John Henry O'Hara amerikai író. Amerika egyik legtermékenyebb novellásírója volt, akinek nevéhez fűződik a The New Yorker magazin novellastílusának megalkotása. Már 30 éves kora előtt bestselleríró lett az Appointment in Samarra és a BUtterfield 8 című műveivel. Míg O'Hara írói öröksége vitatott, munkásságát olyan kortársak dicsérték, mint Ernest Hemingway és F. Scott Fitzgerald, és támogatói a 20. század legjelentősebb, alulértékelt amerikai írói közé sorolják. Kevés főiskolai hallgató fedezte fel őt O'Hara 1970-ben bekövetkezett halála után, főként azért, mert nem engedélyezte műveinek újraközlését az egyetemi szintű irodalomoktatásra használt antológiákban.
„O’Hara talán nem volt a huszadik század legjobb novellistája, de a legfüggőbbséget okozó” – írta Lorin Stein, a The Paris Review akkori főszerkesztője egy 2013-as, O’Hara munkásságát méltató cikkében. Stein hozzátette: „Úgy lehet falni a gyűjteményeit, ahogy egyesek falják a Mad Men-t, és néhány okból kifolyólag. Az osztály, a szex és az alkohol témáiban – vagyis azokban a témákban, amelyek fontosak voltak számára – regényei az amerikai élet titkos történetét jelentik.”
O'Hara jelentős kereskedelmi sikereket ért el a második világháború utáni években, amikor szépirodalmi művei többször is szerepeltek a Publishers Weekly éves listáján, amely az Egyesült Államok tíz legkelendőbb szépirodalmi művét tartalmazza. Ezek a bestseller művek többek között a *A Rage to Live* (1949), a *Ten North Frederick* (1955), a A Rage to Live (1949), Ten North Frederick (1955), From the Terrace (1959), Ourselves to Know (1960), Sermons and Soda Water (1960) és Elizabeth Appleton (1963) voltak. Öt művéből készült népszerű film az 1950-es és 1960-as években.
E könyvek népszerűsége ellenére O'Hara ellenzőire tett szert túlméretezett és könnyen megsebzhető egója, alkoholista ingerlékenysége, régóta fennálló neheztelései és az 1960-as évek irodalmi köreiben divatjamúlt politikailag konzervatív nézetei miatt.Introduction by Philip B. Eppard, Critical Essays on John O'Hara, Philip B. Eppard, ed., G. K. Hall & Co., 1994. O'Hara halála után John Updike, O'Hara írásainak egyik csodálója azt mondta, hogy a termékeny szerző „felülmúlta a megbecsülés képességét; talán most lenyugodhatunk, és újra csodálhatjuk őt”.
Fiatalkora és iskolái O'Hara a pennsylvaniai Pottsville-ben született egy tehetős ír-amerikai családban. Bár családja gyermekkorában Kelet-Pennsylvania dzsentrijei között élt, O'Hara ír katolikus háttere kívülállóként tekintett az elit WASP társadalomra, amiről újra és újra írt. A New York állambeli Lewistonban található Niagara Prep középiskolába járt, ahol 1924-ben osztályköltőnek nevezték ki.Matthew Broccoli, The O'Hara Concern. 1975. Apja körülbelül ekkor halt meg, így nem tudta megfizetni álmai egyetemét, a Yale-t, és egyik napról a másikra kiesett a tehetős orvoscsalád kiváltságos életéből, beleértve a klubtagságokat, a lovagló- és táncórákat, a menő autókat a csűrben és a háziszolgákat a házban. Minden jel szerint ez a társadalmi bukás O'Harát élete végéig státuszszorongással sújtotta, és csiszolta azt a metsző társadalmi osztálytudatot, amely munkásságát jellemzi.
Brendan Gill, aki O'Harával dolgozott együtt a New Yorkernél, azt állította, hogy O'Harát szinte megszállottan gyötörte a társadalmi kisebbrendűségi érzés, mivel nem járt a Yale-re. „Az emberek régen gúnyolódtak azon, hogy O'Hara annyira kétségbeesetten szeretett volna a Yale-re menni, de O'Hara soha nem viccelődött ezzel. Úgy tűnt... hogy nincs semmi, amit ne tudna az egyetemi és előkészítő iskolai ügyekkel kapcsolatban.” Hemingway egyszer azt mondta, hogy valakinek „létre kellene hoznia egy átkozott alapot, hogy John O'Harát a Yale-re küldjék”. Ahogy irodalmi elismertsége nőtt, O'Hara vágyott egy díszdoktori címre a Yale-en, de soha nem kapta meg. Gill szerint a főiskola pontosan azért nem volt hajlandó odaítélni a kitüntetést, mert O'Hara kérlelhetetlenül „kérte”.
Karrier és hírnév O'Hara kezdetben riporterként dolgozott különböző újságoknak. New Yorkba költözve novellákat kezdett írni magazinoknak. Pályafutása elején filmkritikus, rádiókommentátor és sajtóügynök is volt. 1934-ben O'Hara kiadta első regényét, az Appointment in Samarra ("Találkozó Szamarrában") címűt. A regény ajánlásával Ernest Hemingway ezt írta: „Ha egy olyan ember könyvét szeretnéd olvasni, aki pontosan tudja, miről ír, és csodálatosan jól írta meg, olvasd el az Appointment in Samarra címűt.”Flyleaf endorsement to Appointment in Samarra, Harcourt Brace & Co., 1934. Az Appointment in Samarra-t követően megjelent O'Hara BUtterfield 8 című romantikus kulcsregénye, amely a flapperA flapper a fiatal nyugati nők szubkultúrája volt, akik az első világháború után és az 1920-as években váltak népszerűvé. A flapper-ek övid szoknyát viseltek (a térdig érő ruha rövidnek számított abban az időszakban), rövidre nyírták a hajukat, jazzt hallgattak, és hangot adtak az uralkodó viselkedési szabályok iránti megvetésüknek. Starr Faithfull tragikus, rövid életén alapul, akinek 1931-ben bekövetkezett rejtélyes halála bulvárszenzációvá vált. Négy évtized alatt O'Hara regényeket, novellákat, színdarabokat, forgatókönyveket és több mint 400 novellát publikált, ezek nagy részét a New Yorkerben.
A második világháború alatt tudósítóként dolgozott a Pacific színházban. A háború után forgatókönyveket és további regényeket írt, köztük a Ten North Frederick-et, amelyért 1956-ban elnyerte a National Book Award-ot, és a From the Terrace-t (1958), amelyet „legnagyobb regényírói teljesítményének” tartott. Élete vége felé, miután hírneve már megalapozódott, újságrovatvezető lett. Utolsó évtizedében O'Hara „nagyszerű léptékű művek sorát alkotta” – írta George V. Higgins regényíró, akinek saját védjegyévé vált párbeszédeire nagy hatással volt O'Hara stílusa. „1960 és 1968 között” – jegyezte meg Higgins – „O'Hara hat regényt, hét novelláskötetet és mintegy 137 tömör és terjedelmes történetet publikált, amelyek önmagukban is megalapozták a tökéletes igazságosság világában megszilárdult hírnevét, amelyet soha nem talált meg.”Preface, Gibbsville, PA: The Classic Stories, Carroll & Graf, 1992.
O'Hara számos novellája (és későbbi, az 1950-es években írt regényei) a pennsylvaniai Gibbsville-ben játszódik, amely szülővárosának, Pottsville-nek egy alig kitalált változata, egy kisvárosnak az Egyesült Államok északkeleti részén található antracit régióban.A Coal Region Pennsylvania északkeleti részén lévő régió. Itt található a világ legnagyobb ismert antracitszén-lelőhelye. Gibbsville-t barátjáról és a New Yorker gyakori szerkesztőjéről, Wolcott Gibbsről nevezte el. A legtöbb többi novellája New Yorkban vagy Hollywoodban játszódik.
O'Hara novellái a legnagyobb kritikai elismerést érdemelték ki. Több novellát írt a New Yorkerben, mint bármely más író.Lorin Stein, introduction to BUtterfield 8, Penguin Classics, 2013. Panaszkodott, hogy számos novellája elveszi az idejét a regényírástól. „Látszólag kimeríthetetlen késztetést éreztem arra, hogy korlátlan mennyiségű novellaötletet fejezzek ki. Soha nem ment még ilyen könnyen az írás számomra” – állította. Az Amerikai Könyvtár O'Hara legjobb novelláit tartalmazó 60 történetből álló gyűjteményében Charles McGrath szerkesztő dicséri őket „vázlatszerű könnyedségükért és rövidségükért... amelyben semmi sem feltétlenül 'történik' a régimódi értelemben, hanem amelyben valamilyen döntő veszteség vagy felfedezés csupán hallgatólagosan tárul fel... a sebesség és a gazdaságosság érzése teszi ezeket a történeteket annyira izgalmassá.”Editor's Note, John O'Hara: Stories, Charles McGrath, ed., The Library of America, 2016. Gill, aki O'Harával dolgozott a New Yorkerben, „az angol vagy bármely más nyelv legnagyobb novellaírói közé” sorolja, és neki tulajdonítja, hogy segített „megtalálni azt, amit a világ New Yorker-novellának nevezett”. Egy halála előtt négy évvel megjelent gyűjtemény előszavában O'Hara kijelentette: „Senki sem írja meg őket jobban, mint én.”"And Other Stories," Random House, 1966. Halála után röviddel további két kötet jelent meg novelláiból.
Annak ellenére, hogy bestsellerszerzőként sikereket ért el, O'Hara hosszabb munkásságának nagy részét az irodalmi elit nem tartja annyira nagyra. Benjamin Schwarz kritikus és Christina Schwarz írónő kijelentette: „Az irodalmi világ annyira megveti John O'Harát, hogy az Appointment in Samarra felvételét a Modern Library 100 legjobb huszadik századi angol nyelvű regényét felvonultató listájára az egész projekt kigúnyolására használták fel.” O'Hara néhány regényét és történetét esetlen, hirtelen befejezések kötik össze. A kemény irodalmi kritikák egy részét O'Hara nyers egójával és arrogáns modorával szembeni személyes ellenszenvének, erőteljes önreklámozásának, társadalmi státuszával kapcsolatos megszállottságának, valamint pályafutása vége felé írt politikailag konzervatív rovatainak tulajdonítják. A 20. század eleji és közepi kritikusok a laza nők és homoszexuálisok nyers és ítélkezésmentes ábrázolása miatt is becsmérelték regényeit, de a szexuális forradalom után író kritikusok O'Harában úttörőt láttak a női szexualitás őszinte, realisztikus bemutatásában. John Kenneth Galbraith, a 20. század eleji, távoli, vidéki Ontarióban töltött gyermekkorának szigorú kálvinista kultúrájáról írva így emlékezett vissza: „Azt tanították nekünk, hogy a szexuális aktus minden körülmények között bűn, és mentesek voltunk a filmek, a televízió és John O'Hara ellensúlyozó hatásától.”John Kenneth Galbraith, The Scotch, Macmillan, 1964. O'Hara legcsípősebb kritikusai regényeit sekélyesnek és a szexuális vágyakkal, az ivással és a felszínes részletekkel túlságosan foglalkoznak a mélyebb jelentés rovására. Sok főszereplője alkoholista, akik érzelmi zombiként élnek, akiket az önmagával konfliktusban álló emberi szív gyötrelmeire ivás érzéstelenít. Ahogy kortársa, William Faulkner mondta az ilyen írókról 1949-es Nobel-díjátadó beszédében: „Nem a szívről, hanem a mirigyekről ír.”
1949-ben O'Hara keserűen hagyta el a New Yorkert, miután az lesújtó kritikát közölt O'Hara hosszú regényéről, az A Rage to Live-ról, amelyet kollégája, Brendan Gill írt. Gill O'Hara könyvét „formula családregénynek” nevezte, amely egyike azoknak, amelyeket „harmad- és negyedrangú írók adnak ki olyan elkeserítő bőséggel”, és „katasztrófának” nyilvánította egy olyan szerző részéről, aki „egyértelműen nem kevesebbet akart írni, mint egy nagyszerű amerikai regényt”. Az irodalomkritikusok Gill kritikáját „vad támadásnak” és „kegyetlen csatabárdnak” nevezték a New Yorker egyik legnépszerűbb írója ellen.Fran Lebowitz, forward to A Rage to Live, Modern Library Classics, 2004 „Az elmúlt két évtizedben O'Hara volt a New Yorker legtermékenyebb novellásköteteiért felelős szerzője”Philip B. Eppard, editor, Critical Essays on John O'Hara, G. K. Hall & Co., 1994 (egy számlálás szerint nem kevesebb, mint 197).Frank MacShane, editor, Collected Stories of John O'Hara, Random House, 1984 Miután a magazin közölte Gill recenzióját, O'Hara több mint egy évtizedre felhagyott a New Yorkernek való írással, és amikor az olvasók panaszkodtak Gillnek, amiért elüldözte O'Harát, Gill egy másik New Yorker-szerzőre, James Thurberre hárította a felelősséget az ellenségeskedés szításáért. O'Hara csak az 1960-as években kezdett újra írni a New Yorkernek, amikor egy új szerkesztő érkezett, aki olajággal kereste fel O'Harát. Közel 50 évvel a botrányos kritika után, az O'Hara örökségéről 1996-ban tartott fórumon Gill felállt a közönség soraiból, hogy elmagyarázza O'Hara elleni támadását, és azt mondta: "El kellett mondanom az igazat a regényről."William Grimes, "The John O'Hara Cult, at Least, Is Faithful" The New York Times, November 9, 1996