A biológiai fegyverek vírusok, baktériumok vagy más élőlények, illetve biológiai úton előállított és biológiailag különösen aktív szerves vegyületek (pl. mérgek és pszichokémiai szerek), melyeket agresszió, vagy ezzel való fenyegetés céljából hoztak létre, vagy e célra alkalmaznak. Lehetséges felhasználásuk – vagy a felhasználással való fenyegetés – a bűnözés, a terrorizmus és a háborúk során.

Azért használnak világszerte ilyen, a vegyi fegyverek fogalmával jelentősen átfedő definíciót, nehogy a tudomány fejlődésével kialakuljon e két kategória közti "mid-spectrum" fegyvertípus, melyet esetleg a nemzetközi szerződések (lásd alább) nem tiltanak.

Vannak ember elleni, illetve mezőgazdasági, növény- és állatállományok elleni biofegyverek. Az előbbieket háborús alkalmazásban tömegpusztító fegyvernek tekintik.

A biofegyverek egy része az áldozatok körében magas halálozási rátát okozó, halálos fegyver. Más részük nem halálos, ezek az áldozatok körében ideiglenes harcképtelenséget, betegséget, hallucinációt, tudatzavart stb. okoznak, de nem ölnek. Mivel azonban a hatás nagymértékben dózisfüggő, és a gyakorlatban a hatóanyag dózisa sosem mérhető gyógyszerészeti pontossággal, ezért e két kategória a katonai-politikai döntéshozók akarata ellenére is összemosódik.

bélyegkép|jobbra|200px|Isii Siró – népirtás elképzelhetetlen brutalitással

Hatóanyagok

bélyegkép|jobbra|200px|Lépfene-baktériumok

Egyes vírusok, például feketehimlő, sárgaláz, vérzéses lázak (ebola-, marburg- és lassa-), és hantavírusok stb.

Egyes baktériumok, mint például brucellózis (Brucella suis, B. abortus), tularémia (Francisella tularensis), takonykór (Burkholderia mallei), Q-láz (Coxiella burnetii), pestis (Yersina pestis), lépfene (Bacillus anthracis), ornitózis (Chlamydia psittaci) baktériumai.

Rovarok, melyeket vagy előzetesen kórokozókkal fertőztek meg, vagy fertőzés nélkül is képesek veszélyeztetni az ember vagy a mezőgazdasági növény- és állatállományok létét. Alkalmazásukat entomológiai hadviselésnek nevezik.

Nagyon tág értelemben véve akár egyes harci kutyák, különösen amerikai pitbull terrier, amerikai staffordshire terrier de sok más fajta (vagy akár bizonytalan származású, korcs kutya is) fegyvernek tekinthető, ha azokat ember elleni agresszió céljára alkalmazzák.

Mérgek (toxinok), különösen a botulinum toxin, ricin, Staphylococcus enterotoxin B és a Trichothecene mycotoxin.

Pszichokémiai ("tudatmódosító") szerek, például metamfetamin, LSD, vagy BZ (3-quinuclidinyl benzilát)

Célbajuttatás Kézenfekvő, ősi módszer az ivóvíz vagy élelmiszer fertőzése. A közelmúltban egy tudományos tanulmány az USA sebezhetőségét elemezte lakossági tejellátás elleni botulinum-támadás esetén (Wein & Liu, 2005). Már a középkorból is maradtak feljegyzések,

Az aeroszol (vagy köd) a belégzéssel terjedő kórokozók esetén alkalmazható. Hatékonyságát a napfény UV sugárzása erősen rontja, mert ez fertőtlenít. Ezért a modern fegyverekben már UV-tükröző felülettel vonják be a baktériumspórákat.

Lövedékek, bombák, rakéták: A korabeli francia kutatások több esetben számtalan kis szuronyt szétszóró légibombákkal kísérleteztek. Egyes baktériumok spórái képesek túlélni a lövedék felületén a kilövést és a becsapódást. A hidegháború kezdetén az amerikaiak például "tollas bombákat" fejlesztettek, ebben a lehulló bombából szétszóródó pihetollak szolgáltak baktérium-hordozó felületként. A szovjetek állítólag interkontinentális ballisztikus rakétákat és manőverező robotrepülőgépeket is felszereltek biológiai harcanyaggal.

Állati vektor-szervezetek is alkalmasak egyes kórokozók tömeges terjesztésére. A második kínai–japán háború alatt a japánok pestissel fertőzött bolhákat tartalmazó porcelán bombákat dobtak le több kínai városra. A hidegháborúban az USA sárgaláz terjesztésére alkalmas szúnyogot tenyésztett nagy tömegben.

Az ókorból maradtak feljegyzések, a leprás emberek(!) hadi alkalmazásáról, a középkorban pedig többször került sor pestissel fertőzött emberek bevetésére, támadók elriasztása és/vagy az ellenség pusztítása érdekében.

Történet A XX. század előtt Anekdotikus ismeretek szerint az ivóvíz állati vagy emberi ürülékkel és hullákkal való megfertőzése, mint harcmodor, talán a történelem előtti időkre nyúlik vissza. Így például a visszavonuló seregek hullákat hagytak a kutakban, hogy ellenségük ivóvíz hiányában ne üldözhesse őket.

Siro Trevisanato mikrobiológus a New Scientist c. lapban közölte véleményét , mely szerint a hettiták fertőzött kosokat küldtek az ellenséges területekre, hogy tularémiával, egy pusztító bakteriális fertőzéssel gyengítsék le a lakosságot.

Korabeli feljegyzések szerint 1346-ban a Krím-félszigeten Kaffa várát ostromló ”tatárok” (kipcsák törzs) között megjelent a közép-ázsiai eredetű pestis. Az ostromlók soraiból ezrek haltak meg a járvány következtében. A kipcsákok a pestises lótetemeket hajítógépekkel lőtték be a várba. Kaffa védőinek ellenállását megtörte a várfalakon belül kitörő pestisjárvány. A túlélők tengeri útvonalon menekültek és szétszóródtak a mediterrán térségben. A következő években kialakult az európai történelem első nagy pestisjárványa, mely 3 éven belül kiirtotta a kontinens népességének mintegy harmadát, beleértve például Grönland teljes népességét. Valószínűnek látszik azonban, hogy a pestis e biológiai támadástól függetlenül is terjeszkedett volna Belső-Ázsia felől a Közel-Kelet, Európa, és Észak-Afrika felé.

A 15. századi huszita háborúk során, Karlstein várának ostrománál emberi hullákat és hordókba gyűjtött emberi ürüléket egyaránt lőttek hajítógépekkel, amíg a várvédők a bűzre hivatkozva fel nem adták a várat. A középkori orvostudomány tudni vélte, hogy a fertőző betegségeket a rothadó anyagokból kiáradó bűzök okozzák, ezért az ilyesfajta biológiai harcanyagok felhasználása célzatos lehetett.

Amerikában 3 évszázadnyi háborúság során az európai telepesek kiszorították az indián őslakókat. Eközben tapasztalták, hogy az indiánok különösen fogékonyak a betegségekre. Néhány esetben a fertőzés szándékos terjesztésének gyanúját dokumentumok is alátámasztják. A Pontiac által vezetett felkelés során, 1763-ban delavárok ostromolták a Fort Pitt erődítményt. Az erőd főkönyvében a brit parancsnok gondosan könyvelte azon pokrócok pótlásának költségeit, melyeket a ”kórházi betegektől vittünk el azért, hogy az indiánokra terjesszük a himlőt”. A pokrócokat a törzsfőnököknek küldték ajándékba.

Az 1770-es években a britek valószínűleg tudatosan felhasználtak variolált (himlővel beoltott), majd fertőzötten szökni hagyott embereket az amerikai függetlenségi háború során.

Az I. világháború A németek titkos biológiai hadviselést folytattak semleges országokban, Romániában és az USA-ban biztosan, és valószínűleg Argentínában, Spanyolországban és Norvégiában is. Nagykövetségi épületeikben kis mikrobiológiai laboratóriumokat működtettek, hogy takonykór és lépfene baktériumokat tenyésszenek. Az Antant hatalmak által felvásárolt, és a szállítás előtt a kikötőkben összezsúfolt lovakat és öszvéreket ügynökeik még a semleges kikötőkben megfertőzték, változó eredménnyel. Volt hajó, melyen még félúton elpusztult a teljes lóállomány. A franciák talán szintén próbálkoztak a német katonai lóállomány fertőzésével, de ennek története feltáratlan.

A két világháború között Számos ország, például Kanada, USA, Nagy-Britannia, Franciaország, Szovjetunió, Olaszország és a Magyar Királyság is intenzív biofegyver fejlesztést folytatott. Általánosan elterjedt vélemény volt, a jövő háborúja "bakteriológiai háború" lesz, valamint, hogy e téren Németország a vezető hatalom. Valójában a III. Birodalomban nem folyt ilyen fejlesztő munka, mert ezt Adolf Hitler nyomatékosan megtiltotta.

A II. világháború Már a kezdetén német megszállás alá került a francia biofegyver-fejlesztés színhelye, a Párizs-közeli Le Bouchet-ben működő "Járványmegelőzési Laboratórium", ahol a németek a kutatási naplókat és tervrajzokat is megszerezték. A háború alatt a szövetségesek nem vetették be saját biofegyvereiket, mert akkor a Genfi Egyezmény (lásd alább) értelmében válaszcsapásképpen Németország jogszerűen bevethette volna saját biofegyvereit. Bár ilyen német fegyverek valójában nem léteztek, a szövetségesek meg voltak győződve arról, hogy a III. Birodalom e téren vezető helyzetben van.

A képzeletbeli német fenyegetésre válaszul Nagy-Britannia szintén biofegyverzet fejlesztésébe kezdett. Lépfenével fertőzött és tehenek számára ízesített „tehén-kekszet” gyártottak. Azt tervezték, hogy a várt német invázió esetén Németország legelőit elárasztják a repülőgépekről szórt tehén-keksszel, kiirtva ezzel a tehénállományt. Az ún. „N-bomb project” keretében kidolgoztak egy lépfene spórát terjesztő aeroszol bombát, amit az Angliát megszálló német csapatok elleni végső fegyvernek szántak, de ennek sorozatgyártása elmaradt. A bombát a Skóciához tartozó, távoli Gruinard szigeten próbálták ki. A sziget lakhatatlanná vált, és tartósan katonai őrizet alá kellett vonni, végül csak 1986-ban sikerült a lépfenétől mentesíteni.

bélyegkép|jobbra|200px|Egyszerű emléktábla. Harbin, Kína

A távol-keleti hadszíntéren a japán császári hadsereg 1932-ben megszállta Mandzsúriát. A Isii Siró orvos-tábornok által vezetett 731-es alakulat a Mandzsúriában lévő japán bábállam, Mandzsukuo területére települt, hogy a helyi lakosságot, valamint később amerikai és brit hadifoglyokat is feláldozva emberi kórokozókat tenyésszen. Sok ezer embert öltek meg leírhatatlan brutalitással, pusztán technológiai kísérletek és kórokozó-termelés céljából. Isii 1939-ben kapott engedélyt új fegyverei nagyarányú bevetésére. Emberei kolerával fertőzték a kutakat és az élelmiszereket, tífusszal kezelt élelmet adtak az éhező lakosságnak, repülőgépeik baktérium-tenyészetet permeteztek és porcelánbombákat szórtak kínai városokra. Ez utóbbiból pestis-fertőzött bolhák tömege szabadult a lakosságra. Eközben Vakamacu állatorvos-vezérőrnagy vezetésével a 100-as Alakulat főként növényi és állati kórokozókat termelt és terjesztett, hogy a kínai mezőgazdaságot tönkretegye, bár kisebb mértékben a közvetlen népirtásban is részt vett. A japán biohadviselés hatékonyságát nehéz számszerűsíteni, hiszen a háború után Kína elzártsága fokozódott, és Japán érthető módon inkább hallgatott. Valószínű, hogy e tömegpusztító fegyverek bevetése sok százezer ember halálát okozta, nagyságrendjében tehát a később Japánt ért amerikai atomtámadások pusztításaihoz mérhető. Egy ízben a japán hadsereg olyan területen nyomult előre, amelyet korábban biológiai fegyverekkel támadtak, ekkor 10 000 japán katona megfertőződött, ebből 1700 meghalt. A háború végén a készleteket, berendezéseket és dokumentumokat megsemmisítették, majd az alakulat vezérkara Japánba menekült. Amerikai megszállás alá kerültek, de háborús bűnösként soha nem vonták felelősségre őket. Néhány tucat tisztnek nem sikerült elmenekülnie, ők szovjet hadifogságba kerültek. A szovjetek 2-25 év kényszermunkára ítélték őket a habarovszki perben.

bélyegkép|jobbra|200px|A '60-as években az USA által kifejlesztett E120-as biológiai bomba 1 liter folyékony Tularémia-tenyészet célba juttatására volt képes. (keresztmetszet)

A hidegháború Kórokozó fegyverek