Történelem és osztálytudat. Tanulmányok a marxista dialektikáról (németül: Geschichte und Klassenbewußtsein) Lukács György 1923-ban, Berlinben megjelent műve, a 20. századi marxista filozófia és társadalomelmélet egyik legnagyobb hatású alkotása. A könyv tanulmányainak középpontjában a proletariátus történelmi szerepe, az osztálytudat, az eldologiasodás, a forradalmi praxis problémája és a kapitalista társadalom strukturális kritikájának elemzése áll. A kötet a nyugati marxizmus egyik alapművének számít, és döntő szerepet játszott abban, hogy a marxizmusban újra központi jelentőségre tett szert a tudat, a totalitás és a dialektika kérdése, amivel döntően hozzájárult a marxizmus filozófiai fordulatához a 20. században.
A könyv legismertebb és legnagyobb hatású tanulmánya „Az eldologiasodás és a proletariátus tudata”, amely a kapitalizmus társadalmi viszonyait az eldologiasodás (reifikáció) fogalmával elemzi. Lukács szerint a modern árutermelő társadalomban az emberi kapcsolatok „dologias” formát öltenek, és a társadalmi struktúrák a tudat számára természeti törvényekként jelennek meg. Ezzel szemben a proletariátus történelmi feladata az, hogy osztálytudata révén felismerje saját helyzetét a termelési viszonyokban, és mint „történelmi alany–tárgy” áttörje az eldologiasodás látszatvilágát.
A Történelem és osztálytudat szakít az ortodox marxizmus pozitivista és mechanikus értelmezéseivel, és a marxizmust mint kritikai, történeti-dialektikus módszert értelmezi újra. Lukács hangsúlyozza a totalitás fogalmát, a társadalmi jelenségek összefüggésrendszerben való megragadását, valamint a forradalmi praxis és az elmélet egységét. Lukács a kötet 1967-es új kiadásához írt előszavában önkritikusan értékelte a mű elméleti alapállását. A Történelem és osztálytudat megírásakor még nem ismerhette Karl Marx 1844-es Gazdasági-filozófiai kéziratait, amelyek csak az 1930-as évek elején váltak hozzáférhetővé. Ezek elolvasása után úgy látta, hogy a műben részben összemosta Hegel és Marx elidegenedésfogalmát, ami hozzájárult ahhoz, hogy a kötetet a későbbi recepció egy része idealista módon értelmezte. Lukács ezt az értelmezési irányt később maga is problematikusnak tartotta.
A mű megjelenése után élénk vitákat váltott ki mind a marxista, mind a polgári filozófiai körökben. A Komintern részéről éles bírálat érte „idealizmus” és „szubjektivizmus” vádjával, amit maga Lukács később részben önkritikával is illetett. Ennek ellenére a kötet döntő hatást gyakorolt olyan gondolkodókra és irányzatokra, mint a frankfurti iskola, Karl Korsch, Theodor Adorno, Max Horkheimer vagy később Jürgen Habermas. A Történelem és osztálytudat ma a marxista filozófia klasszikusának számít, amely a társadalomkritika, az ideológiaelmélet és a modernitás elemzésének megkerülhetetlen hivatkozási pontja.
Lukács bécsi emigrációja A Magyarországi Tanácsköztársaság bukása után, Kun Béla javaslatára Lukácsot és Korvin Ottót a Kommunisták Magyarországi Pártja újjászervezésének feladatával hagyták hátra Budapesten. Lukács ekkoriban egykori filozófus barátja, Zalai Béla özvegye, Máté Olga fotóműtermében rejtőzködött. Korvin letartóztatása azonban világossá tette számára, hogy további ottmaradása súlyos kockázattal jár, ezért rövidesen Bécsbe távozott. Bécs ekkor a közép-európai kommunista és baloldali emigráció egyik legfontosabb központja volt. Lukács itt bekapcsolódott az emigráns KMP és a nemzetközi kommunista mozgalom politikai és szellemi életébe. Egy ideig együtt lakott Rudas Lászlóval, közeli barátságban volt Gábor Andorral, Lengyel Gyulával és bekerült a párt ideiglenes Központi Bizottságába Kun Béla, Landler Jenő, Pór Ernő, Hirossik János és Hamburger Jenő társaságában. Rendszeresen publikált az osztrák és német nyelvű kommunista sajtóban; írásai megjelentek többek között a Die Rote Fahne és a Kommunismus című lapokban, amelyek a Kommunista Internacionálé köré szerveződő viták meghatározó fórumai voltak. Ezekben a tanulmányokban Lukács már a marxista dialektika, a forradalmi tudat és az elmélet és gyakorlat egységének problémáit vizsgálta. A bécsi emigráció első éveiben született meg több olyan írás is, amely később a Történelem és osztálytudat tanulmányainak alapjául szolgált. Itt dolgozta ki többek között a „Mi az ortodox marxizmus?” és a „Rosa Luxemburg, a marxista” című esszék korai változatait. Ezekben Lukács már egyértelműen eltávolodott korábbi neokantiánus és esztétikai orientációjától, és a forradalmi marxizmus fogalmi és történeti kérdéseire összpontosított.
A bécsi emigráció idején Lukács nemcsak pártpolitikai és publicisztikai tevékenységet folytatott, hanem bekapcsolódott a korábbi budapesti Vasárnapi Kör emigrációban továbbélő szellemi közegébe is. A Tanácsköztársaság bukása után az egykori kör tagjainak túlnyomó többsége – köztük Balázs Béla, Révai József, Fogarasi Béla, Káldor György és Ferenczy Béni – szintén Bécsben talált menedéket, ahol rendszeres találkozókon, vitákon és közös olvasásokon folytatták korábbi eszmecseréiket. Balázs Béla naplójának tanúsága szerint ezek az összejövetelek – amelyek gyakran Ferenczy Béni műtermében zajlottak – nem pusztán baráti találkozások voltak, hanem következetes filozófiai és politikai viták színterei. Itt tárgyalták többek között a forradalom tapasztalatait, a marxizmus értelmezésének kérdéseit, valamint az értelmiség szerepét a történelmi átalakulás folyamatában. Ez a bécsi politikai és intellektuális közeg fontos szellemi hátteret biztosított Lukács számára.
Mi az ortodox marxizmus? A Mi az ortodox marxizmus? című, 1919 márciusában született tanulmányban Lukács azt vizsgálja, mit jelent a marxizmushoz való „ortodox” viszony, és milyen értelemben beszélhetünk a marxizmus tudományos érvényességéről. A szöveg kiindulópontja az a kérdés, hogy az ortodoxia vajon Marx egyes konkrét tételeinek változatlan megőrzését jelenti-e, vagy inkább egy sajátos gondolkodásmódhoz való hűséget. Lukács álláspontja szerint az ortodox marxizmus nem dogmatikus tantételekhez való ragaszkodást jelent. A tanulmány hangsúlyozza, hogy Marx egyes empirikus megállapításai történeti feltételekhez kötődnek, és mint ilyenek, módosulhatnak vagy érvényüket veszíthetik. Az ortodoxia lényege ezzel szemben a dialektikus módszerhez való következetes ragaszkodás, amely a társadalmi jelenségeket nem elszigetelt tényekként, hanem történetileg mozgó, egymással kölcsönhatásban álló összefüggések részeként vizsgálja.
A tanulmány központi fogalma a totalitás. Lukács szerint a társadalmi valóság csak akkor érthető meg, ha az egyes jelenségeket az egész struktúrájába ágyazva vizsgáljuk. A gazdasági, politikai és ideológiai mozzanatok nem önálló szférák, hanem egy történelmileg meghatározott társadalmi egység összetevői. Ennek megfelelően a marxista megismerés tárgya nem egyes részjelenségek halmaza, hanem a kapitalista társadalom mint történeti egész. A szöveg élesen szembeállítja ezt a szemléletet a pozitivista és empirista megközelítésekkel. Lukács szerint az ilyen irányzatok a társadalmi jelenségeket statikus, időtlen tényekként kezelik, és ezzel elfedik azok történeti jellegét és belső ellentmondásait. A dialektikus módszer ezzel szemben azt vizsgálja, hogyan jönnek létre a társadalmi formák, milyen mozgástörvények irányítják őket, és milyen irányban alakulhatnak tovább.
A tanulmány egyik kulcstétele, hogy a dialektikus módszer középponti problémája nem pusztán a valóság értelmezése, hanem annak megváltoztatása. Lukács szerint a marxizmus nem semleges leíró elmélet, hanem olyan megismerési forma, amely eleve a gyakorlat perspektívájából közelíti meg tárgyát. A megismerés és a cselekvés ezért nem választható el egymástól: az elmélet akkor válik valóságossá, ha beépül a társadalmi gyakorlatba.
A szöveg részletesen tárgyalja a proletariátus osztályálláspontjának szerepét a történelmi megismerésben. Lukács érvelése szerint a kapitalista társadalom alapvető struktúrái csak abból a nézőpontból ragadhatók meg következetesen, amely maga is e struktúrák terméke és áldozata. A proletariátus osztályhelyzete lehetővé teszi a kapitalizmus lényegi viszonyainak feltárását. Más osztályok perspektívája a tanulmány szerint szükségképpen részleges vagy torzító marad. A tanulmány ennek alapján összekapcsolja az osztálytudat fogalmát a történelmi megismeréssel. A proletariátus nem pusztán empirikus tömegként jelenik meg, hanem mint olyan társadalmi alany, amelynek tudata – bizonyos történeti feltételek mellett – képes a társadalmi totalitás felismerésére. A történelem egységes folyamatként való megragadása ezért Lukács szerint elképzelhetetlen a proletariátus tudati pozíciója nélkül.
A szöveg kitér arra is, hogy az ortodox marxizmus nem jelent kész recepteket a politikai cselekvéshez. A dialektikus módszer alkalmazása mindig konkrét történeti helyzetekhez kötődik, és a társadalmi viszonyok elemzésétől függ. A tanulmány így az ortodoxiát nem lezárt doktrínaként, hanem nyitott, történetileg érzékeny gondolkodásmódként értelmezi.
Rosa Luxemburg, a marxista
A Rosa Luxemburg, a marxista című tanulmányban Lukács Rosa Luxemburg elméleti és politikai munkásságát vizsgálja abból a szempontból, hogy miként járult hozzá a marxizmus dialektikus és forradalmi jellegének megőrzéséhez és továbbfejlesztéséhez.
A tanulmány első részében Lukács megkülönbözteti a marxizmust a polgári tudományoktól. Állítása szerint:
„Nem az ökonómiai motívum elsődlegessége a történelemmagyarázatban, hanem a totalitás nézőpontja különbözteti meg döntően a marxizmust a polgári tudománytól. A totalitás kategóriája, az egésznek részei feletti, mindenoldalú, meghatározó uralma képezi annak a módszernek a lényegét, amelyet Marx Hegeltől vett át, és eredeti módon egy teljesen új tudomány alapjává alakított.”
Majd a továbbiakban azt állítja, hogy a marxizmus forradalmi jellegű tudomány, s forradalmi lényegét a dialektikus módszer hordozza:
„A tudományban a totalitás kategóriájának uralkodó jellege a forradalmi elv hordozója.” – majd úgy folytatja, hogy „Marxnál a dialektikus módszer eredménye a társadalom mint totalitás megismerése.”
Lukácsnak a polgári tudományokat illető kritikája szerint, azok részterületekre való elkülönültsége csak absztrakt részigazságokhoz vezethet, holott a helyes cél az izolált részterületek totális összefüggésrendszerbe ágyazása lenne. Lukács itt tagadja a polgári társadalomtudományi diszciplínák létjogosultságát, amellyel szemben egy integrált marxista tudományt állít szembe:
„A marxizmus számára végső soron tehát nem létezik önálló jogtudomány, nemzetgazdaságtan, történelem stb., hanem csupán egyetlen, egységes – történelmi-dialektikus – tudomány, amelynek tárgya a társadalom mint totalitás fejlődése.”
Ezek után kifejtése áttér a megismerés szubjektumára:
„A tárgy totalitása csak akkor tételezhető, ha a tételező szubjektum maga is totalitás; ha tehát önmaga elgondolásához tárgyát totalitásként kénytelen elgondolni. A totalitás mint szubjektum e nézőpontját a modern társadalomban egyedül és kizárólagosan az osztályok szolgáltatják.”
A továbbiakban Lukács méltatja Rosa Luxemburg „Tőkefelhalmozás” című művét, mint a marxizmus vulgarizálásának évtizedei utáni első autentikus elemzési módszer példáját. Ellenpéldaként Eduard Bernstein „A szocializmus előfeltételei és a szociáldemokrácia feladatai” (1899) című könyvét hozza fel, mint a marxizmus ellaposítását, polgári „tudománnyá” való degradálását. Lukács áttekinti a „Tőkefelhalmozás”-t övező elméleti vitákat, s elismeréssel illeti Luxemburg következetesen forradalmi, dialektikus álláspontját. Luxemburg elemzésében a tőkefelhalmozásnak történelmi korlátai vannak, amely a tőkés rendszer olyan szélsőséges ellentmondásaihoz vezetnek, – ezt a kapitalizmus imperialista szakaszaként értelmezi –, melyek megoldása csak a rendszer meghaladásával lehetséges. Lukács interpretációjában Luxemburg érdeme abban áll, hogy a kapitalista rendszer expanzióját, imperialista jellegét és válságdinamikáját egyetlen összefüggő történeti folyamatként ragadta meg.