A Lotus 49 egy Formula–1-es versenyautó, amelyet a Team Lotus tervezett és versenyeztetett az 1967-es, az 1968-as, az 1969-es, és az 1970-es Formula–1 világbajnokság során. Az autót több magáncsapat is vezette, különféle pilótafelállásokban, a Lotusnál a leghíresebb pilótái Jim Clark, Graham Hill, Jackie Oliver, és Jochen Rindt voltak. Különlegessége az volt, hogy a sportágban először használt monocoque-ot, melyben a motor is teherhordó szerkezet volt, így csökkentve a tömeget. Egyik alváltozata, a 49B az elsők között alkalmazott a sportágban merevített szárnyprofilt, ezzel a Formula–1-es autók a mai napig jellegzetes eleme: az első és a hátsó szárny is megjelentek. Ez volt az első autó, amely a Ford-Cosworth DFV motort használta, amely az elkövetkező másfél évtizedben általánosan elterjedt lett a sportágban.
A Lotus 1968-ban és 1970-ben is konstruktőri bajnok lett, Graham Hill 1968-ban, Jochen Rindt 1970-ben világbajnok lett.
Áttekintés Miután bevezették a sportágban a 3 literes motorformulát a Lotus csapatnak nehéz dolga volt, mert a BRM szokatlan kialakítású, H16-os motorjával csak küszködtek. Colin Chapman és Maurice Phillipe ezért az alapokhoz nyúltak vissza, hogy ott alkossanak valami előremutatót. Korábbi autók tervei, jelesül a BRM P83, a Lotus 43 és az Indycarba tervezett Lotus 38 jelentették az inspirációt. Az új autóba már a Ford-Cosworth DFV motor került, ugyanis Chapman sikeresen meggyőzte a Fordot, hogy anyagilag is támogassa Keith Duckworth tervezőt a DFV-motor megépítésében, és a sorozatgyártást szolgáló üzem létrehozásában.
A Lotus 49 egy előremutató konstrukció volt. A motor egyben teherhordó szerkezet is volt (hasonlóan a korábbi H16-os BRM-motoros autókhoz), amely az egyik végén a monocoque vázhoz, a másikon a felfüggesztéshez és a váltóhoz lett rögzítve. Lényegében a mai napig az összes Formula–1-es autó ilyen technika szerint van összeszerelve.
Az autót folyamatosan tesztelték és fejlesztették tovább. Egy alváltozata, a 49B az 1968-as monacói nagydíjon debütált. A Ferrari nem sokkal korábban próbálta ki autóin a merevített szárnyprofilt, a 49B viszont az első volt a sportágban, amely az áramvonalas szárnyakat közvetlenül a kerékagyhoz rögzítette (hasonlóan a Can-Am szériában tesztelt prototípus Chaparral 2E autóhoz). Eredetileg a szárnyak közvetlenül a felfüggesztéssel álltak kapcsolatban, karcsú merevítőkkel, magasan az autó felett, hogy tiszta levegőhöz jussanak. Ezt azonban hamarosan betiltották, miután többször is előfordult, hogy a szárnyak menet közben leszakadtak, balesetveszélyes helyzetet teremtve. Onnantól kezdve a szárnyak közvetlenül a karosszériához lettek rögzítve.
Versenyben Tesztelése során Graham Hill az autót könnyen vezethetőnek találta, egyedül a motor kezelésével akadtak gondjai. A V8-as erőforrásnak ugyanis az ereje hirtelen jelentkezett, amivel szemben voltak fenntartásai. Jim Clark már az első versenyén, a holland nagydíjon győzelemre vitte az autót, és még abban az évben háromszor nyert vele. Csak a DFV-motor kezdeti megbízhatósági gondjai voltak azok, amik miatt végülis nem lett világbajnok. Hillnek már kevésbé jól sikerült az első éve vele, mindössze kétszer ért célba, ezek közül az amerikat nagydíjon másodikként - viszont háromszor is pole pozíciót szerzett vele, egyszer pedig övé lett a leggyorsabb kör.
A tapasztalatok alapján továbbfejlesztették az autót. 1968-ban a szezonnyitó dél-afrikai versenyen Clark vezényletével kettős győzelmet értek el. Clark még a Tasman Series futamán is győzött, majd ezt követően életét vesztette Hockenheimben egy Formula–2-es futamon. Így Hillnek kellett átvennie a vezető szerepet a csapatban, és ebben helyt is állt - háromszor nyert az év során és világbajnok is lett. A Clark helyére szerződtetett Jackie Oliver nem ért el ehhez hasonló jó eredményeket. A Lotus 49-et nemcsak a Team Lotus versenyeztette, hanem más privát indulók is. Köztük a legjelentősebb Rob Walker volt, akinek az autóját Jo Siffert vezette a brit nagydíjon és meg is nyerte azt. Ez volt az utolsó eset a Formula–1 történetében, hogy egy privát nevező által indított autó futamot tudott nyerni. 1969-ben Jochen Rindt élete első győzelmét is ezzel az autóval szerezte Watkins Glenben, és a típus utolsó győzelmét is ő érte el 1970-ben Monacóban.
A tervek szerint 1969 közepén a Lotus 63 váltotta volna a 49-est, azonban az az autó több gyermekbetegséggel is küzdött, ezért megépítették a 49C alváltozatot addig, amíg az új autó hadrendbe nem áll. Ez végül a Lotus 72-es lett az 1970-es szezon közepén. Nem bajnoki futamokon a 49-es még rajthoz állt 1971-ben is.
Az autók részt vettek a kifejezetten Ausztráliában és Új-Zélandon zajló Tasman Series küzdelmeiben is. Ezekben az autókban (49T típus) a DFV motor speciális, 2,5 literesre átépített változata, a DFW dolgozott. Jim Clark meg is nyerte velük az 1968-as Tasman Seriest, négy győzelemmel. Hill csak a négy ausztráliai versenyen indult, és még így is negyedik lett az összetettben. 1969-ben az elhunyt Jim Clark helyett Jochen Rindt versenyzett, ő azonban csak második lehetett az összetettben a Ferrari 246 helyi viszonyoknak megfelelően átépített változatát vezető Chris Amon ellenében. Hillnek ebben az évben sok babér nem termett, sok volt a technikai meghibásodás okozta kiesése.
Jim Clark szerint a lebutított V8-as motor miatt az autó gyengébb volt, mint Formula–1-es változata, és a Ferrarit azért nem tudták legyűrni, mert az Formula–2-es kasztnit, és egy ahhoz gyártott fürgébb V6-os motort használt.
A tizenkét megépített kasztniból hét maradt fenn, ebből egyetlen példány létezik, amely még az eredeti, 1967-es tervek alapján épült, és a hampshire-i National Motor Museumban van kiállítva.
Festése 1967-es bemutatását követően a Lotus 49 a csapat hagyományos színeit viselte: a brit versenyzöldet, középen egy sárga csíkkal. Nem sok időbe telt, hogy a kasztnikon megjelentek a különféle szponzorok, valamint a versenyzők nevei. A Tasman Seriesben az autók egészen más színeket kaptak: vörös, krémfehér és arany színük a főszponzor Gold Leaf cigarettát népszerűsítette. Az 1968-as spanyol nagydíjtól kezdődően a Lotus autói a Formula–1-ben os ezeket a színeket öltötték magukra, így a Team Lotus lett az első gyári csapat a sportágban (másodikok a Team Gunston mögött, ugyanabból az évből), amelyik egy szponzor színeire festette a saját autóját. A Rob Walker Racing Team az általa használt autókat sötétkékre festette fehér orrkúppal (skót versenyszínek), míg Pete Lovely a saját autóját amerikai színekben indította (fehér festés, kék csíkkal).
Eredmények
Formula–1-es eredménylista (félkövérrel jelölve a pole pozíció, dőlt betűvel a leggyorsabb kör) ÉvKasztniCsapatGumikPilóták12345678910111213PontokHelyezés1967Lotus 49Team LotusRSAMONNEDBELFRAGBRGERCANITAUSAMEX442.Jim Clark16KI1KIKI311Graham HillKIKIKIKIKI4KI2KIEppie WietzesKIZGiancarlo BaghettiKIMoises SolanaKIKI1968Lotus 49 Lotus 49BTeam LotusRSAESPMONBELNEDFRAGBRGERITACANUSAMEX621.Jim Clark1Graham Hill2Gold Leaf Team Lotus11Ret9KIKI2KI421Jackie OliverKI5NRNIKI11KIKINI3Mario AndrettiNIKIBill BrackKIMoises SolanaKIRob Walker/Jack Durlacher RacingJo SiffertKIKI7KI111KIKIKI561969Lotus 49 Lotus 49BGold Leaf Team LotusRSAESPMONNEDFRAGBRGERITACANUSAMEX423.Graham Hill2KI176749KIKIJochen RindtKIKIKIKI4KI231KIMario AndrettiKIRichard Attwood4Rob Walker/Jack Durlacher RacingJo Siffert4KI3298118KIKIKIEcurie BonnierJo BonnierKITeam GunstonJohn LoveKIPete Lovely Volkswagen Inc.Pete Lovely7KI91970Lotus 49 Lotus 49B Lotus 49CGold Leaf Team Lotus Garvey Team Lotus World Wide RacingRSAESPMONBELNEDFRAGBRGERAUTITACANUSAMEX591.Jochen Rindt131KIJohn Miles5NKAlex Soler-RoigNKNKEmerson Fittipaldi8415R.R.C. Walker Racing Brooke Bond Oxo Racing/Rob WalkerGraham Hill645KINR106KIBrian RedmanNIScuderia ScribanteDave Charlton12Team GunstonJohn Love8Pete Lovely Volkswagen Inc.Pete LovelyNKNKNRNK
A pontokat a 9-6-4-3-2-1 elosztás szerint kapta meg az első hat helyezett minden fordulóban, de csak a legjobb helyen végző autó pilótája szerzett konstruktőri pontokat. Az első hat verseny legjobb öt eredménye, és az utolsó öt verseny legjobb négy eredménye számított 1967-ben és 1969-ben, 1968-ban az első és második hat versenyből a legjobb öt eredmény, 1970-ben pedig az első hét verseny legjobb hat, majd a következő hat verseny legjobb öt eredménye számított. Az 1969-es német nagydíjon Formula–2-es autók is célbaértek az ötödiktől a tizedik helyig, ők azonban nem szerezhettek pontokat, ezért a tizenegyedik és a tizenkettedik helyen célbaérők kapták meg az ötödik és a hatodik helyezettnek járó pontokat is. 45 pontot a Lotus 72-essel szereztek
Nem bajnoki futamok ÉvKasztniCsapatGumikPilóták123456781967Lotus 49Team LotusROCSPCINTSYROULESPJim Clark1Graham Hill21968Lotus 49Gold Leaf Team LotusROCINTOULGraham HillKIKILotus 49BKIJackie Oliver3Lotus 49Rob Walker/Jack Durlacher RacingJo SiffertNIKI1969Lotus 49BGold Leaf Team LotusROCINTMADOULGraham Hill27Jochen RindtKI2Rob Walker/Jack Durlacher RacingJo Siffert411Pete Lovely Volkswagen Inc.Pete Lovely6KIEcurie BonnierJo BonnierNI1970Lotus 49CGold Leaf Team LotusROCINTOULJochen Rindt2R.R.C. Walker Racing Brooke Bond Oxo Racing/Rob WalkerGraham Hill59Lotus 49BPete Lovely Volkswagen Inc.Pete LovelyKI131971Lotus 49CGold Leaf Team LotusARGROCQUESPRINTRINOULVICWilson FittipaldiKITony TrimmerNRLotus 49BPete Lovely Volkswagen Inc.Pete LovelyNK
Jegyzetek
Kategória:Világbajnok Formula–1-es autók Kategória:1967-es Formula–1-es autók Kategória:1968-as Formula–1-es autók Kategória:1969-es Formula–1-es autók Kategória:1970-es Formula–1-es autók Kategória:Lotus F1