A sumer–magyar nyelvrokonság elmélete a korszerű nyelvtudomány által elvetett áltudomány.https://www.libri.hu/konyv/komoroczy_geza.sumer-es-magyar--1.html
Története A sumer–magyar nyelvrokonság elmélete a 19. század és a 20. század népszerű – az MTA által soha nem elfogadott – elméletei közé tartozik. Eleinte párhuzamosan létezett a sumer–magyar népi rokonság elméletével. Később a sumer–magyar nyelvrokonság híveinek egy része elvetette a magyar és a sumer nép rokonságát, de fenntartotta a nyelvrokonság elméletét. Ma mindkét változat létezik. A sumerológia elveti a sumer–magyar rokonság elméletét, mind nyelvészeti, mind etnikai értelemben.
A 20. században a sumer nyelvrokonságot vallók megpróbálták összekapcsolni a finnugor nyelvrokonság elméletét a sajátjukkal. Elfogadták, hogy a magyar legközelebbi rokonai a finnugor nyelvek, azonban a finnugor nyelveket már a sumerból vezették le. Ennek másik változata szerint a finnugor nyelvek a magyar nyelvből származnak, a magyar viszont a sumerból ered.
Az elméletcsoport lehetséges végkövetkeztetései: A magyarok a sumerek leszármazottai; A magyar nyelv a sumer nyelv leszármazottja; A magyar nyelv valaha valamilyen kapcsolatban állt a sumer nyelvvel, és szóátvételek történtek; A magyar nyelv áttételesen, más, sumer szavakat használó nép révén használ sumer eredetű szavakat; A magyar és a sumer nyelv közös szavai egy közös (pl. nosztratikus vagy annál is korábbi) ősnyelvi állapot maradványai mindkét nyelvben.
Ebből a magyar nép eredetére vonatkozóan levont következtetések: A magyarok sumerek; A magyarok Mezopotámiából származnak; A magyarok Mezopotámia peremvidékéről származnak; A magyarok a Kaukázus tágabb környékéről származnak, ahol érintkezésbe kerültek más mezopotámiai eredetű népekkel.
Hozzávéve még azt a körülményt, hogy viszonylag sok sumer és akkád eredetű szó található meg a sémi nyelvekben, valamint az indoeurópai és finnugor nyelvekben is, az elmélet híveinek következtetése kiegészíthető az alábbival: Valamilyen, a magyar nép etnogenezisében és nyelvének kialakulásában jelentős szerepet játszó népelem az i. e. 2. évezred második felében a Kaukázus környékén élt, ahol kapcsolatba került mezopotámiai nyelveket beszélő népekkel.
Nem csak magyar, hanem más nyelvű tudósok is foglalkoztak a sumer nyelv állítólagos kapcsolatainak, fennmaradásának feltárásával. Simo Parpola finn professzor például úgy véli, hogy a sumer nyelv az uráli nyelvek közé tartozott.Simo Parpola, Helsinki Egyetem A sumer nyelv keresztül-kasul szövi a mai európai és nyugat-ázsiai nyelvek szókészletét, ezért lehet szinte minden indoeurópai, finnugor és török nyelvben megtalálni. Az igazi kérdés az: hogyan került oda?
Kutatástörténet A sumer-magyar nyelvrokonság lehetőségének első felvetői a sumer nyelvet először felfedező külföldi tudósok voltak, az 1800-as évek második felében, akik a sumer agglutinatív jellegéből kiindulva próbáltak lehetséges leszármazott nyelveket találni az egyébként rokon nélküli sumernek. A magyar nyelvészeti irodalomba és kutatásokba az elmélet innen került át, elsődlegesen a finnugor-magyar rokonsági elmélet ellenpontjaként és szoros összefüggésben a többi (türk-, altaji-, turáni-, stb.- magyar) nyelvrokonítási elmélettel. Jelenlegi formájában ez az elmélet szinte az összes többit „bekebelezi” és magába olvasztja, közvetlen történeti és nyelvi fejlődést feltételezve a sumer, a turáni/altaji/türk és a magyar nyelv között.
Az elmélet jelenkori legfőbb képviselői Badiny Jós Ferenc, Barabási László, történész, múzeumigazgató, Bobula Ida, történettudományi doktor, Csőke Sándor, nyelvész (A sumer ősnyelvtől a magyar élőnyelvig, 1969), Érdy Miklós, Gosztony Kálmán, nyelvész, a párizsi Saint-Michel Kollégium v. tanára (Dictionnaire d’étymologie sumerienne et grammaire comparée, 1975, magyarul: Összehasonlító szumér nyelvtan, 1977), dr. Nagy Sándor, Padányi Viktor történész, író, Varga Zsigmond, debreceni egyetemi tanár, lelkész, teológus, nyelvész és vallástörténész.
Hóman Bálint történész 1943–44-ben írt, de csak 1985-ben megjelent Ősemberek – Ősmagyarok (Hungarian Cultural Foundation. Atlanta, GA. USA) című könyvében a következőket írja: „A magyarság és a magyar nyelv kimmér–géta kapcsolatainak a megállapításával új értelmet kapna az eddig jóformán kizárólagosan műkedvelőknek átengedett szumir–magyar kutatás is. A szumirok nyelve mai ismereteink szerint (1943) jáfetita kaukázusi nyelvcsaládba tartozik, a magyar nyelv kaukázusi és ‘ismeretlen eredetűnek’ mondott ősi szavainak az elemzésénél tehát a jövőben nem szabad figyelmen kívül hagynunk a szumir és hatti–hurri nyelvemlékeket.” (121. oldal.)
Csőke Sándor sumer–urál–altaji–magyar összehasonlító nyelvészeti tanulmányokat írt: A sumer ősnyelvtől a magyar élőnyelvig, Szumir magyar egyeztető szótár. Emellett azonban sumer–finn és sumer–török etimológiai szótárakat is írt, ami újfent a komplexebb szemlélet felé mutat.
1975-ben jelent meg a Sorbonne magyar tudósának, Dr. Gosztony Kálmánnak a Dictionnaire d’étymologie sumerienne et grammaire comparée című összehasonlító nyelvészeti tanulmánya francia nyelven. Gosztony ugyanúgy, mint Csőke, kimutatott bizonyos egyezéseket a sumer és magyar nyelvben, szóállagban és nyelvtanban, melyek véleménye szerint a sumer és magyar nyelv közeli rokonságát, esetleg azonosságát hivatottak illusztrálni.A mű összefoglaló magyar nyelvű változata Vállay Ferenc Károly fordításában Összehasonlító szumér nyelvtan címmel jelent meg 1977-ben, Svájcban (Duna Könyvkiadó Vállalat).
Gosztony 1050 sumer szó összehasonlítását végezte el, melynek végén a következő eredményt kapta: 23 egyezés van a latinban; körülbelül 40 az etruszkban(?); 20 az akkádban; 20 (a bizonytalanok nélkül) az örményben; kb. 50 a török nyelvekben (a kiegészítésekkel együtt kb. 75); 96 az északi finnugorban (kiegészítésekkel kb. 110); 923 a magyarban (ennek 8%-a csak valószínű). Ezenkívül 10 van a kaukázusiakban, 3-4 a baszkban, 3 a bretonban, 2-3 az arabban. (64. oldal) A vizsgált 53 sumer nyelvtani jellegzetesség eredménye véleménye szerint a következő: 21 párhuzamos a finnugorral, 24 a kaukázusival és 51 a magyarral (35. oldal).
Napjainkban azonban a sumer-magyar rokonságot a tudományos élet jelentős képviselői abszurdumnak tartják, illetve politikai és hamis ideológiai célokra felhasznált elméletként kezelik. A legtöbb sumerológus és asszirológus szerint hasonlóságok ugyan felfedezhetők, de a nagy időbeli és térbeli különbség miatt elképzelhetetlen a rokonság. A magyar nép etnogeneziséről többet tudhatunk meg tibeti illetve arab, valamit bizánci forrásokból.
A sumer-magyar rokonságot elvetők érvei A sumer és magyar nyelv összehasonlítása
Szóösszehasonlítás
A rokonság bizonyításának legfontosabb módszere az elmélet hívei szerint a két nyelv szavainak összehasonlítása. Az ilyesminek azonban a nyelvészetben nagyon szigorú módszerei és szabályai vannak, például ún. szabályos hangmegfeleléseket kell találni (rendszeres hangmegfelelések törvénye), amikor az egyik nyelv egy konkrét fonémájának egy másik nyelv egy konkrét fonémája felel meg mindig, és nem össze-vissza akárminek. Az ezt vizsgáló történeti-összehasonlító nyelvészetet az indoeurópai nyelvekre dolgozták ki először, sőt kifejezetten az első germán hangeltolódásra. Azután sikerrel alkalmazták az afroázsiai nyelvektől az ausztrál bennszülöttek nyelveiig számtalan nyelvcsaládra. Az indogermanisták szerint semmi sem szól amellett, hogy lenne olyan nyelvcsalád, amelyre ez a módszer ne lenne alkalmazható. A sumer-magyar rokonság hívei ezt figyelmen kívül hagyják. sumer b = magyar b, v, p, néha f, s, sz sumer d = magyar d, t, gy, ty, néha cs, s, sz sumer g = magyar g, k, h, néha s, sz, cs, f, gy
A helyzet azonban ennél bonyolultabb, mert a sumer nyelvet az akkád nyelven keresztül ismerjük, és pl. a zöngés-zöngétlen ellenpár az akkád hatására jelent meg a sumerben, ott eredetileg valami más, talán a hehezetes-hehezetlen ellenpár lehetett a helyén. A jelenlegi sumer szóállomány tudományos konvenció, csak többé-kevésbé fedi a beszélt sumer nyelvet.
További probléma egyes esetekben az akkád és sumer szavak összekeverése. sumer diš – akkád Ištén = egy – magyar Isten (mert az elmélet hívei szerint ők is tudták, hogy „egy az isten”)Valójában a mezopotámiai mitológia több ezer istent ismert. sumer ? – akkád balātu élet, ebből az elemzés szerint: balātuan(a) – Balaton (valójában akkád ana balātu az élethez) sumer dingir (diǧir) isten (akkád Inanna) – magyar tündér Ilona
A másik hiányosság a rendszeres hangmegfelelések törvényeinek teljes figyelmen kívül hagyása. A rendszeres hangmegfeleltetések elmélete Jacob Grimmtől származik, amit az azóta első germán hangeltolódásnak nevezünk. Grimm szerint bizonyos mássalhangzók törvényszerűen változtak meg egyes nyelvfejlődési periódusokban. Az első germán hangeltolódáshoz hasonló – de konkrétan más – törvényszerű hangváltozásokat más nyelvekben is feltártak. Ez a jelenség általános és törvényszerű, olyannyira, hogy alkalmas nyelvek rekonstruálására is, feltéve, ha sikerülne az összeset feltárni, ami általában források hiányában lehetetlen.
Az alternatív irányzatok képviselői nem fogadják el, hogy a hangtörvény érvényes lenne, illetve azt állítják, hogy a nyelvfejlődés egyik kiragadott szegmense, amely nem általános és nem törvényszerű, de lehetséges. Érvelésük szerint még az első germán hangeltolódás esetében is tapasztalható olyan jelenség, amelyik éppen az ellenkező irányba mutat, csak azok nem szerepelnek az összehasonlító táblázatokban.
A germán d→t hangeltolódással magyarázható Thor nevének keletkezése a rekonstruált, ősnyelvi *dyeu-ph2tēr alakból, amelyre az indogermanisták ezen kívül a szanszkrit Djauszpitar, a latin Iuppiter és a görög Zeusz (boiótiai Δευς , attikai Ζευς de genitivus Διος ) szót is visszavezetik – természetesen nem a germán hangeltolódás, hanem az érintett nyelvek saját nyelvtörvényei alapján.
Az összehasonlítás konkrét problémái A nyelvi összehasonlítás gyakorlatilag megreked a szóhasonítás terén, sőt, a hasonítás valójában még ennél is kisebb elemekre: ragokra, morfémákra, egyes hangokra korlátozódik (ehhez érdemes tudni, hogy a sumer túlnyomórészt egyszótagú szavakból áll, ami körülbelül 500-ra csökkenti a lehetséges variánsok számát, melyek között így nem nehéz rokonságokat felfedezni, illetve konvertálni, s mivel a magánhangzóktól gyakorlatilag el lehet tekinteni, mivel azok alkotják minden nyelv legbizonytalanabb és legkevésbé stabil részét, ez a szám még tovább csökkenhet); A korabeli magyar kiejtést hallgatólagosan a maival azonosnak veszi (a pár százéves hivatkozott nyelvemlékek (Halotti beszéd, Ómagyar Mária-siralom) az összehasonlításban nem bírnak relevanciával, két vagy háromezer évvel korábbról pedig semmilyen nyelvemlékünk nincs); A más nyelvek összehasonlításánál bevált egzakt nyelvészeti módszereket (például a rendszeres hangmegfelelések vizsgálatát) nemigen alkalmazzák, így például a szavak összevetése gyakran a következetesség igénye nélkül, ötletszerűen történik, az állítólagosan fellelt hangmegfelelések (pl. p/b, d/t) nincsenek következetesen végigvezetve; A feltételezett hasonlóságoknál jóval nagyobb számban fellelhető eltérések egyáltalán nincsenek említve (például, hogy a sumer ige sokszorosan ragozott és részben bekebelező jellege teljességgel idegen a magyartól); Az általában puszta szólistákban megadott szóhasonítások és az ezeket kísérő leírások az érdeklődő számára erősen megtévesztőek a két nyelv összehasonlításának „egyszerűségére” nézve A nyelv egészének szerkezetét és magasabb szerveződéseit szinte egyáltalán nem vizsgálja (a két, de állandó hivatkozási pont az agglutináció (a ragozás) és az ergativitás, ami azonban számos más nyelvnél is fellelhető)