A nyelvészetben a dialektus vagy nyelvjárás terminus egy adott nyelv azon változatát nevezi meg, amely csak a nyelvterület egy részén használatos.Kiss 2006, 359–360. o.Kálmán – Trón 2007, 34–35. o.Király 2007, 641–651. o.Bussmann 1998, 307. o.Constantinescu-Dobridor 1998, dialect szócikk. Megjegyzendő, hogy az angol dialect ’dialektus’ terminust főleg az amerikai nyelvészetben minden nyelvváltozat-típusra értik, megkülönböztetve területi és társadalmi dialektusokat.Crystal 2008, 142–143. o.Bidu-Vrănceanu 1997, 162. o.Jarceva 1990, Диале́кт ’dialektus’ szócikk.
A dialektus jellegzetességei
A dialektusnak olyan hangtani, szókészleti, frazeológiai, alaktani, mondattani és szövegszerkesztési sajátosságai vannak, amelyek megkülönböztetik egyrészt a többi dialektustól, másrészt a köznyelvtől (a sztenderd nyelvváltozattól), ha az adott nyelvnek van ilyen változata. Ezek a vonástípusok nem különböznek azonos mértékben. A legnagyobb különbségek a beszédhangok rendszerében, a szókészletben és a frazeológiában, a legkisebbek pedig a mondattanban és a szövegszerkesztésben vannak.
Általában úgy tekintik, hogy a dialektus hierarchikusan felépülő rendszer része. Fölérendeltje a nyelv, és vannak egyre kisebb alárendeltjei. Ezek tekintetében a nézetek az adott nyelv nyelvészetétől, de nyelvésztől függően is különböznek. Például Király 2007 szerint a magyar nyelvben vannak nyelvjárási régiók (pl. a nyugat-dunántúli), amelyek nyelvjáráscsoportokra oszlanak (pl. ebben a régióban a zalai), ezek pedig helyi nyelvjárásokra. Az utóbbiak korlátozódhatnak két vagy három közel fekvő kisközségre, egyetlen településre, sőt, egy-egy településen több nyelvjárás is lehet, mint pl. a Zala vármegyei Galambokon. Szerinte csak a helyi valóban nyelvjárás, mivel strukturális értelemben rendszer, a magasabb szintű entitások viszont nem azok, mivel tudományos absztrakciók, nem pedig rendszerek.Király 2007, 650–651. o.
A román nyelvészek többsége szerint a román nyelv négy dialektusra oszlik (dákoromán, aromán, meglenoromán és isztroromán), a dákoromán pedig öt aldialektusra. Ezeken belül vannak grai-nak nevezett kisebb területi változatok, amelyek lehetnek a fenti értelemben vett nyelvjáráscsoportok vagy helyi nyelvjárások. Ezzel szemben más nyelvészekPéldául régebben Grigore Giuglea, Alexandru Graur és Ion Coteanu. szerint a dialektusoknak tekintettek valójában külön nyelvek, és ezeknek dialektusaik vannak, amelyek grai-okra oszlanak.
Dubois 2002 a francia nyelvvel kapcsolatban dialektusokat említ megDubois 2002, 143–144. o. és parler elnevezésű, a magyar helyi nyelvjárásoknak megfelelő egységeket.Dubois 2002, 345. o.
A földrajzi elhelyezkedésük szempontjából kétféle dialektus van. Egyesek összefüggő területeken ún. földrajzi dialektuskontinuum részei, mint a fentebb említett magyar nyelvjárások, az olasz lombard, az okcitán gascogne-i, a francia vallon, a spanyol aragóniai, a román máramarosi stb. Másokat egyéb nyelvek dialektusai szigetelnek el egymástól. Ezeket Kiss 2006 külső nyelvjárásszigeteknek nevezi. Ilyenek például a szlavóniai Kórógy vidékén létező magyar falvaké és a román nyelv dialektusainak vagy keleti újlatin nyelveknek nevezett idiómák. Ilyenek az angolul fula vagy fulaninak, franciául peulnek nevezett nyelv dialektusai, amelyeket Nyugat-Afrika 17 államában beszélnek, a Szahara déli szélén elterülő szavannasávban, Mauritániától és Szenegáltól Csádig. Tíz-tizenöt főbb dialektusterületből áll, amelyek között több száz más idiómát beszélnek.Eifring – Theil 2005, 7. fejezet, 4–5. o.
Egymással szomszédos dialektusok között nincs éles határ. A nyelvföldrajzzal foglalkozó nyelvészek izoglosszáknak vagy jelenséghatároknak nevezett vonalakat húznak térképeken, amelyekkel elhatárolják az adatgyűjtések során rögzített nyelvi vonások területeit. Egyes izoglosszák egybeesnek, mások nem, mivel különböző pontokig érnek, de együtt olyan nyalábokat alkotnak, amelyek átmeneti sávokat képeznek a dialektusok között.Kiss 2006, 647–648. o.Crystal 2008, 255. o.Bidu-Vrănceanu 1997, 262. o.
Elvileg egyazon nyelv dialektusai legalább részben kölcsönösen érthetőek. Földrajzi kontinuum részeit képező két dialektus között az érthetőség arányosan csökken a közöttük elhelyezkedő dialektusok számának növekedésével.Eifring – Theil 2005, 7. fejezet, 5. o.
Dialektus és nyelv
Történeti szempontból a dialektus és a nyelv viszonya a nyelvek egymástól való elkülönüléséhez kötött. Általában úgy tekintik, hogy egy nyelvcsalád egy alapnyelvből származik úgy, hogy idővel dialektusokra oszlik. Főleg a földrajzi távolságok miatt ezek vonásai egyre inkább különbözőkké válnak, és belőlük külön nyelvek keletkeznek, majd ez a ciklus többször megismétlődik.Eifring – Theil 2005, 1. fejezet, 5. o.
A dialektus fogalma és a nyelv fogalma közötti viszony meglehetősen összetett. Megállapították, hogy egyazon dialektuskontinuum nemcsak egy nyelvnek tekintett entitás dialektusait foglalja magában, hanem egyéb, ugyancsak nyelveknek tekintett entitások dialektusait is. Ilyen kontinuumban vannak egyrészt olyan egységesnek tekintett nyelvek, amelyek egyes dialektusai között nincs kölcsönös érthetőség. Ilyen például a kínai nyelv hat olyan alentitása, amelyeket egyes nyelvészek rokon, de külön nyelveknek tekintenek,Bussmann 1998, 178–179. o. és amelyek között csak az írás biztosítja az érthetőséget. Másrészt vannak olyan külön nyelveknek tekintett entitások, amelyek kölcsönösen érthetőek, például a török nyelvek között a türkmén, az üzbég, a kazak, a kirgiz és az ujgur. A szociolingvisztika a nyelvek két főbb kategóriáját különbözteti meg. Az abstandnyelv („távolsági nyelv”) olyan, amely vonásai révén semmiképpen sem tekinthető más nyelv dialektusaként, és amelynek közvetítésével nem érthetik meg egymást beszélői más nyelv beszélőivel. Ilyen például a koreai nyelv, amelynek dialektusai között nagyon jó az érthetőség, és egységes sztenderdje, beleértve az írását is van, annak ellenére, hogy egyes nyelven kívüli szempontokból két nagyon különböző ország nyelve. Ezzel szemben az említett török nyelvek ausbaunyelvek („kiépített nyelvek”). Nyelvi státuszukat az határozza meg, hogy mindegyiket külön sztenderdizálták, történeti és politikai okokból. Következésképpen csak az abstandnyelv tekinthető nyelvnek tisztán nyelvészeti szempontból is és szociolingvisztikai szempontból is. Aa ausbaunyelv csak az utóbbiból tekinthető nyelvnek, nyelvészeti szempontból pedig egy abstandnyelv dialektusának vagy dialektuscsoportjának, mivel nyelvi státuszát nyelven kívüli tényezők szerint állították fel, főleg azért, hogy nemzet kialakításához járuljon hozzá nemzeti nyelvként és az állam hivatalos nyelveként.
A dialektus és a nyelv megkülönböztetésének nehézségét az is bizonyítja, hogy nyelvészek között is lehet nézeteltérés ezen a téren. Egyik példa erre a fentebb említett, a román nyelv területi változataira vonatkozó kérdés. Egy másik példa a francia nyelvre vonatkozik. Dubois 2002 szerint a Franciaország európai területén létező dialektusok közé tartozik a burgundiai, a champagne-i, a franche-comté-i, a gallo, a lotaringiai, a pikárdiai, a poitou-i, a saintonge-i és a vallon. Ezzel szemben Cerquilini 1999 nyelveknek nevezi őket. Másokkal együtt meg is kapták a hivatalos regionális nyelvi státuszt.A francia Művelődésügyi minisztérium Langue française et langues de France (Francia nyelv és franciaországi nyelvek) honlapjának a Langues régionales (Regionális nyelvek) oldala.
A megkülönböztetés esetlegességét jól illusztrálja a Max Weinreichnek (nyelvész, szociolingvista) tulajdonított bonmot Eredetileg jiddisül: „a sprakh iz a dialekt mit an armey un flot”. Idézi pl: :
Dialektus és köznyelv
Dialektus és köznyelv között szoros kapcsolat van, valamint hasonlóságok és különbségek is.Kiss 2006, 359–376. o. nyomán szerkesztett szakasz, kivéve a külön jelzett forrásokból származó információkat.
Abban hasonlítanak, hogy önálló, teljes, koherens rendszer mindkettő, ezért mindkettő leírható azonos módszerekkel, és alapvetően azonosak a lehetőségeik a kifejező erő, a szabályszerűség, a logikusság, az árnyaltság, az összetettség stb. tekintetében, és ezzel teljesíteni tudják kommunikációs funkciójukat a maguk hatókörében.
A közöttük lévő különbségek a következők: Kronológiai sorrendjüket tekintve a dialektusok megelőzik a köznyelvet, illetve a sztenderd nyelvváltozatot. Sok nyelv esetében egyikük vagy több közülük a köznyelv forrása. Például a magyaré a keleti dialektusok, a franciáé a Párizs környéki dialektus, az oroszé a moszkvai, az angolé a londoni, a csehé a prágai, a japáné a tokiói, az olaszé a firenzei, a spanyolé a kasztíliai, a románé a munténiai. A köznyelv az alapdialektus(ok) legtöbb vonását teszi magáévá, de hozzájuk ad más dialektusokból is származó vonásokat. A dialektusok spontán alakultak ki, és spontán a fejlődésük, miközben a sztenderd nyelvváltozat hosszabb-rövidebb történelmi folyamat eredménye, nyelven kívüli (kulturális, gazdasági, társadalmi, politikai stb.) tényezők hatása alatt is, írástudók és nyelvészek által szabványosított alkotás. A dialektus területi elterjedtsége szűkebb, mint a köznyelvé, amely elvileg a nyelv egész területére kiterjed. Egy másik korlátozása a dialektusnak a felhasználási területére vonatkozik, amely a családi és a baráti kör, valamint esetleg a munkahely. A sztenderd nyelvváltozat területe is korlátozott, de más területekre, mivel az iskolarendszer, a hivatalos közegek, a tudomány beszélt és írott nyelve. A dialektust elsősorban az alsó társadalmi rétegek, főleg a falusiak használják, a köznyelvet pedig elsősorban a közép- és felső rétegek. A dialektusnak kisebb a megértési hatósugara, mint a köznyelvé, amely gyakorlatilag korlátlan. A dialektusnak a helyi identitás megnyilvánulásában és megőrzésében, a helyi közösség összetartásában is van szerepe, miközben a köznyelv a nemzeti összetartás egyik eszköze.
A nyelv összes változata kontinuumot képez, így a dialektusok és a köznyelv hatnak egymásra, a köznyelv hatása a dialektusokra nagyobb lévén, mint fordítva. Azok a dialektusok, amelyek földrajzi kontinuumot képeznek, és köznyelvvel rendelkező nyelvhez tartoznak, egyesülési tendenciát mutatnak, mind a köznyelvhez közelednek. Ilyenek például a magyarországi magyar nyelvjárások. Ezzel szemben a dialektusszigetek, főleg ha az illető nyelvnek nincs köznyelve, eltávolodnak egymástól.
A köznyelvvel rendelkező nyelvek dialektusai egyre több teret veszítenek, főleg ha az illető ország magas fejlődési színvonalú. Ennek a folyamatnak az egyik fontos tényezője az iskolázottság. Minél több egyént érint az iskolázottság, és minél magasabb iskolázottsági szintet érnek el, annál többen és annál jobban sajátítják el a köznyelvet, és ezzel a köznyelv annál nagyobb teret nyer. Egyéb ugyanilyen hatású tényezők az iparosodás és a városiasodás, amelyek népességmozgással és különböző dialektusokat beszélő személyek keveredésével járnak. Ezekhez még hozzáadódik az utazási lehetőségek fejlődése és a média hatása az egész társadalomra. A dialektusokat beszélők vagy a diglossziát gyakorolják, az általuk ismert nyelvváltozatokat kommunikációs helyzeteik szerint használva, vagy elhagyják a dialektusukat. A dialektusok térvesztését az is elősegíti, hogy nincs presztízsük a társadalomban általában a köznyelv presztízsével szemben, és ez a presztízshiány átterjed a dialektusokat beszélők legalább egy részének a tudatába is.