bélyegkép|jobbra|200px|Indiai muntyákszarvas hímje (Muntiacus muntjak) bélyegkép|jobbra|200px|Bóbitás szarvas (Elaphodus cephalophus) bélyegkép|jobbra|200px|Jávorszarvas bika (Alces alces) bélyegkép|jobbra|200px|Rénszarvas (Rangifer tarandus)
A szarvasfélék vagy szarvasok (Cervidae) az emlősök (Mammalia) osztályába és a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe tartozó család.
A családba ötvenöt recens faj tartozik, ezekből egy, a Schomburgk-szarvas (Rucervus schomburgki) kihalt a túlvadászás miatt.Rucervus schomburgki Az elfogadott fajok mellett bizonytalan helyzetűek, illetve a recens nemekben fosszilis fajok is vannak.
Ebben az emlőscsaládban korábban négy alcsaládot tartottak számon, azonban az újabb DNS-vizsgálatok, melyek a mitokondriális citokróm-b gént voltak hivatottak feltérképezni, azt mutatták, hogy a szarvasféléken belül, csak két alcsalád van. A muntyákszarvasformákat (Muntiacinae) behelyezték a szarvasformák (Cervinae) közé, míg a magányos víziőz (Hydropotes inermis) az őzformák (Capreolinae) alcsaládjába került; azonban mivel alaktanilag eléggé eltér új alcsaládjának többi tagjától, egyes rendszerezők még mindig a hagyományos alcsaládjába sorolják be.Cervidae - Mammal Species of the World. Don E. Wilson & DeeAnn M. Reeder (szerkesztők). 2005. Mammal Species of the World. A Taxonomic and Geographic Reference (3. kiadás)
A legkorábbra tehető szarvaskövületet az európai oligocén rétegben találták meg. A későbbi ősszarvasok nagyobb testűek voltak és agancsuk is fejlettebb volt. Ilyen faj a késő pleisztocén korból származó leletekben megtalált Eucladoceros és az óriásszarvas (Megaloceros giganteus), amely agancsának fesztávolsága elérte a 3,65 métert.
A szarvasfélék nagy területen terjedtek el. A család fajai megtalálhatók minden kontinensen az Antarktisz és Ausztrália kivételével; az utóbbira betelepítettek néhány fajt. Észak-Afrikában manapság csak egy faj él, ez a gímszarvas, amelynek utolsó példányai az Atlasz-hegységbe szorultak vissza.
A szarvasfélék a párosujjú patások második legnagyobb családja. A víziőz kivételével mindegyik fajnak van agancsa. A víziőz és a Muntiacini-fajok felső szemfoga meghosszabbodott. Az állandó szarvú antilopokkal ellentétben a szarvasfélék agancsa minden évben elhull, és a következő évben újra kinő. Bár a pézsmaszarvasfélék (Moschidae) családjának a nevében a „szarvas” szó is szerepel, ezek nem tartoznak ide. A pézsmaszarvasfélék konvergens evolúciót mutatnak a muntyákszarvasformákkal, de leginkább a víziőzzel, mivel azok felső szemfogai is meghosszabbodtak, agancsuk pedig nincsen.
Elnevezés A szarvasfélék hímjét bikának, a nőstényt tehénnek, a szaporulatot ünő- vagy bikaborjúnak nevezzük, a második éves nőivarú egyed neve ünő. Kivétel az őz és a víziőz, amelyek hímje a bak, nősténye a suta és fiatal egyedei a bakgida és sutagida.
Előfordulásuk A család fajainak élőhelyei nagyon eltérőek: a tundrától a trópusi esőerdőkig. Bár a szarvasféléket sokszor az erdőkkel társítjuk, sok faj az erdők és füves puszták közötti átmeneti területen él. A legtöbb nagy testű faj a mérsékelt övi lombhullató erdőkben, a magashegyi vegyes fenyvesekben, a trópusi időszakosan száraz erdőkben vagy a füves pusztákon él. Mivel lerágják a fiatal fák kérgét és így elpusztítják a sarjadékot, gyakran utat nyitnak az aljnövényzetnek (füvek, lágy szárú növények). Néha belekóstolnak a kultúrnövényekbe is. Ahhoz, hogy egy adott helyen egészséges állomány alakuljon ki, erdőkre vagy legalább cserjesekre van szükség.
A sűrű erdőket kedvelik, a nyílt térségeket kerülik az olyan kisebb fajok, mint a nyársasszarvasok és törpeszarvasok Közép- és Dél-Amerikában, valamint az ázsiai muntyákszarvasformák, éppen a névadó indiai muntyákszarvas kivételével. Némely fajok egy-egy konkrét élőhelyre specializálódtak, és csak ezeken fordulnak elő, így egyes szarvasfélék csak a hegyvidéken, mások a sztyeppén, mocsárban vagy a mocsár és a sivatag közti élőhelyeken élnek. Néhány faj a sarkvidék közelébe húzódott: ilyen a rénszarvas, amely az arktikus tundrán és tajgán él, valamint a jávorszarvas, amely a tajgán és környékén található meg. Az andesi villásszarvasok azt az ökológiai fülkét töltik be, amit az Óvilágban a kecskeformák; borjaik a többi szarvasborjútól eltérően inkább kecskegidaszerűen játszanak.
A legtöbb észak-amerikai szarvasfaj a kanadai Sziklás-hegység és a Columbia-hegység között, vagyis a kanadai Alberta tartomány és Brit Columbia között él. Itt megtalálható mind az öt észak-amerikai szarvasfaj: a jávorszarvas, a vapiti, a rénszarvas, a fehérfarkú szarvas és az öszvérszarvas. A térségben több természetvédelmi területet is kialakítottak. Brit Columbiában: Mount Revelstoke Nemzeti Park kanadai Glacier Nemzeti Park Yoho Nemzeti Park Kootenay Nemzeti Park Alberta és Montana államban: Banff Nemzeti Park Jasper Nemzeti Park Glacier Nemzeti Park
A hegyvidéki élőhelyek nagyon változatosak lehetnek: vannak közöttük nedves vegyes fenyvesek és lombhullató erdők, száraz havasalji tűnyalábos fenyőerdők és borókások. A hegyek közé bevágódó folyóvölgyek mozaikszerűvé teszik az élőhelyeket, változatossá a szarvasfélék növényi táplálékát. A legszűkebb a ritka erdei karibu (a rénszarvas egyik alfaja) élőhelye: ez csak a legmagasabb hegyek tundráin, a hótakaró közelében található meg. A hegyekben a vapiti és az öszvérszarvas a legelterjedtebb. Ezek életmódja kissé nomád, ugyanis rendszeresen vándorolnak a magas hegyekből a hegylábi erdőkbe és vissza. A vapitik egyes csordái állandóan a hegylábakon és a folyóvölgyekben laknak, megosztva élőhelyüket a fehérfarkú szarvassal. Mivel a kanadai Sziklás-hegység lábainál az erdőirtások hatására a lombhullató erdők lassan átveszik a fenyőerdők helyét, a fehérfarkú szarvasok élettere manapság megnőtt. A fehérfarkú szarvasok Calgarytól és Edmontontól északra, a prériken is megtalálhatók, de ott a jávorszarvassal élnek együtt. (Amerika Nagy Prérijén a vapitik, amerikai bölények és villásszarvú antilopok csordái élnek.)
Eurázsiában található a legtöbb szarvasfaj, ezek közül a legtöbb az ázsiai kontinensen él. Európában sokkal kevesebb a növény– és állatfaj, de gímszarvasok, európai őzek és európai dámvadak rengeteg parkban és rezervátumban élnek. Ezeket a fajokat már régóta európainak tekintik, bár megtalálhatók Anatóliában, a Kaukázusban és Északnyugat-Irán területein is. Az európai dámvad már a legutóbbi jégkorszak idején megtalálható volt Európa nagy részén, de aztán visszaszorult az Anatóliai-félszigetre. A mai európai dámvadak az ember által betelepített állatok leszármazottai; ezeket először a Földközi-tenger térségébe telepítették, aztán Európa többi részébe. Először vadasparkokba telepítették őket, de aztán néhány állat elszabadult és létrejött a vadállomány. Az európai szarvasfélék korábban megosztották lombhullató erdeiket a tarpánnal, az őstulokkal és az európai bölénnyel; a tarpánt és az őstulkot az ember kiirtotta. Európában jó szarvasmegfigyelő helyek a Skót-felföld, az osztrák Alpok, valamit Ausztria és Magyarország, illetve Csehország határvidékének mocsaras területei. Kitűnő európai rezervátumok a spanyolországi Doñana Nemzeti Park, a hollandiai De Hoge Veluwe Nemzeti Park, a belgiumi Ardennek és a fehéroroszországi Belavezsszkaja Puscsa Nemzeti Park. Spanyolországban, Kelet-Európában és a Kaukázusban még vannak olyan érintetlen erdők, ahol tömegesen élnek szarvasfélék. Ezeken a helyeken más, korábban Európában elterjedt, de manapság ritka állatok is találhatók, mint például az európai bölény, az eurázsiai hiúz, az ibériai hiúz, a szürke farkas és a barna medve.
Ázsiában a legtöbb nagy testű szarvasféle a mérsékelt övi vegyes lombhullató erdőkben, a hegyvidéki fenyvesekben és a tajgában él, főleg Észak-Korea, Mandzsúria (Északkelet-Kína) és az Usszuri-völgy (Oroszország) határvidékén – e helyeken nőnek a világ legnagyobb lombhullató erdei és fenyvesei. Itt megtalálható a szibériai őz, a szikaszarvas, a vapiti és a jávorszarvas. E térség legészakibb területeit a szibériai tundra rénszarvas (Rangifer tarandus sibiricus) uralja.
A szikaszarvast, a fehérajkú szarvast, a közép-ázsiai gímszarvasokat és a vapitit a Han-dinasztia idején a kínaiak, a török népek, a tunguz népek, a mongolok és a koreaiak tenyésztették. Akárcsak a számik Finnországban és Skandináviában, úgy a tunguzok, mongolok és türkök is Dél-Szibériában, Észak-Mongóliában és az Usszuri térségében félig szelídített ázsiai rénszarvas csordákat tartottak.
A trópusi Ázsiában a legtöbb nagy testű szarvas Dél-Ázsiában, India északi részén levő Hindusztáni-alföldön és Nepál Terai régiójában él. Ezeken a termékeny helyeken időszakosan nedves és száraz lombhullató erdők, száraz és nedves szavannák vannak; ott élnek a pettyes szarvasok, a disznószarvasok, a mocsári szarvasok, az indiai számbárszarvasok és az indiai muntyákszarvasok. A legelő fajok nagy csordákban élnek, így a ritka mocsári szarvas és a nagyon elterjedt pettyes szarvas is. A számbárszarvas is élhet nagy csordákban, de inkább a magányt kedveli, vagy néha kisebb csordákba verődik; legnagyobb csordái Srí Lanka szigetén alakultak ki. A disznószarvas kimondottan magányos, az indiai muntyákszarvasnál ritkább állat. India és Nepál nemzeti parkjai közül a szarvasfélék közismert élőhelyei: Kanha Nemzeti Park, Dudhwa Nemzeti Park, Chitwan Nemzeti Park.
Srí Lankán a legtöbb számbárszarvas és pettyes szarvas: a Wilpattu Nemzeti Parkban és a Yala Nemzeti Parkban él.
Thaiföldön a Chao Phraya folyó völgyében a mezőgazdaság térhódítása előtt a trópusi lombhullató erdők és nedves szavannák disznószarvasoknak, az azóta kihalt Schomburgk-szarvasoknak, líraszarvasoknak, indiai számbárszarvasoknak és indiai muntyákszarvasoknak adtak otthont. Thaiföldön a disznószarvas és a líraszarvas ritka, viszont sok számbárszarvas és indiai muntyákszarvas él védett parkokban, ilyen a Khao Yai Nemzeti Park is.
Sok dél-ázsiai vagy délkelet-ázsiai szarvasfaj megosztja élőhelyét más nagy testű, növényevő állattal: ázsiai elefánt, több ázsiai orrszarvú faj, számos antilop: nilgau antilop, négyszarvú antilop, indiai antilop és indiai gazella; vad tulokformák (Bovinae): vad vízibivaly, gaur, banteng és kouprey.
A növényevők főleg azért élhetnek együtt, mert mindegyik más részét fogyasztja ugyanannak a növénynek, vagy más-más növénycsoporttal táplálkozik, de azért a versengés is valószínű.
A 19. században hat szarvasfajt: európai dámvad, gímszarvas, számbárszarvas, disznószarvas, sörényes szarvas és pettyes szarvas betelepítettek Ausztráliába is.
A gímszarvast az angol és skót állományokból 1851-ben telepítették be Új-Zélandra. Az 1960-as évektől megszelídítették őket, és mostanra közönséges háziállatnak számítanak a szigetországban. A gímszarvason kívül még hét fajt telepítettek Új-Zélandra, de ezek kevésbé lettek sikeresek.
Megjelenésük bélyegkép|jobbra|200px|Lápi szarvas (Blastocerus dichotomus) bélyegkép|jobbra|200px|A déli törpeszarvas (Pudu puda) a legkisebb szarvasfaj bélyegkép|200px|balra|Egy fosszilis gímszarvas állkapocscsontjának a bal oldala
A ma élő szarvasfélék mérete a 8–10 kilogrammos északi törpeszarvastól a 200–700 kilogrammos jávorszarvasig változik. Testük általában karcsú, gerincük egyenes és hosszú. Erős lábukkal jól futnak az erdős talajon, kitűnően ugranak és úsznak.