Baranyabán (horvátul Popovac, Ban) község a horvátországi Eszék-Baranya megye északi részén, a Duna és a Dráva folyók által határolt – Baranyai háromszögnek nevezett földrajzi – térségben. A középkorban Magyarország, majd az Oszmán Birodalom része volt. Az újkorban ismét Magyarország része 1918-ig. 1918 és 1941 között a Jugoszláv Királyság része. 1941 és 1944 között visszakerült Magyarországhoz, a II. világháború után megint Jugoszláviáé, majd 1991-től Horvátországé.

Fekvése bélyegkép|balra|180px|Baranyabán térképe A Báni-hegység északi oldalának közepén, a villányi-báni hegységek között elterülő termékeny síkság déli szélén, a Karasica-patakA Pallas nagy lexikona patak mentén fekszik. „Mély fekvése folytán nem sorozható az egészséges helyek közé. Szerencsére az aranyhegyen kitűnő vörös bor terem, mely kipróbált szerül szolgál váltólázas bántalmak ellen.”„Albrecht főherczeg Ő Fensége bellyei uradalmának leirása“ Országos Magyar Gazdasági Egyesület Bécs (Frick Vilmos Cs. Kir. Udvari Könyvkereskedése), 1883 (VIII, 292 p.) 66. oldal http://kt.lib.pte.hu/cgi-bin/kt.cgi?konyvtar/kt04120802/0_0_2_pg_66.html Ugyanakkor az egész bellyei uradalomban Bánnak volt a legnagyobb számú lakosa a felmérés idején! Lásd az idézett mű 76. oldalán az összefoglaló táblázatot!

Környező települések

Közigazgatásilag Baranyabán szomszéd községei (északról kezdve az óra járásával megegyező irányban):

Főherceglak (Kneževo), Baranyakisfalud (Branjina), Nagybodolya (Podolje), Sepse (Kotlina), Kő (Kamenac), Karancs (Karanac), Pélmonostor (Beli Manastir), Baranyavár (Branjin Vrh), Ivándárda és Sárok.

Közlekedés Kizárólag közúton. Bár a falu határában folyó Karasica–Albrecht csatornarendszer csónakkal (időszakosan) járható ugyan, de sem személy-, sem teheráru (élőállat, takarmány stb.) szállításra nem használható. Ennek oka a változó vízállás és a meder szűk mérete, de egyébként is a Dunát a zsilipek miatt csak átrakással lehetne elérni. A falu elérhető légi úton is. Igaz, ezt utoljára a falu utolsó Habsburg kegyura, Albrecht herceg és polgári származású felesége, Bocskai Katalin tanítónő tette meg (hol együtt, hol olykor az asszony egyedül is) a második világháború előtt. E sorok írójának báni születésű édesapja mosolyogva emlékezett az összecsődült gyermekek nagy örömére, ha a kétfedeles repülőgép megérkezett az Eszékről bevezető út jobb oldalán lévő – a birkákkal direkt e járat fogadására karbantartott – báni rétre. bélyegkép|jobbra|260px|A baranyabáni temető kápolnája

A vasúti megközelíthetőség hiánya – visszaemlékezések szerint - a korabeli „dölyfös, potrohos, hasig érő meggyfaszár pipát szívó képviselőtestület és a bíró” lelkén szárad. Ugyanis a 19. század nagy magyar vasútfejlesztése idején a MÁV eredetileg Bánt, a régió legfejlettebb, vásártartási engedéllyel is bíró faluját kívánta megtenni az észak-dél és a kelet-nyugat szárnyvonalak csomópontjává. A tervek szerint a Pécs (Mohács) – Eszék vasútvonal Bántól keleti irányban kerülte volna meg a báni hegységet, míg a Sellye (Siklós) felől jövő nyomsáv a báni hegy északi oldalán haladva Bán érintésével haladt volna Kiskőszeg felé. Ám a helyi képviselők és a faluvezetésre nyomást gyakorló módos német gazdák megakadályozták ezt. Ennek oka részben a zsugoriság volt, hisz nem csak a sínek nyomvonalát sajátította volna ki az állam, de a falunak valamennyi anyagi hozzájárulást is kellett volna fizetnie. Másrészt a tudatlanság és félelem attól, hogy a füstokádó zajos vonat, mely megzavarja a háziállatokat, elriasztja a vadakat, kerülgetni kell a töltését, a száguldó vaskolosszus baleseteket okoz stb., végül csökkenti a földek értékét. bélyegkép|260px|A főherceglaki kápolna A MÁV nem erősködött, elvezette a síneket a báni hegy alatt, és Pélmonostor lett a vasúti csomópont, s lett a „kis porfészekből” néhány év alatt egy dinamikusan fejlődő szép kisváros. A vasút megkönnyítette a mohácsi, pécsi, eszéki piacra jutást, munkahelyeket teremtett, élénkítette a kereskedelmet, közelebb hozta a városi iskolákat a gyerekeknek, messzebbről is meghozta a vásározókat, általában közelebb hozta a nagyvilágot – Pélmonostornak.

Ily módon maradt tehát a közúti utazás. Az E73 (magyar oldalon 56-os, horvát oldalon 7-es) számú Mohács-Eszék úton Magyarország felől érkezve az udvari határátkelő után kb. két kilométerrel a (még romjaiban is szép) főherceglaki ortodox kápolnánál dél felé (balra) fordulva elérhető a báni bekötőút, melyből kb. félúton balra leágazás van Baranyakisfalud felé. Másik úton elhagyni a falut – a báni hegyen át Karancs felé – már csak földúton lehet. A falu többi utcája vagy egymásba, vagy mezőgazdasági területekre vezetnek. Bán tehát zsákfalu.

Története

A település, illetve környéke, a római hódoltság idején már lakott volt.

Árpád-kori település. Nevét 1227-ben Ban néven említette oklevél, majd 1289-ben Baanfolua néven említették.

Bán egykor Moyz nemzetségbeli Perekw, Razov és Lőrinc birtoka volt, amelyet 1215-ben kárpótlás címén kénytelenek voltak átadni Konstantin fia Jánosnak, aki a birtokot rögtön továbbadta Vék és Rékas falukkal együtt Máté fia Pálnak 156 M-ért.

1227-ig a baranyai szerviensek kétszer is megkísérelték visszaszerezni a falut Majsmonostorának, de a nádor mindannyiszor ellenük ítélt.

A tatárjárás után Szársomló vár tartozéka lett, majd Balog (Sinister) Miklós örökös nélküli halála után, 1289-ben a király vejének, Lőrinc nádor fia Keménynek adta.

A középkorban Magyarországhoz tartozott. 1526. augusztus – 1687. augusztus között az Oszmán Birodalom része volt. Az újkorban ismét a történelmi Magyarország része volt 1918-ig. 1921 szeptemberében a trianoni békeszerződés értelmében a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz (melynek neve 1929-től Jugoszlávia) csatolták.

1910-ben 2555 lakosa volt. Ebből 109 magyar, 1774 német, 568 szerb, 5 horvát és 99 egyéb (legnagyobbrészt cigány) nemzetiségű. Az itt élők közül 896 fő tudott magyarul.

1941. szeptember 17. – 1944. december 31. között visszakerült Magyarországhoz. 1945. január 1. – 1991 közepéig újra Jugoszláviához tartozott. 1991 óta Horvátország része.

Megyei szinten a Magyarországhoz tartozás idején mindig Baranya vármegye, a Jugoszláviához, illetve Horvátországhoz tartozás idején Eszék-Baranya megye (Osječko-baranjska županija) települése volt. Járási szinten 1736-ig a Baranyavári és Siklósi járáshoz, utána 1918. november 13-áig a Baranyavári, Baranya szerb megszállásának idején (1918. november 13. – 1921. augusztus 31.) a Batinai, végül 1941. szeptember 17. – 1944. december 31. között a Villányi járáshoz tartozott.,Horváth Kázmér, vitéz, dr.: „Dél-Baranya és a trianoni békeszerződés revíziója” Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda Rt. Pécs, 1931Kovacsics József szerk.: „Magyarország történeti statisztikai helységnévtára. 18. Baranya megye” Központi Statisztikai Hivatal Budapest, 2001

A sváb lakosság története A 18. században a faluba érkező sváb telepesek az ortodox templom körül élő szerbekhez csatlakozva, de tőlük elkülönülve kezdték felépíteni életterüket, valószínűleg a hátrahagyott házak, melléképületek, vagy azok anyagainak felhasználásával. A földesúri akarat – mint általában más falvakban is – a házhelyeket mértani pontossággal jelölte ki, egyenbeosztásuk ma már néprajztudományi érték. Szemben a magyarlakta falvakra jellemző halmazszerű házelrendezéssel, köztük a zegzugos utcaszerkezettel és telekhatárokkal, a német falvak – így Bán is – különös rendezettséget mutatnak. A tornácos, egyszintes, alápincézett és padlásteres, egymástól azonos távolságra épült házak egyenes utcákat építettek magukból úgy, hogy a házak tetőnyerge az utcára merőleges. A vályogból épült házak mögött húzódó szalagtelkeket a ház tengelyére merőlegesen épített gazdasági épületek (pajta, istálló, szérű stb.) kettéosztották. Miután a pajták olyan hosszúak, amilyen széles a szalagtelek, a véggel egybeépített pajták falként keretezték a falut kétoldalról.Andrásfalvy Bertalan: „Nyugat-baranyai német telepesek történeti-, néprajzi kérdései a levéltári források tükrében” In: Baranyai Helytörténetírás 1978 BML Évkönyve Pécs, 1979 Ez elkülönülést, védelmet valamint összetartozást jelentett a faluban élőknek.

A német portákon jellemző a házzal szemben épített „Kleinhaus”, azaz a két-három helységes kisház, amelyben rendszerint az öregszülék a kisunokákkal, esetleg a háztulajdonos testvére élt családjával. A telken a melléképületek mögötti föld a „Hofstel” vagy konyhakert, melyben a szokásos konyhakerti termények mellett sorba rendezett gyümölcsfákat ültettek. Az utcák végén, illetve a Karasicához való közelsége miatt kevésbé értékes telkeken a telkek kisebbek, sokszor épp csak házhelynyiek, részben vagy egészben hiányoznak a melléképületek és a konyhakert. A telkes gazdák között az elszegényedés akkor indult meg, ha egy családfő kénytelen volt belső telkét feldarabolva szétosztani azt gyermekei között. A folyamat végén vagy telekkönyvileg is leválasztották a kisházat a telekről, vagy a konyhakert végén építettek új lakást (megfelezve ezzel a belső telket), esetleg egyre több család lakta a házat.

1852-ben megszámozták a házakat, amelyeket már 1857-ben, majd 1881-ben újra számoztak. (Johann Zeiler szerint valamikor 1941 előtt még legalább egy újrasorszámozásra sor került.) Részben csökkentette az egyre növekvő lélekszámú faluban a zsúfoltságot, ha az idős gazda a falubeli házat gyermekére hagyva felköltözött a hegyi présházba. A 20. század elejére már számos fiatal szorult családostul a valamelyest kibővített hegyi présházába!

1945 után

A németek kitelepítése (1945) utáni évtizedekben épült néhány téglaház kivételével a falu megtartotta a telepítéskor kialakított szerkezeti formáját. Az építkezésekhez szükséges vályogot a falu északi és nyugati szélén, valamint a katolikus temető délnyugati sarka alatt található agyagrétegből termelték ki a helybeliek. (A falubeli gyermekek örömére, ugyanis ha az ezen árkokban felgyűlt talajvíz télen befagyott, a serdületlen ifjúságnak a vég nélküli csúszkálás lehetőségét nyújtották.)

Valódi átalakulást csak az 1990-es évek vége, a jugoszláv polgárháború utáni konszolidáció hozott. Az addigra már lelakott, korszerűtlen, egészségtelen és kicsi vályogházakat nem volt érdemes, de nem is lehetett felújítással lakhatóvá tenni. Ezért a portákon a régi házak helyén egyre több új téglaház épült, de ezek a házak a telekhatártól való elhelyezkedés, méret és kivitelezés tekintetében nem mutatnak semmilyen egységet, hacsak nem tekintjük annak az elszegényedés nyomait: a vakolatlanul hagyott házakat, a romos melléképületek megtartását, a rendezetlen udvar képét stb. Ezen a helyzeten gyökeres változást csak egy gazdasági megerősödés hozhat, kétségtelen azonban, hogy amint a kezdetekkor kialakult összkép nyomai még ma is láthatók, úgy az elkövetkező – szükség, s nem terv szülte – változások képe is hosszú távon látható marad majd!

Lakosság A török utáni évtizedekben szerbek, horvátok, németek és magyarok lakták a települést. 1945 után (nincs hivatalos adat) zömében szerbek, néhány ki nem telepített német, vagy német származású szerb, s valószínűleg arányaiban megmaradt a falu cigánysága is. 1997 után a megmaradt szerbek mellé horvát családok települtek a faluba. Az egyes források hol nemzetiség, vallási felekezet, etnikai hovatartozás, nem (például csak a férfiak), családok, családfők, társadalmi jogállás, háztartások, (18 év feletti) kor, adóköteles status stb. szerint csoportosítanak.

Popovac (Bán, Baranybán) lakosságszáma a történelmi források tükrében nem, vallási felekezet és etnikai hovatartozás szerint Időpont Nemek szerint Vallási felekezet szerint Nemzetiségi hovatartozás szerint Összesen férfi nő római katolikus ortodox izraelita protestáns egyéb német szerb horvát szerb–horvát magyar cigány egyéb református ágostai1715„Magyarország népessége a Pragmatica Sanctio korában 1720-21” Országos Magyar Királyi Statisztikai Hivatal Budapest Athenaeum Társulat Könyvnyomdája, 1896