bélyegkép|A pokol kapuja középkori ábrázoláson bélyegkép|A pokol ábrázolása a Hortus deliciarum című 12. századi kódexből bélyegkép|14. századi arab kézirat illusztrációja Iblísz alakjáról A pokol a vallási és teológiai hagyományokban a halál utáni büntetés, tisztulás vagy végső kárhozat egyik fogalma. Szűkebb keresztény értelemben a pokol az Istentől való végleges elszakadás állapota, amelyet a Biblia a gyehenna, az örök tűz, a külső sötétség, a sírás és fogcsikorgatás, illetve a „második halál” képeivel fejez ki. Tágabb vallástörténeti értelemben a szóval gyakran olyan alvilági vagy túlvilági büntetéshelyeket is jelölnek, amelyek más vallásokban nem feltétlenül örökké tartók.
A pokol fogalmát meg kell különböztetni a puszta alvilágtól vagy a holtak birodalmától. A héber seól és a görög hádész a bibliai nyelvben sokszor általában a halottak világát jelöli, míg a gyehenna az Újszövetségben többnyire az ítélet utáni büntetés képe. A keresztény hagyományban a pokol nem azonos a purgatóriummal, amely a katolikus tanításban az üdvözülők ideig tartó tisztulása, és nem azonos a limbus különböző történeti értelmezéseivel sem.Magyar Katolikus Lexikon, „pokol” szócikk.New Catholic Encyclopedia, 2nd ed., vol. 6, „Hell (in the Bible)”.
A fogalom vallástörténeti fejlődése hosszú folyamat: az egyszerű alvilág- vagy holtak-birodalom képétől a személyes erkölcsi felelősséget, ítéletet, megtisztulást vagy végleges kárhozatot hangsúlyozó teológiai értelmezésekig terjed. A pokol képei ezért egyszerre tartoznak a vallási tanításhoz, a bibliai és mitológiai nyelvhez, valamint a művészet- és irodalomtörténethez; Dante, Milton, Bosch vagy a középkori utolsóítélet-ábrázolások a nyugati kultúra pokolképének legismertebb alakítói közé tartoznak.
A kereszténységben, az iszlámban, a zsidó vallás későbbi irányzataiban és több keleti vallásban is megjelenik a halál utáni számonkérés vagy büntetés gondolata. A részletek azonban lényegesen eltérnek: a keresztény dogmatikában a pokol a végleges kárhozat, míg például a hindu és buddhista naraka-világok több hagyományban időleges, karmához kötött büntető vagy tisztulási állapotok.
Fogalom és szóhasználat
A magyar „pokol” szó több különböző bibliai, teológiai és vallástörténeti fogalmat fedhet. A köznyelv gyakran minden negatív túlvilági állapotot pokolnak nevez, a szakirodalomban azonban fontos a fogalmak elkülönítése.
+ A pokolhoz kapcsolódó főbb bibliai és teológiai fogalmak Fogalom Nyelvi eredet Alapjelentés Megkülönböztetés seól héber: שְׁאוֹל A holtak világa, a halál birodalma, a sírhoz kapcsolódó alvilági állapot Az Ószövetségben nem azonos egyszerűen a keresztény értelemben vett pokollal. hádész görög: ᾅδης A holtak birodalma; a Septuaginta gyakori fordítása a seólra Az Újszövetségben általában nem azonos a gyehennával; a Jel 20 szerint a végső ítélet után megszűnik. gyehenna héber/arámi: Gé-Hinnom, „Hinnom völgye” Az isteni ítélet és a végső büntetés képe Az Újszövetségben a kárhozat egyik legfontosabb elnevezése. Tartarosz görög mitológiai eredetű kifejezés Mélységi büntetőhely Az Újszövetségben ritka kifejezés; 2Pt 2,4-ben bukott angyalokkal kapcsolatban szerepel. Tüzes tó Jelenések könyve A végső ítélet utáni „második halál” képe Nem egyszerűen a seól vagy a hádész, hanem a végső eszkatologikus büntetés képe. Abaddón / Apollüón héber: אֲבַדּוֹן; görög: Ἀπολλύων Pusztulás, mélység, illetve a Jel 9,11-ben megszemélyesített pusztító Rokon alvilági és ítéleti kép, de nem azonos a pokol dogmatikai fogalmával. inferi / inferna latin: „alsó világok”, „alvilági helyek” A latin keresztény nyelvben a holtak birodalmára is vonatkozhat Az apostoli hitvallás descendit ad inferos formulájának értelmezéséhez kulcsfogalom. Purgatórium latin: tisztítóhely Az üdvözülők ideig tartó tisztulása a katolikus tanításban Nem pokol, mert végső kimenetele az üdvösség. Limbus latin: perem, szegély Történeti teológiai fogalom, több jelentéssel Nem azonos a kárhozat poklával; részletei vitatottak.
A fogalmak elkülönítése azért fontos, mert ugyanaz a magyar szó különböző korszakokban és fordításokban eltérő tartalmakat hordozhat. A laikus olvasó számára ez különösen a „pokol” és az „alvilág” összemosásánál okozhat félreértést: nem minden „pokolra” fordított bibliai szó jelenti az örök kárhozatot.
A fogalmak elkülönítése azért fontos, mert a régi bibliafordítások és hitvallási szövegek a „pokol”, „poklok”, „alvilág”, „hádész” és „seól” szavakat nem mindig mai értelemben használták. Amikor például az apostoli hitvallás azt mondja Krisztusról, hogy „alászállt a poklokra”, a hagyományos magyarázat szerint nem a kárhozottak végső büntetőhelyére való alászállást, hanem a holtak birodalmába való leszállást jelenti.New Catholic Encyclopedia, 2nd ed., vol. 6, „Hades”.New Catholic Encyclopedia, 2nd ed., „Descent of Christ into Hell”. Vallástörténeti típusok
A „pokol” szó különböző vallásokban nem mindig ugyanazt jelenti. Egyes hagyományokban a halál utáni büntetés végleges, másutt hosszú, de időleges állapot; bizonyos rendszerekben isteni ítélet következménye, másutt inkább a karma vagy a kozmikus rend működésének eredménye. Ezért a vallástörténeti összehasonlításban nem elegendő annyit mondani, hogy „van pokol”: azt is tisztázni kell, hogy az adott hagyomány szerint ki jut oda, meddig tart a büntetés, van-e belőle szabadulás, és milyen viszonyban áll a végső üdvösséggel vagy megszabadulással.
+ A pokolfogalmak néhány vallástörténeti típusa Típus Jellemző Példa Végleges kárhozat A halál utáni vagy végső ítéletet követő állapot visszafordíthatatlan. Katolikus, ortodox és sok protestáns keresztény értelmezés. Időleges túlvilági büntetés A szenvedés hosszú ideig tarthat, de nem végleges; a lény később más állapotba kerülhet. Hindu és buddhista naraka-hagyományok. Tisztító állapot A szenvedés nem végső kárhozat, hanem megtisztulás az üdvösségre. Katolikus purgatórium; bizonyos rabbinikus gehinnom-értelmezések. Alvilág vagy holtak birodalma A halottak általános tartózkodási helye, amely nem feltétlenül büntetőhely. Héber seól, görög hádész, mezopotámiai alvilág. Megsemmisülés vagy második halál A végső büntetés nem örök tudatos szenvedésként, hanem végleges pusztulásként értelmeződik. Kondicionalista és annihilacionista keresztény irányzatok.
A keresztény szóhasználatban a pokol szűkebb értelemben a kárhozat állapota. A mindennapi nyelvben azonban a „pokol” jelenthet mindenféle rendkívüli szenvedést, háborús borzalmat, lelki összeomlást vagy kilátástalan helyzetet is. Az enciklopédikus tárgyalásban ezért külön kell választani a köznyelvi metaforát, a vallástörténeti alvilágképeket és a dogmatikai értelemben vett kárhozatot. Etimológia
A magyar pokol szó szláv eredetű. A magyar etimológiai szakirodalom az ószláv, illetve délszláv eredetű alakokkal, például a rekonstruált *pekъlъ / *pokolъ típusú formákkal hozza kapcsolatba; ősi jelentésköréhez a „szurok”, „sötétség”, „égető anyag” és az alvilági büntetés képei kapcsolódnak.A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, „pokol” szócikk.
Más európai nyelvek pokolra vagy alvilágra vonatkozó szavai eltérő képeket őriznek. Az angol és német hell/Hölle germán eredetű, és eredetileg a rejtett, fedett vagy eltakart világgal áll összefüggésben; a görög hádész gyakran „láthatatlan” vagy „nem látható” alvilágként értelmeződött; a latin inferi, inferna és infernus az „alsó” világra utal. Ezek az etimológiai eltérések is jelzik, hogy az alvilág és a kárhozat vallástörténeti képei nem minden hagyományban azonos szerkezetűek.
A régi magyar vallási nyelvben a „pokol” szó nem mindig kizárólag a kárhozat végső helyét jelölte. A „poklokra szállás” például a latin descendit ad inferos vagy ad inferna megfelelőjeként a holtak világára is vonatkozhatott. A mai magyar köznyelvben ezzel szemben a pokol többnyire az örök kárhozat helyét vagy állapotát jelenti.
A régebbi magyar szótárirodalom a szláv alakokat a „sütni”, „égetni” jelentéskörrel is kapcsolatba hozta. A Czuczor–Fogarasi-szótár például a szláv peklo, piekło alakok mellett az égetés, sütés jelentéskörére utal. Ezek az etimológiai megjegyzések ma elsősorban nyelvtörténeti érdekességek; a korszerű etimológiai szakirodalomban a szláv közvetítés tekinthető biztosnak, a távolabbi rokonításokat óvatosan kell kezelni.
A keresztény latinban a pokolra és az alvilágra több szó is használatos volt. Az inferi és inferna eredetileg az „alsó világokra” utal, ezért a holtak birodalmára is vonatkozhatott. Az infernus később egyre inkább a büntetés helyének megjelölése lett. Ez magyarázza, hogy a magyar „pokol” szó régi liturgikus és hitvallási szövegekben tágabb jelentésű lehetett, mint a mai köznyelvben. Bibliai háttér
Ószövetség: seól és ítéleti képek
Az Ószövetségben a későbbi keresztény pokolfogalom közvetlen megfelelője még nem mindenhol található meg. A halottak tartózkodási helyének általános elnevezése a seól, amelyhez a mélység, sötétség, csend, erőtlenség és a halál uralma kapcsolódik. Jákob például úgy beszél, hogy gyászában fiához „leszáll a seólba” (Ter 37,35), Jób pedig a sötétség és rendetlenség honaként említi a halál országát (Jób 10,21–22). A Zsoltárok könyve különösen gazdag ilyen képekben: a seól a csend, a dicséret megszűnése és a halál véglegességének képe (Zsolt 6,6; 88), ugyanakkor Isten hatalma még oda is elér: „Ha a seólba vetném ágyamat, ott is jelen vagy” (vö. Zsolt 139,8).
A seól korai ószövetségi értelmezése nem azonos a későbbi keresztény kárhozattannal. A halottak közös sorsát jelöli, nem elsősorban a bűnösök büntetését. A feltámadáshit és a végső isteni igazságszolgáltatás reményének erősödésével azonban az ószövetségi és a késő zsidó gondolkodásban megjelenik a jók és gonoszok sorsának erősebb megkülönböztetése.Shaul Bar: „Grave Matters: Sheol in the Hebrew Bible”, Jewish Bible Quarterly, 43/3, 2015.
A későbbi ószövetségi és deuterokanonikus szövegek már határozottabban beszélnek az ítéletről. Dániel könyve szerint „sokan azok közül, akik a föld porában alszanak, fölébrednek: némelyek örök életre, mások gyalázatra és örök utálatra” (Dán 12,2). Judit könyvében és Sirák fia könyvében is megjelennek a tűz, féreg, szégyen és büntetés képei. A 2Makk 12,43–45 a halottakért végzett imádságról és engesztelő áldozatról beszél; ezt a katolikus és ortodox hagyomány a halál utáni tisztulás, nem pedig a végső pokol összefüggésében értelmezte. A „deuterokanonikus” könyvek a katolikus és ortodox Bibliában kanonikus iratok, míg a protestáns hagyomány többnyire apokrifként kezeli őket. Ezek a szövegek fontos átmenetet alkotnak a seól általános halálképe és az Újszövetség eszkatologikus büntetésnyelve között.
Az ószövetségi ítéleti nyelv több fontos helye később a pokolról szóló keresztény gondolkodás hátterévé vált. Izajás könyvében a babiloni király bukásának gúnydala a seól mélységébe való levettetés képével beszél a kevélység összeomlásáról (Iz 14,9–20). Ugyanebben a könyvben a tűz, kén, féreg és oltatlan láng képei a gonoszok ítéletét jelölik (vö. Iz 30,33; 66,24). Ezek a képek nem egyszerű topográfiai leírások, hanem prófétai ítéleti nyelv: azt fejezik ki, hogy az ember nem vonhatja ki magát Isten igazságos ítélete alól.
Jób könyvében a halál országa „sötétség és halálárnyék földje”, ahol nincs rend és ahol a világosság is sötétséghez hasonló (Jób 10,21–22). A Zsoltárok könyve a seóltól való szabadulást gyakran az életben maradás, Isten dicséretének folytatása és az isteni irgalom megtapasztalása nyelvén kéri. Ezekben a szövegekben a hangsúly nem a későbbi értelemben vett pokol büntetésén van, hanem azon, hogy az emberi élet törékeny, és végső soron Isten kezében van.