Kovačevo Selo település Bosznia-Hercegovinában, a Tuzlai kantonban, Tuzla községben, a Bosznia-hercegovinai Föderáció területén.
Fekvése A település Bosznia-Hercegovina északkeleti részén, Tuzla központjától légvonalban 9, közúton 10 km-re keletre, a Majevica-hegység lejtőin és a Jala-folyó mellékvizei, a Požarnica, a Kovačica és a Jasinski-patakok mentén, 350-400 méteres magasságban található.https://www.topografskakarta.com/jugo/download/srb_25/tuzla_15/tz_15.html Topografska karta Tuzla 426-4-3 A mezőgazdasági területek a felszín mintegy 47%-át, míg az erdők és fás területek 38%-ot tesznek ki, 15%-ot foglalnak el a beépített területek, vízfolyások és infrastruktúra.
Éghajlata A település éghajlata mérsékelten kontinentális. Az éghajlatot összhangban a Tuzla környékére általánosan jellemző időjárási viszonyokkal, meleg nyarak, valamint nagyon hideg, havas telek jellemzik. Az átlagos hőmérséklet januárban −2 °C, júliusban pedig 25 °C körül alakul. Az éves csapadékmennyiség megközelítőleg 800 mm.
Népessége Nemzetiségi csoport Népesség1991 Népesség2013Szerb75363Bosnyák0189Horvát610Jugoszláv470Egyéb3521Összesen841283
Története A középkor végéig Ez a térség már az őskortól lakott volt, főleg a híres tuzlai sós források miatt. A régészeti leletek alapján Tuzla és környéke Európa egyik legrégebben folyamatosan lakott térségei közé tartozik. A tuzlai cölöpházak és a sókitermeléshez használt eszközök régészeti leletei arra utalnak, hogy a tágabb értelemben vett Tuzla környékén már több mint 7000 éve folyamatos volt az emberi jelenlét. A közeli, tuzlai régészeti ásatások egy jelentős, i. e. 5000–3500 között létezett cölöplakásos települést tártak fel, amelyet többek között csiszolt kőeszközök, kerámiaedények, valamint háziasított növények és állatok maradványai jellemeznek, ami egy mezőgazdasággal, vadászattal és a helyi forrásokból származó korai sókitermeléssel foglalkozó közösségre utal. Ez a lelőhely, amely Európa egyik legrégebbi lelőhelye, a tágabb vinča és starčevo kultúrákhoz kapcsolódik, a közeli Gornja Tuzla hasonló leletei pedig megerősítik a természeti erőforrásokhoz, például a sósvízforrásokhoz kapcsolódó regionális folytonosságot.
A házak a fáktól elhódított dombokon, lejtőkön és völgyoldalakon épültek, és meglehetősen távol állnak egymástól. Nyilvánvaló, hogy a mai lakosok ősei erdőirtással teremtettek helyet a letelepedéshez, vagyis a falvak tisztásokon jöttek létre. A 15. század végi oszmán hódítás előtt a hasonló falvak korai demográfiai összetétele a kis, rokonságon alapuló, 50–200 lakosú közösségek regionális mintáit követte, elsősorban szláv parasztok, akik önellátó mezőgazdasággal foglalkoztak, és a Boszniai Királyság decentralizált feudális struktúrája alatt a helyi nemességhez kötődtek. A középkorban Tuzla térsége a bosnyák állam ritkán lakott vidéki tájának részét képezte, amelyet helyi urak vagy zsupánok igazgattak. A középkori településszerkezet decentralizált maradt: a mezőgazdasági és állattartó tevékenységet folytató falusi települések a bosnyák nemesség fennhatósága alatt álltak egészen az 1463-as oszmán hódításig.
Az oszmán uralom Bosznia 1463-as oszmán hódítását követően a település területe a Zvorniki szandzsákhoz tartozó Tuzlai náhije része volt. A Tuzlai náhije földtulajdonlása az oszmán timar rendszert követte, amelyben a szpáhik (lovas katonák) katonai szolgálatért cserébe bevételt kaptak a számukra kijelölt földekből. A mezőgazdasági termelékenység előmozdítása és a helyőrségek fenntartása érdekében ezt a struktúrát alkalmazták a boszniai falvakban. A szervezett sótermelés Tuzlában 1476-ban kezdődött a szultáni sóművekkel (has), amelyek munkásokat vonzottak és fellendítették a helyi gazdaságot, míg a vidéki területek a gabonatermesztésre, az állattenyésztésre és a főzőedények faellátására összpontosítottak – ezek a szerepek valószínűleg meghatározták a periférikus települések korai oszmán kori gazdaságát.
A 16. századi oszmán adóösszeírások (defterek) részletes adatokat szolgáltatnak e falvak háztartásalapú népességéről is, feltárva a keresztény és muszlim lakosok együttélését, akik mezőgazdasági tevékenységet folytattak, ugyanakkor határvédelmi (derbent) feladatok ellátása révén adókedvezményekben részesültek. Az ismert oszmán defterekben, amelyek a Tuzla (Donja Tuzla) nahijéjének falvait veszik számba, a jelenleg hozzáférhető feldolgozások nem említik Kovačevo Selót önálló településként. Valószínű, hogy ekkor még egy másik falu (feltehetően Požarnica vagy Simin Han elődje) része volt, vagy olyan kis település volt, amelyet nem külön néven írtak össze.
A település fejlődését nagymértékben meghatározta Tuzla közelsége. A város piacot biztosított a mezőgazdasági termékeknek és munkalehetőséget kínált a lakosságnak. A 19. század végére a falu fokozatosan bekapcsolódott Tuzla gazdasági vonzáskörzetébe.
Az osztrák-magyar uralom A térség 1878-ig tartozott az Oszmán Birodalomhoz. Ekkor a berlini kongresszus határozata alapján az Osztrák-Magyar Monarchia katonai megszállása alá került, mely 1908-ban annektálta Bosznia-Hercegovinát. 1910-ben a Tuzlai járáshoz és Gornja Tuzla községhez tartozó településen 20 házat és 128 ortodox keresztény és 3 római katolikus lakost találtak.Die ergebnisse der volkzählung in Bosnien und der Herzegovina 1910. Statistichendepartment der landesregierung, Sarajevo, 1912. 122. o. Az 1878 és 1918 közötti osztrák-magyar közigazgatás alatt nagymértékű modernizációs folyamat ment végbe, beleértve az infrastrukturális fejlesztéseket, mint például község központjával összekötő utak javítása, elősegítve a kereskedelmet és az összeköttetéseket.
A jugoszláv időszak A monarchia szétesésével 1918-ban előbb a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd 1929-től a Jugoszláv Királyság része lett. Szerb-Horvát-Szlovén Királyság megalakulását követően Kovačevo Selo is betagozódott ebbe az új délszláv államba, ahol elsősorban a helyi mezőgazdasági közösségeket kiszolgáló mezőgazdasági településként funkcionált. Az 1920-as évek földreformja pedig a korábbi begluk birtokokat parasztcsaládoknak osztotta újra. A két világháború közötti időszakban a település gazdasága szorosan kötődött Tuzla sóbányászat fellendüléséhez, ami a helyi munkások szezonális vándorlásához vezetett a Solana Tuzla művekbe, ahol a termelés tovább bővült, ami kiegészítő jövedelmet biztosított a bérmunka révén, kiegészítve az önellátó gazdálkodást.
A Független Horvát Állam (NDH) 1941 áprilisában történt megalakulásával a település is ennek része lett. A második világháború idején ez a vidék is megszenvedte Jugoszlávia 1941. áprilisi lerohanásának következményeit. A tágabb Tuzla térsége az ellenállás egyik fontos központjává vált, ahol a jugoszláv partizánok rendszeresen hajtottak végre hadműveleteket. 1943. október 2-án a partizánok felszabadították Tuzlát, amely a térség legnagyobb városa volt, és a náci megszállás alatt álló Európa első felszabadított nagyvárosai közé tartozott. Ez a fordulat a környező falvakra is kedvezően hatott: erősödtek a helyi támogató hálózatok, miközben a közvetlen megszállás nyomása mérséklődött.
A háború éveiben a helyi közösségi élet jelentősen visszaesett, és az oktatás is megszakadt vagy erősen korlátozott volt. A térségben általános volt az élelmiszerhiány, a katonai mozgások és a politikai bizonytalanság. A lakosság főként mezőgazdaságból élt, ami a túlélés alapját jelentette a háború alatt is.
A háború végét követően a település is a szocialista Jugoszlávia része lett. A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságban (1945–1992) az 1953-as agrárreformok keretében végrehajtott kollektivizálás a település mezőgazdasági területeit helyi szövetkezetekbe integrálta, amelyek a gépesített gabona- és zöldségtermesztésre összpontosítottak, míg az infrastrukturális fejlesztések magukban foglalták a falut Tuzlával összekötő utak aszfaltozását az 1960-as évekre, valamint a villamosítást az 1970-es évek elején. A szocialista Jugoszlávia idején fokozatosan kiépült az úthálózat, a villamosenergia-ellátás, a telefonhálózat, a vízellátás, megépültek a különféle közösségi létesítmények. A 20. század második felében a település fokozatosan Tuzla vonzáskörzetébe került. A mezőgazdaság továbbra is fontos maradt, de sok lakos ingázott a sóiparba, a szénbányákba, a vegyiparba, illetve más tuzlai üzemekbe.
A jugoszláv hatóságok szövetségi struktúrákon keresztül támogatták az etnikumok közötti harmóniát, de a nyolcvanas években gazdasági stagnálás és nacionalista ébredések hatására mögöttes feszültségek alakultak ki, amit tovább súlyosbított Slobodan Milošević szerbiai felemelkedése, aki a köztársaságok közötti szerb egységre szólított fel.
A boszniai háború A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság felbomlása 1991-ben felgyorsult, miután Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét, arra késztette Bosznia-Hercegovinát, hogy hasonló belső nyomással szembesüljön, miközben a vezetők körében a nacionalista retorika fokozódott. A boszniai szerbek, akik attól tartottak, hogy a bosnyákok által uralt független államban csak kisebbségi státuszuk lesz a Szerbiával való egyesülésre törekedtek, hogy egy összefüggő Nagy-Szerbiát alakítsanak ki. Bosznia 1992. március 3-án kiáltotta ki függetlenségét, amelyet az Európai Közösség április 6-án elismert.
A háború 1992 áprilisában tört ki, amikor a boszniai szerb paramilitárisok és a Jugoszláv Néphadsereg egyes egységei – amelyeket a Ratko Mladić parancsnoksága alatt a Szerb Köztársaság Hadserege (VRS) néven szerveztek át – összehangolt támadásokkal elfoglalták a bosnyák területek mintegy kétharmadát. 1992 tavaszán, miután a környező szerb erők megkísérelték ellenőrzés alá vonni a stratégiai útvonalakat, a térség gyorsan a frontvonalba került. 1992-ben a környékbeli szerb lakosságon is gyorsan végigsöpört az ébredő szerb nacionalizmus hulláma, akik gyalogos és páncéltörő fegyvereket kaptak és komoly veszélyt jelentettek a szomszédos bosnyák és horvát települések lakóira.
A szerb többségű település lakói közül sokan a szerb politikai és katonai struktúrákhoz kötődtek, míg mások egyszerű helyi földművesek voltak, akik elsősorban biztonságukat keresték. A háborús propaganda és a kölcsönös bizalmatlanság erősen hatott a közösségre. A térségben a Boszniai Szerb Hadsereg (VRS) és a Bosznia-hercegovinai Köztársaság Hadserege (ARBiH) állásai viszonylag közel kerültek egymáshoz, ugyanis a szomszédos Gornja Tuzla már bosnyák többségű település volt. A háború alatt a település stratégiai fekvése miatt érzékeny területnek számított, de nem vált nagyobb ütközet színhelyévé. A szerb lakosság harc nélkül elhagyta a települést, mely ezután a háború nagy részében a boszniai kormányhadsereg ellenőrzése alatt volt. A frontvonal inkább a Majevica-hegységben, Tuzlától távolabb, keletre és északkeletre fekvő területeken húzódott. Mivel Tuzla a háború nagy részében a boszniai kormány ellenőrzése alatt maradt, a térség menedéket nyújtott sok kelet-boszniai menekültnek.
Az 1995 decemberében aláírt daytoni megállapodás véget vetett a háborúnak, és megteremtve a béke és a megosztott közigazgatás kereteit a tuzlai régiót integrálta a Bosznia-hercegovinai Föderációba. A háborút követően a település újjáépült, az infrastruktúrát helyreállították. A háború után Kovačevo Selo etnikai képe gyökeresen megváltozott, aminek oka a bosnyák menekültek betelepülése más háborús térségekből. A szerb lakosságból a háború után csak kevesen tértek vissza, 2013-ban a szerbek száma mindössze 63 volt a településen.
Ma Kovačevo Selo Tuzla délkeleti elővárosi övezetéhez tartozik. A város területrendezési terveiben a Požarnica–Kovačevo Selo térséget ipari és gazdasági fejlesztési övezetként is kezelik, miközben a település megőrizte részben falusias jellegét. A közelmúltban például a Kovačica-patak vízhasználatához kapcsolódó ipari koncessziókat is kiadtak ezen a területen.
Gazdaság