bélyegkép|Szálfegyverek arzenálja: a széleken csatacsillagok, középen egy runka, köztük pedig alabárdok, partizánok, spontonok és két kiegyenesített kasza. bélyegkép|Az európai szálfegyverek evolúciója a 13. és 18. század között. A szálfegyver (más néven rúdfegyver) olyan közelharci fegyver, amely általában egy hosszú rúdból az annak végére erősített fejből áll. Általában közelharci fegyverek, bár a gerelyeket és a könnyebb lándzsákat dobni is lehet. Sok szálfegyver visszavezethető valamilyen mezőgazdasági szerszámra, emiatt gyakran alkották parasztkatonák fegyverzetét.

A legtöbb típus rendelkezik heggyel a döféshez, de sok esetben bárd- vagy kardszerű fejjel is ellátták őket a vágások kivitelezéséhez, sőt, léteznek zúzófejjel felszerelt változatok is. A fegyverek sokoldalúságát növelheti a fejjel átellenes oldalon található végkupak vagy még inkább a végtüske, amellyel szintén lehet támadni. Erre tipikus példa a kétkezes fokosbárd és csatacsákány. A kínai szálfegyverek között több olyan is ismert, amelyiknek mindkét végére fejet erősítettek: a kétfejű lándzsa (suang tou csiang, 双头枪), a félholdas ásó (jüeja csan, 月牙铲), és néhány kampós lándzsa.

A modern lőfegyverek elterjedése előtt a szálfegyverek az európai hadviselés egyik legmeghatározóbb csoportját alkották az ókortól egészen a 17. század végéig. Használatuk mind a gyalogság, mind a lovasság körében alapvető volt. Lándzsát használt az ókori falanxharcos, a honfoglaló magyar, a középkori lovag, a lándzsával, pikával vagy alabárdfélékkel fölszerelt gyalogos, a pikás és alabárdos svájci zsoldosok és a landsknechtek, még a rövid kardjukról ismert római legionáriusok is vittek magukkal két nehéz gerelyt, a pilumot. Az utolsó fontos szálfegyver, a pika dominanciájának a spanyol örökösödési háború (1701–1714) vetett véget, amikor a szuronyos puska végleg átvette a szerepüket az európai harctereken. Európában ezután csak elvétve találkozunk velük, másutt azonban ezt követően is használatban maradtak.

Népszerűségük fő oka az olcsóságuk és könnyű hozzáférhetőségük volt. Míg a kardkovácsolás komoly szakértelmet igényelt, a szálfegyverek fejét egy egyszerű kovács is el tudta készíteni. Emellett a lándzsahegyek gyártásához viszonylag kevés fém szükséges, márpedig az ókorban és a középkorban a 14. századig a fém önmagában is értéket jelentett.

Etimológia A szálfegyver modern kifejezés, amelyet a nyelvújítás korában alkottak a szál és a fegyver szavak összetételével. A 19. században még a közelharci fegyvereket nevezték szálfegyvernek. Az idők során azonban a jelentése leszűkült a hosszú rudat tartalmazó fegyverekre. Nagy László 1911-ben kiadott Magyar fegyverek 1630-1662 című könyvében már a mai, szűkebb értelemben használja a fogalmat, és az újabb történeti munkák is ezt a példát követik.

Ismertebb fajtái

Alabárd: heggyel és bárdfejjel rendelkezik a fokán kampóval. Angolnanyárs: Rúdra szerelt hosszú nyárs, a nyárs tövénél kör alakú hárítólemezzel. Berdis: Széles és hosszú fejű kétkezes bárd, amit szerte Európában használtak, de leginkább az oroszokra volt jellemző. Bot (hosszúbot vagy vívóbot): embermagasságú vagy kicsit hosszabb bot, amelyet manapság a botos táncokból, illetve a távol-keleti harcművész stílusokból ismerünk. Csatacsép: kétkezes cséphadaró szögekkel és/vagy vasalt fejjel. Dzsida: Olyan lóról használt lándzsa, amely alig haladja meg az embermagasságot. Főként a lengyelek ismertek a dzsidás ulánusaikról. A 17-19. századból ismert a dzsida kifejezés. Gerely: rövidebb nyelű és könnyebb csúcsú lándzsaféle dobáshoz. Gléfe vagy vibárd: vaskos penge hosszú rúdon. Horgasbárd: Vaskos penge előre görbülő horoggal, egyes darabokat lándzsaheggyel is elláttak, másokat nem. Főként angolok és olaszok használták. Ji: Kínai szálfegyver lándzsaheggyel és/vagy csákányszerű avagy tőrszerű oldalnyúlvánnyal, ami a nyéllel nagyjából derékszöget zár be. Tőrbaltának is hívják. Különféle fajtáit a Csing-dinasztia uralkodásának végéig használták, tehát a 20. század elejéig. Kétkezes csatacsákány: Vállmagasságú csákány kalapács fokkal és döfőheggyel. Páncélosok ellen fejlesztették ki gyalogos használatra. Burgund, francia, angol, olasz és német területeken használták leginkább. Kétkezes fokosbárd, lovagi csatabárd: Vállmagasságú bárd kalapács fokkal és döfőheggyel. Páncélosok ellen fejlesztették ki gyalogos használatra. Burgund, francia, angol, olasz és német területeken használták leginkább. Kiegyenesített kasza vagy harci kasza: paraszti fegyver. Kopja: A huszárok nagyon hosszú nyelű lándzsája, a kezet fa gömb védi. Lehetett üreges és tömör nyelű is. Lovas harcmodorhoz készült. Az egyetlen megmaradt magyar kopja 405 cm hosszú. A lengyel huszárok kopjái 4,5-6,2 méter hosszúak voltak. Lándzsa: hosszú rúd fém heggyel. Lovagi lándzsa: Eleinte a lovagok ugyanolyan egyszerű lándzsát használtak, mint a gyalogosok. Később jellegzetes alakúra faragták, a tompa vége vastagabb volt, hogy ellensúlyt képezzen, és kézvédővel is ellátták. Ez a lovagi lándzsa. Lovas harcmodorhoz, lándzsaökleléshez készült. Naginata: A japán gléfe, kardszerű penge hosszú rúdon. A szamurájok egyik fő fegyvere az íj mellett. Partizán: Hosszú és széles fejű, lándzsaszerű fegyver, a fej tövénél két oldalnyúlvánnyal. Pika: 4,5-6,5 méter hosszú lándzsa. Runka: Lándzsaszerű fegyver, amelynek hegyét két rövid oldalsó hegy egészíti ki. Szarisza vagy szarissza: Ókori makedón pika.

Jegyzetek

Források

Kategória:Fegyverek