagyon kicsi fizetést kapott, majd 1772-ben felmondott.
1770-ben elnyerte a „professor ordinarius” címet a logika és metafizika tanszéken. Itt megírta az első rá jellemző írását. Az egyetemen filozófiát, logikát, természettudományokat, földrajzot, etikát és fizikát is tanított. Nagy számú diák látogatta az előadásait, ám az elkövetkező tíz évben nem publikált semmit.
Ideák és előreléptetések Fiatal korában erősen vonzották a természettudományok és a matematika, disszertációját (1770) például a tér kétféleképp való matematikai irányíthatóságáról írta, reáltudományos eredményei is figyelemre méltóak voltak. Foglalkozott például a tér háromdimenziós voltának bizonyításával (aminek valószínűleg nem kis részben köszönhető későbbi filozófiájának sok alapproblémája és jellegzetessége), nevét a Naprendszer kialakulására vonatkozó elmélete (Kant–Laplace-elmélet) is őrzi. Ezt az 1755-ben megjelent Allgemeine Naturgeschichte und Theorie des Himmels című munkájában fejtette ki, míg Pierre-Simon de Laplace elképzelése 1796-ban jelent meg az Exposition du systéme du monde című munkájában. 220px|thumb|left|Kant társaságban Ahogyan a Prolegomene (Bevezetés minden lehető metafizikához) című írásában is mondta: Hume ébresztette fel a „dogmatikus szendergésből”. A következő években Newton műveit tanulmányozta, Hume-ot és főleg Rousseau-t, akik a saját bevallása szerint, a „helyes útra irányítják” és kikényszerítik a „gondolkodás forradalmát”. Kant addig úgy gondolta, hogy a tudás nem a tapasztalatban van, hanem az értelemben, a rációban. Ez az elmélet volt a dogmatizmus szempontja. Ezzel ellentétben Hume azt állította, hogy csak a tapasztalat lehet biztos forrása a megismerésnek. Azonban – mivel a racionalizmus dogmatizmushoz, az empirizmus szkepticizmushoz vezethet – később a következőket mondja erről: az érzéki szemléletek fogalmak nélkül vakok, a fogalmak szemléletek nélkül üresek. Kant azt szeretné megtudni, miképp juthatunk tudományos ismeret birtokába, azaz milyen feltételek biztosítják ezt az ismeretet. E problémát részletesen az 1781-ben megjelent A tiszta ész kritikája című művében fejti ki. Kant ekkor 57 éves volt, és az eddig megjelent műveinek köszönhetően már elismert személyiségnek számított.
Az értelem nem ismerhet meg mindent, tehát az értelem az a dolog, ami a megismerés folyamatát korlátozza. Azonban fontos szerepet tölt be a praktikus élet, a morál területén. Erről a témáról való nézeteit az 1788-ban megjelent A gyakorlati ész kritikája című írásában fejti ki.
1790-ben megjelenik Az ítélőerő kritikája, ami lezárja az egész kritikai vállalkozást.
1780-ban tagja lett az egyetem Szenátusának, majd 1787-ben a berlini Tudományos Akadémiának. Az 1786-os tanév első szemeszterében rektornak nevezték ki.
Kant professzor maradt egészen 1797-ig. Az előadásokon nem jegyzetekből tanított, hanem szabadon beszélt, egy tankönyv szerkezetének felépítését követve. 1794-ben a kormány betiltotta vallással kapcsolatos témájú előadások leadását, amit Kant ellenállás nélkül elfogadott.
Magánélete bélyegkép|150px|Kalinyingrádi síremléke Soha sem nősült meg, és soha nem hagyta el országa határait. Egyszerű életet élt: reggel 5-kor kelt, pipázott és teát ivott, egészen 7 óráig dolgozott, majd megtartotta az első előadását, annak végeztével 13 óráig tovább dolgozott. Soha nem ebédelt egyedül. Meghívottainak száma mindig három és kilenc között volt, úgymond ne legyen kevesebb a gráciák számánál, de a múzsák számát se haladja meg.
1797-ben előrehaladott korától legyengülve visszavonult a tanítástól, és elméleti munkájának szentelte életének utolsó éveit. 1804. február 12-én halt meg életének nyolcvanadik esztendejében, hosszú betegség után. Utolsó szavai: „Es ist gut” („[Minden] jól van”).
Temetésén nagyon sok ember vett részt. A Professzorok kriptájába temették, ahonnan 1880. november 21-én földi maradványait újratemették a königsbergi katedrális mellé épített grandiózus kriptába. Sírkövére A gyakorlati ész kritikájából való idézetet vésték: „Két dolog tölti el lelkemet annál újabb és annál növekvőbb tisztelettel és csodálattal, minél többször és tartósabban foglalkozik vele gondolkodásom: a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem.” (GYÉK, A 269).
Filozófiája Pietista szellemben való neveltetése és a kor új irányzata, a felvilágosodás határozta meg filozófiáját: a két eszmerendszer közötti kapcsolatot kereste, főleg első műveiben. Főképp ama ideákkal foglalkozott, melyek az újkori természettudományban vitákat szültek. Ilyen volt például a Descartes és Leibniz nézetei közötti ellentét. Az ilyen vitákban Kant az emberi ész két egyenrangú törekvésének harcát látta.
Kant első műveiben, melyeket a 40-es és 50-es évek folyamán írt, a természet áll a kutatás középpontjában, a '70 évektől pedig inkább filozófiai témájú problémák foglalkoztatják. Az erkölcsfilozófia kérdésében Shaftesbury, Hutcheson, Hume gondolkodása befolyásolta. Filozófiáját a kezdeti korszakban Wolff befolyásolta, ő vezette el Leibniz filozófiájához is. Ezt a kezdeti korszakot szokás nevezni prekritikai korszaknak is.
1750-től a leibnizi és wolffi filozófia hatására a metafizika felé fordul. Az emberi lét és az emberi megismerés problémáit elemezve, a racionalisták és az empiristák gondolkodását egyaránt tanulmányozta. Végül Hume ébresztette fel Kantot (ahogyan ő fogalmazott) „dogmatikus szendergéséből”, a hume-i szkepszis hatására látta be, hogy a racionalizmus dogmatizmushoz, az empirizmus pedig szkepticizmushoz vezet. Ezt a kettős veszélyt akarván elkerülni, Kant a szellemi és az érzéki megismerés egységéből indult ki: „az érzéki szemléletek fogalmak nélkül vakok, a fogalmak szemléletek nélkül üresek”.
Kant az érzékiséget és az értelmet próbálta közös nevező alá vonni: az érzéki tapasztalat, amely bővíteni tudná a fogalmat, a racionalizmusban pontatlannak számít. Az empirizmus azonban mindent a tapasztalatból vezet le, az értelem spontán képességeivel nem törődik. thumb|jobbra|Kant portréja A filozófia problémáit Kant három kérdésben foglalta össze: Mit lehet tudnom? Mit kell tennem? Mit szabad remélnem?
A fenti három kérdés valójában egy dologra keresi a választ: Mi az ember? A válaszokat keresve Kant kritika alá veti az emberi lélek három nagy képességét: az elméleti megismerőképességet, a gyakorlati megismerőképességet és az ítéleterő képességét. Mindezt három önálló műben fejti ki:
1. A tiszta ész kritikája (TÉK, 1781) az érzékelő tapasztalatot megelőző észt jelenti. A mű az emberi megismerőképesség kritikai vizsgálatát tartalmazza. Fő kérdése: „lehetségesek-e a priori szintetikus ítéletek?”. Kant olyan ítéletekre keres megalapozást, amelyek nem a tapasztalatból származnak. Ezeknek az ítéleteknek sajátosságuk, hogy szintetikusak, azaz nem lehetnek analitikusak. Az analitikus ítélet sajátossága az, hogy nem tesz hozzá semmilyen új információt az állításhoz, hanem magyarázza azt. Ilyen ítélet például „minden agglegény nőtlen”. A priori, azaz eleve szintetikus ítélet például mert sem a 2-ben, sem a 3-ban nincs benne az 5.