A Queen brit rockegyüttes, amelynek tagjai Freddie Mercury (ének), Brian May (gitár), John Deacon (basszusgitár) és Roger Taylor (dob) voltak. Jellegzetességeik az aprólékos stúdiómunkával felvett albumok, és a rétegezett, hangsúlyozott gitár- és énekhangzás. A hangzásukat főképp a glam rock, proto-metal és progresszív rock stílusba sorolják, de készítettek többek közt punk, funk, ragtime vagy gospel típusú dalokat is. Híresek voltak a hatásos koncertjeikről, a mindig modern színpadi technikájukról, és Mercury színpadias előadásmódjáról. A kortárs kritika általában kedvezőtlenül írt róluk, és visszatekintve is megoszlanak a vélemények: bár sok későbbi előadóra voltak nagy hatással, főleg az 1980-as években kiadott lemezeiket utólag is sokan elmarasztalják.
May és Taylor már 1968-ban együtt zenéltek a Smile nevű zenekarban, amelynek feloszlása után Mercury, majd később Deacon csatlakozásával, 1971-ben új zenekart alapítottak. A korai albumaik vegyes kritikai és kevés eladási sikert hoztak. Kisebb áttörést 1974-ben értek el a Sheer Heart Attack albummal, amely Angliában már jelentős siker lett, majd nemzetközi hírnévre tettek szert az 1975-ös A Night at the Opera nagylemezükkel, és az arról megjelent, kirobbanóan sikeres „Bohemian Rhapsody” kislemezzel. Az ezt követő években a zenéjük egyre egyszerűbb és közönségbarátabb lett, így sorra adtak ki jól fogyó, de a kritikusok által gyakran leminősített albumokat. 1980-ban a The Game albumukkal, és az azon szereplő „Another One Bites the Dust” dalukkal a funk és az R&B stílusban is sikereket értek el. Az 1982-es Hot Space már erősen eltávolodott a rocktól, diszkó hangzással kísérletezett, de nem volt népszerű a rajongók körében.
Ezt követően, az 1980-as években egyre slágeresebb, kevés kockázatot vállaló lemezeket adtak ki, amelyek – Amerika kivételével – világszerte sikeresek voltak. Mercury 1991-ben AIDS betegsége miatt elhunyt, ezután a túlélő tagok csak a régi felvételeket újrafeldolgozó Made in Heaven albumot adták ki 1995-ben, majd gyakorlatilag feloszlottak. Deacon 1997-ben visszavonult a zenéléstől, de May és Taylor továbbra is használták az együttes nevét, és számos önfeldolgozást jelentettek meg. 2004-től Paul Rodgers énekessel a Queen + Paul Rodgers együttes tagjaiként újra turnéztak, és lemezt is készítettek, de részben a kedvezőtlen fogadtatás miatt 2009-ben feloszlottak. A zenekarhoz 2012-ben csatlakozott a fiatal amerikai énekes, Adam Lambert, akivel 2012 után 2014-ben és 2015-ben turnéztak Észak-Amerikában és Európában, Queen + Adam Lambert névvel.
A Queen több mint fél évszázada van jelen a popkultúrában. A becslések szerint 250 millió és 300 millió között mozognak a lemezeladásaik, amivel a világ egyik legsikeresebb előadóivá váltak. A Queen történetéből játékfilm készült, melyet 2018-ban mutattak be Bohém rapszódia címmel.
Története Megalakulás (1968–1972) Az együttes története az 1960-as évek végére nyúlik vissza. 1968-ban Brian May és Tim Staffell a londoni Imperial College-ben hirdetés útján találkoztak Roger Taylor dobossal: az így létrejött Smile együttes az akkoriban népszerűségének csúcsán álló Cream és Yardbirds zenéjét utánozta, de nem értek el számottevő sikert. Bár többször felléptek klubokban és más egyetemeken, az 1969 júniusában a Trident Studiosban rögzített „Earth”/„Step On Me” kislemezük nem keltett feltűnést. A kudarc hatására Staffell eltávolodott az együttestől, végül 1970-ben ki is lépett. Ekkor csatlakozott hozzájuk Freddie Mercury (akkor még Farrokh Bulsara), aki korábban maga is játszott iskolai zenekarokban, és egy ideje már jóban volt a Smile tagjaival – gyakran látogatta meg őket a próbák során, Taylorral pedig egy időben közös ruhaboltot vezetett. Mercury ötletére az együttest Queennek nevezték el, majd meghallgatásokat hirdettek basszusgitárosok részére, így találkoztak 1971-ben John Deaconnal.
Felléptek ugyan kisebb koncerteken, de a korábbi életüket nem hagyták el: Mercury tovább igazgatta a boltot immár Taylor nélkül, Taylor és Deacon a tanulmányaikat folytatták, May pedig a szakdolgozatát félretéve középiskolában tanított. 1971 szeptemberében végre alkalmuk nyílt professzionális stúdióban dolgozni, amikor a De Lane Lea Studios egyik újonnan épített épületébe hangos együtteseket kerestek a hangrendszer tesztelésére. Bár a stúdió valóban kezdetleges állapotban volt, és rengeteg hibája előjött, mégis sikerült egy négyszámos demóanyagot felvenniük. Ráadásul az egyik próba során Roy Thomas Baker és John Anthony producerek meglátogatták őket, és mivel tetszett nekik, amit hallottak, elkértek egy példányt a demóból. Baker és Anthony a Trident Studiosnak dolgoztak, ahol a vezetőség éppen akkoriban akarta a stúdió profilját a menedzselés felé bővíteni. Mivel a Trident vezetőségét meggyőzte a demó, nem sokkal később felajánlották az együttesnek, hogy felvehetnek a stúdióban egy albumot – annyi kikötéssel, hogy csak az úgynevezett „holtidőben” dolgozhatnak, amikor semelyik fizető ügyfél nem használja a stúdiót.
Queen és Queen II (1970–1974) Közös megegyezés alapján minden a De Lane Lea-ban már felvett dalt újra felvettek. Roy Thomas Baker produceri segítségével kialakították a rájuk oly sokáig jellemző felvételi stílust: a lehető legtökéletesebb hangzás érdekében minden részletet több tucatszor felvettek, és a legjobbnak tűnőt használták fel végül, a gitár és az ének felvételeit pedig többszörösen egymásra másolták, hogy erős és telt hangzást kapjanak. Mivel akkoriban ők voltak a Trident legjelentéktelenebb ügyfelei, csak olyankor használhatták a stúdiót, ha a komolyabb, fizető zenészek nem tartottak rá igényt, emiatt gyakran éjszakákon át virrasztottak a váróteremben, az alkalomra várva, és nem egyszer hajnalban kerültek csak stúdióba. 1972 novemberére készen álltak a felvételekkel, de a legtöbb dallal nem voltak elégedettek, ezért újabb hónapokat töltöttek el az újrakeveréssel. 1973 márciusában a Trident megegyezett az EMI kiadóval, amely 300 és 400 ezer font közötti összeget fizetett a kiadási jogokért. A kiadó nem közvetlenül az együttessel kötött szerződést, hanem az őket menedzselő Trident Studiosszal, így a lemezeladásból származó haszon a Tridenthez került, amely kevés, heti 20 font bért fizetett a zenekarnak. Erre az időre Mercury megtervezte az együttes jelvényét, amelyet a tagok zodiákus jegyei ihlettek. A logón az együttes nevére utaló nagy Q betűt két oroszlán (Taylor és Deacon jegyei), és két angyal vesz körül (Mercury jegyére, a szűzre utalva), a tetején pedig egy rák látható (May jegye). Az egész kép hátterében egy főnixmadár volt, amely Mercurynak az együttesbe vetett hitét illusztrálta.
Debütáló albumuk, a Queen 1973. július 13-án jelent meg, de mivel a vezető kislemeze, a „Keep Yourself Alive” – bár Mercury szerint ez fejezte ki a legjobban a Queen stílusát 1973-ban – nem aratott különösebb sikert, és a rádiók sem játszották, nem volt nagy érdeklődés iránta. Stephen Erlewine, az AllMusic kritikusa szerint „a Queen majdnem minden védjegye jelen volt már, Mercury operai falzettjától May gazdag, telt gitárjátékán keresztül a »Great King Rat« szvitjellegű felépítéséig.” A dalszöveg a tipikus rock-témák mellett egyéb irányokba is elkalandozik, „a mondai és vallásos sztoriktól kezdve (főleg Freddie-től a »Great King Rat,« »My Fairy King« és »Jesus«) a szebb jövőbe vetett hitig (Briantől a »Keep Yourself Alive« és a »Doing All Right«), és felidézték a gondtalan fiatalkor idilli napjait is (szintén Briantől a »The Night Comes Down«).” A kritikusok csupa jót írtak róla: a Rolling Stone nagyszerű debütálásnak tartotta, a Melody Maker pedig úgy vélekedett: „csodálatosan különböző dalok sorozata, kezdve a gyorsnál is gyorsabb rocktól egészen a könnyed balladáig.” Az EMI túlzó reklámkampányt indított az album népszerűsítésére, ami visszafelé sült el, és a Queent megbélyegezték, hogy túlságosan meg van tervezve. 1973 szeptembere és decembere között mégis végigcsinálhatták a legelső koncertturnéjukat a Mott the Hoople előzenekaraként, pár kivétellel nagyrészt Angliában.
A következő, Queen II című albumukat mindössze egy hónap alatt vették fel. Mercury ötletére a lemez két oldalát a hagyományos A és B helyett fekete és fehér oldalnak nevezték. A fekete oldalon Mercury sötét, gótikus, összetett dalai szerepeltek (például a „March of the Black Queen,” vagy az azonos című festmény alapján írt „Fairy Feller’s Master-Stroke”), a fehér oldalon pedig May reményteli dalai kaptak helyet (például a „White Queen” és a „Some Day One Day”). Az egységesség jeleként több dal megszakítás nélkül kapcsolódik az utána következőhöz. A felvételek során teljesen kihasználták a Trident modern, tizenhat sávos felvevő készülékeit, és a technika, valamint Roy Baker producer leleményessége segítségével a végletekig csiszolgatták a dalokat. Az együttesnek rengeteg ötlete volt, hatrészes harmóniákat énekeltek fel, a hangszerelésben hűek maradtak a szintetizátormentességükhöz, zongorát, Hammond-orgonát, kasztanyettát és csengőt használtak. May ekkor alakította ki a később védjegyévé váló többszólamú gitárkíséretet. Erlewine szerint „a Queen II nagyon is különböző bestia az elődjétől, egy album, amely gazdagabb, sötétebb, és furcsább, egy album, amely tetten éri, amint a Queen hirtelenjében együttessé nő.”
bélyegkép|A Queen II borítója. Baloldalt Deacon, jobboldalt Taylor, fent May, lent Mercury
Miután kis szerencsével bekerültek a népszerű Top of the Pops klipműsorba, 1974. február 23-án megjelent az albumról a „Seven Seas of Rhye” kislemez. Meglepetés sikert aratott, a tizedik helyre került az angol slágerlistán. Ezt követően március 8-án megjelent maga az album is, amely nem kis részben a kislemez sikerének köszönhetően az ötödik helyet érte el Angliában, a negyvenkilencediket Amerikában. Az együttes neve bekerült a köztudatba, és az első albumukat is szép lassan elkezdték vásárolni. Az album borítójára kerülő híres képet Mick Rock készítette az együttesről, a fehér alapú belső borítóval együtt az album fekete-fehér kontrasztját erősítette. A kritikusok nem fogadták jól, Mark Blake szerint
A Queen második albuma esszencálisan a Who Tommy-ját és a Led Zeppelin negyedik albumát idézi, vagy még korábbról Hendrix, a Pretty Things, a Yes és a Jethro Tull hatását mutatja. Sok kritikus pont ezekre a hatásokra fókuszált. A Rolling Stone magazin enyhén hízelgő volt, mindenesetre elítélte a lemez azon részleteit, amely "csokorba szedi a Yes zenéjének legirritálóbb elemeit [...] a Genesis értelme és kifinomultsága nélkül.” Hazai pályán a Record Mirror „a glam rock legaljának” nevezte: „Ha ez a legjobb reményünk a jövőre, a rock'n'roll minden fogódzó nélkül zuhan az öngyilkosság felé.”
Sheer Heart Attack, A Night at the Opera és A Day at the Races (1974–1976) A Queen II közönségsikere után a tagok elkezdtek bízni az együttes jövőjében, felhagytak civil foglalkozásukkal, és teljes egészében a zenélésre koncentráltak. Végigcsinálhatták az első amerikai turnéjukat, ismét a Mott the Hoople előzenekaraként. A turné hatalmas élményanyagot jelentett a számukra, de időközben May hirtelen megbetegedett, és hogy elkerüljék a karanténba kerülést, azonnal haza kellett utazniuk. Amíg May a kórházban lábadozott, a másik három tag nekilátott a következő, Sheer Heart Attack című albumuk felvételeinek. Mivel meglátásuk szerint a Queen II a túlzott bonyolultsága miatt nem tudott nagyobb siker lenni, elhatározták, hogy egyszerűbb, slágeresebb dalokat írnak. A felvételek nagyon megerőltetőek lettek, és első alkalommal már nemcsak a Trident Studiosban zajlottak. Még mindig Mercury és May voltak a fő dalszerzők, de Taylor mellett ezúttal már Deacon is szerepelt az első általa írt dallal, a "Misfire" című, karibi típusú nótával.