Smoluća Donja () település Bosznia-Hercegovinában, Lukavac községben, a Tuzlai kantonban, a Bosznia-hercegovinai Föderáció területén.
Fekvése A település Bosznia-Hercegovina északkeleti részén, Tuzlától légvonalban 14, közúton 21 km-re nyugat-északnyugatra, községközpontjától légvonalban 6, közúton 8 km-re északra, a Ratiš-hegység lejtőin, valamint a Smoluća és Mala-patakok völgyében, 220–360 méteres magasságban található.https://www.topografskakarta.com/jugo/download/srb_25/tuzla_11/tz_11.html Topografska karta Tuzla 426-3-3
Éghajlata A település éghajlata mérsékelten kontinentális. Az éghajlatot összhangban a Tuzla környékére általánosan jellemző időjárási viszonyokkal, meleg nyarak, valamint nagyon hideg, havas telek jellemzik. Az átlagos hőmérséklet januárban −2 °C, júliusban pedig 25 °C körül alakul. Az éves csapadékmennyiség megközelítőleg 800 mm.
Népessége Nemzetiségi csoport Népesség1991 Népesség2013Szerb12644Bosnyák617Horvát60Jugoszláv530Egyéb660Összesen139521
Története = Középkor Smolućát már 1249-ben említik középkori egyházközségként Ninoszláv Máté boszniai bán oklevelében. Donja, Srednja és Gornja Smoluća települések mellett a smolućai középkori boszniai egyházközséghez tartozott még Puračić, Devetak, Donji Lukavac, Gornji Lukavac, Kruševica, Dobošnica és Miričina is. Az oszmán hódítás előtt Smolućának saját temploma volt a mai „Crkvina” nevű helyen. A néphagyomány szerint egy régi szerb ortodox templom állt ott, amelyet a törökök érkezése pusztított el.
Az oszmán uralom Az Oszmán Birodalom 1463-ban foglalta el Boszniát és Smoluća a Zvorniki szandzsákon belüli, azonos nevű náhije (közigazgatási körzet) központja lett. A Smolućai náhije a Spreča folyó mindkét partján átnyúlt. Északon a Tinja folyó és a Jasenicai náhije; keleten a Donja Tuzlai náhije; délkeleten a Drametini náhije (a mai Banovići); délen a Boszniai Szandzsák (pontosabban az Ozreni náhije); nyugaton a Sokoi náhije; északon pedig a Srebreniki náhije határolta. A Smolućai náhije a következő településeket foglalja magában: Gornji Lukavac, Donji Lukavac (Gornja és Dolnja Lukavica), Gnojnica, Polaječina (Kruveše, Dekuše), Dobošnica (Dubreštica), Donja Smoluća, Gornja Smoluća, Srednja Smoluća és Puračić. A ma Lukavachoz tartozó Bokavići, Poljice és Bistarac települések akkor a Donja Tuzla náhijéhez tartoztak.
Az első oszmán népszámlálás (1528) szerint Smolućában több tucat keresztény háztartás volt. Összesen 243 kerestény háztartást tartottak számon, köztük 323 tabiát (öröklési joggal rendelkező személyeket jelölő kifejezés).
A smolućai náhije 1533-as népszámlálása (és az iszlamizáció üteme, amelyet tükröz) különösen érdekes. E népszámlálás szerint Gnojnica faluban (a náhije központi faluja, ahol a kenéz is élt) már 12 muszlim háztartás, 7 nőtlen férfi és 3 „baština” (örökletes földbirtok) volt; valamint 34 keresztény háztartás, 12 nőtlen férfi, 4 baština, 1 özvegy és 1 „primićur” (falusi elöljáró) volt. Donja Smoluća 12 muszlim háztartással, 1 nőtlenférfival; 39 keresztény háztartással, 5 nőtlen férfival, 16 baštinával, és primićurral rendelkezett.
Az osztrák-magyar uralom A térség 1878-ig tartozott az Oszmán Birodalomhoz. Ekkor a berlini kongresszus határozata alapján az Osztrák-Magyar Monarchia katonai megszállása alá került, mely 1908-ban annektálta Bosznia-Hercegovinát. 1879-ben az első osztrák-magyar népszámlálás során a Tuzla Dolnjai járáshoz tartozó Smoluća településnek 74 háztartása, 503 ortodox keresztény és 12 muszlim lakosa lakosa volt.Haupt übersicht der politischen Eintheilung von Bosnien und der Herzegovina 1879. 82. o. 1910-ben a Tuzlai járáshoz és Dobošnica községhez tartozó Smoluća településen 153 háztartást, 800 ortodox és 40 muszlim lakost találtak.Die ergebnisse der volkzählung in Bosnien und der Herzegovina 1910. Statistichendepartment der landesregierung, Sarajevo, 1912. 120. o. Ebben az időben Smolnića húsznál több kis falucskából állt: Babunovići, Savići, Mali Sokak, Cvjetkovići, Lukovi, Mušići, Đurići, Jastrebica, Nikići, Kremen, Agići, Cvikići, Grabovčići, Samar–Stankovići, Jovičići, Krstići, Miloševići, Majnovići, Maletići,Gornji Lukavac–Potočari, Gornji Lukavac, Lukići, Ilići, Marina Glava, Gornje Šikulje, Brezici, Lazići. Új falvak voltak: Donja Šikuljától Dugi Sokakig – Dugi Sokak, Savine Njive, Jezero és Bare, melyek Smolnića különösen sűrűn lakott részét alkották.
Az 1878 és 1918 közötti osztrák-magyar közigazgatás alatt nagymértékű modernizációs folyamat ment végbe, beleértve az infrastrukturális fejlesztéseket.
A jugoszláv időszak A monarchia szétesésével 1918-ban előbb a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd 1929-től a Jugoszláv Királyság része lett. Szerb-Horvát-Szlovén Királyság megalakulását követően Smoluća is betagozódott ebbe az új délszláv államba,
A Független Horvát Állam (NDH) 1941 áprilisában történt megalakulásával a település is ennek része lett. A második világháború idején ez a vidék is megszenvedte Jugoszlávia 1941. áprilisi lerohanásának következményeit. A tágabb Tuzla térsége az ellenállás egyik fontos központjává vált, ahol a jugoszláv partizánok rendszeresen hajtottak végre hadműveleteket. A második világháború során Lukavac térségét kétszer is felszabadították a fasiszta megszállók alól. Az első felszabadításra 1943. szeptember 30-án, a másodikra és egyben véglegesre pedig 1944. szeptember 13-án került sor. A falu lakói aktív résztvevői voltak az 1941-es harcoknak. Harcoltak a 6. kelet-boszniai brigádban, a tuzlai különítményben és más egységekben. A háború után a faluban emlékművet állítottak a nemzeti felszabadító háború résztvevőinek, valamint falavatták Risto Mijić emlékművét, mellszobrát Donja Smolućában, a róla elnevezett általános iskola közelében.
A háború éveiben a helyi közösségi élet jelentősen visszaesett, és az oktatás is megszakadt vagy erősen korlátozott volt. A térségben általános volt az élelmiszerhiány, a katonai mozgások és a politikai bizonytalanság. A lakosság főként mezőgazdaságból élt, ami a túlélés alapját jelentette a háború alatt is.
A háború végét követően a település is a szocialista Jugoszlávia része lett. A jugoszláv hatóságok szövetségi struktúrákon keresztül támogatták az etnikumok közötti harmóniát, de a nyolcvanas években gazdasági stagnálás és nacionalista ébredések hatására mögöttes feszültségek alakultak ki, amit tovább súlyosbított Slobodan Milošević szerbiai felemelkedése, aki a köztársaságok közötti szerb egységre szólított fel.
A boszniai háború A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság felbomlása 1991-ben felgyorsult, miután Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét, arra késztette Bosznia-Hercegovinát, hogy hasonló belső nyomással szembesüljön, miközben a vezetők körében a nacionalista retorika fokozódott. A boszniai szerbek, akik attól tartottak, hogy a bosnyákok által uralt független államban csak kisebbségi státuszuk lesz a Szerbiával való egyesülésre törekedtek, hogy egy összefüggő Nagy-Szerbiát alakítsanak ki. Bosznia 1992. március 3-án kiáltotta ki függetlenségét, amelyet az Európai Közösség április 6-án elismert.
A háború 1992 áprilisában tört ki, amikor a boszniai szerb paramilitárisok és a Jugoszláv Néphadsereg egyes egységei – amelyeket a Ratko Mladić parancsnoksága alatt a Szerb Köztársaság Hadserege (VRS) néven szerveztek át – összehangolt támadásokkal elfoglalták a bosnyák területek mintegy kétharmadát. 1992 tavaszán, miután a környező szerb erők megkísérelték ellenőrzés alá vonni a stratégiai útvonalakat, a térség gyorsan a frontvonalba került. 1992-ben a környékbeli szerb lakosságon is gyorsan végigsöpört az ébredő szerb nacionalizmus hulláma, akik gyalogos és páncéltörő fegyvereket kaptak és komoly veszélyt jelentettek a szomszédos bosnyák és horvát települések lakóira.
A szerb többségű település lakói közül sokan a szerb politikai és katonai struktúrákhoz kötődtek, míg mások egyszerű helyi földművesek voltak, akik elsősorban biztonságukat keresték. A háborús propaganda és a kölcsönös bizalmatlanság erősen hatott a közösségre. 1992 júniusában a Bosznia-Hercegovinai Köztársaság Hadseregének támadása során a környező települések (Podpeć, Tinja, Jasenica, Srebrenik, Gornji Lukavac) szerb lakosságát Smolućéba űzték. Ekkor 7500 szerb menekült tartózkodott Smolućéban, akik három hónapon át, egészen 1992. augusztus 29-ig – a boszniai Szerb Köztársaság Hadserege általi felszabadításukig – ostrom alatt álltak. Ez idő alatt a település lakossága víz, áram, élelem és gyógyszer nélkül maradt, a horvát és muszlim erők pedig megakadályozták a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságát abban, hogy élelmiszert és gyógyszert juttasson el hozzájuk, illetve hogy evakuálja a gyermekeket és a betegeket.Масовни злочини августа 1992, Масовни злочини муслиманских и хрватских снага над Србима, 1992 — 1995, Драгана Гавриловић, Институт за истраживање српских страдања у XX веку, Београд (18. јуна до 27. августа 1992., стр. 12, 13) szerb nyelven Az 1992. június 18. és augusztus 27. közötti ostrom idején 50 szerb vesztette életét Smoluća térségében, további 149 fő pedig a tágabb körzetben (Podpeć, Tinja, Jasenica, Srebrenik, Gornji Lukavac). Miután a lakosságot 1992. augusztus 29-én evakuálták, muszlim és horvát egységek teljesen kifosztották és felgyújtották Smolućát.
Az 1995 decemberében aláírt daytoni megállapodás véget vetett a háborúnak. A békeszerződés utáni területmegosztási megállapodás értelmében a település Bosznia-hercegovinai Föderáció entitás és Tuzla kanton részévé vált. A háború után az elmenekült szerb lakosságból csak kevesen tértek vissza. 2013-ban a településen a szerbek száma mindössze 4 volt, így bosnyák többségű (a 21 főből 17) lett.
Gazdaság A település gazdasága hagyományosan mezőgazdasági jellegű volt. A történeti oszmán összeírások szerint Smoluća a Spreča-völgy termékeny részéhez tartozott. A település gazdaságának főbb jellemzői a földművelés (kukorica, búza, árpa, zab termesztése, valamint takarmánynövények), a gyümölcstermesztés (szilva, alma, körte, kisebb mértékben dió), az állattenyésztés (szarvasmarha, juh, sertés és baromfi, valamint a tejtermelés sok család számára fontos jövedelemforrás volt) és az erdőgazdálkodás volt. A 20. század második felében sok lakos a közeli Tuzla, Lukavac és más iparvárosok gyáraiban dolgozott, miközben otthon továbbra is fenntartotta családi gazdaságát. Az 1992-es boszniai háború Smolućát rendkívül súlyosan érintette. A település infrastruktúrája és mezőgazdasága jelentős károkat szenvedett, a lakosság nagy része elmenekült vagy kitelepült. Sok egykori lakos külföldön él, és onnan támogatja a helyben maradt családtagokat.
Infrastruktúra Smolućában már az 1930-as években üzembe helyezték az első telefont Mitar Maksimović kereskedő otthonában; ő már olyan kényelmi szolgáltatásokkal is rendelkezett, mint az elektromos világítás, a vezetékes víz, a telefon és a központi fűtés – mindezt a „Beogradska Politika” című újság 1937-es cikke is tanúsítja. A falu villamosítása már az 1950-es években megtörtént. Az 1970-es évek végére a település már fejlett infrastruktúrával rendelkezett, beleértve az aszfaltozott úthálózatot, a vízellátó rendszert és a vezetékes telefonhálózatot. Smolućában működött orvosi rendelő, három állami és számos magánüzlet, valamint számos vendéglő és kávézó; hétvégenként pedig diszkót és táncos rendezvényeket is tartottak. A helyiek különleges táncos összejöveteleket szerveztek Szent Száva napja alkalmából, valamint közös imádságot tartottak Urunk mennybemenetelének ünnepén a Maletićiben kijelölt imádkozóhelyen.
Oktatás