A U2 (IPA:juːˈtuː) ír rockegyüttest 1976-ban alapította Paul Hewson (művésznevén Bono) énekes, David Evans (művésznevén The Edge) gitáros, Adam Clayton basszusgitáros és Larry Mullen Jr. dobos Dublinban. Az 1980-as évektől a világ egyik legnépszerűbb zenekarának számítanak, világszerte eddig hozzávetőlegesen 173,5 millió eladott albummal büszkélkedhetnek. Amerikában hat, Angliában kilenc listavezető lemezük jelent meg, és különböző kategóriákban eddig összesen 22 Grammy-díjat nyertek.
Bár korlátozott zenei tudással kezdtek a zenélésbe, később olyan zenetörténetileg megkerülhetetlen albumokat adtak ki, mint az 1987-es The Joshua Tree és az 1991-es Achtung Baby. Zenéjük a korai letisztult rocktól az effektusokkal feldúsított popzenéig terjedt, miközben az alternatív rock fejlődésében is nagy szerepet játszottak. Utóbbi albumaikon egy érdekes fejlődéstörténet után visszatértek a korai éveik egyszerűbb, puritán rockzenéjéhez.
A zenekarnak a 2000-es években is sikerült megőriznie kritikai és közönségsikerét. A Rolling Stone magazin Minden idők legnagyobb művészei listáján a 22. helyre sorolta a csapatot, 2002-ben pedig beiktatták őket a Rock and Roll Hall of Fame-be is. Ismertek még az aktív karitatív tevékenységükről, az elmúlt évtizedekben több segélykoncerten és kampányban vettek részt.
Az együttes története
Megalakulás és a kezdetek (1976–1979) A U2 Dublinban alakult meg, 1976-ban. A 14 éves Larry Mullen gimnáziuma hirdetőtábláján zenészeket keresett egy új együtteshez. A jelentkezőkből egy öttagú zenekar állt össze, Feedback néven. Mullen dobolt, Adam Clayton basszusgitározott, Paul Hewson (Bono) énekelt, Dave Evans és testvére, Dik gitározott.
Tizennyolc hónapnyi felkészülés után az együttes nevet változtatott (The Hype). Már ezen a néven léptek fel egy tehetségkutató műsorban Limerickben, 1978. március 17-én, amit meg is nyertek (500 fontot keresve). A zsűriben ott ült a CBS Records egyik munkatársa, Jackie Hayden, aki felajánlotta nekik, hogy elkészíthetik nála első demófelvételüket.
A dublini punk rock egyik meghatározó alakja Steve Averill (ismertebb nevén Steve Rapid a Radiators from Space együttesből) jegyezte meg, hogy a The Hype ("felhajtás") név nem elég jó. Hogy ki vetette fel a U2 nevet, nem tudni, de különlegessége miatt emellett döntöttek (ez az elnevezése egy felderítő repülőgépnek és egy tengeralattjárónak is). (Néhányan úgy tartják, a név az együttes azon meggyőződését is kifejezi, hogy a közönség egyenértékű partner a koncerteken, s ugyanúgy részese a zenének, mint a zenekar tagjai – a betű és a szám ugyanis kiolvasva úgy hangzik, mint a you too, azaz "te/ti is". Az együttest nem kedvelők ugyanezt úgy értelmezik, hogy "te is [tudsz ilyen zenét csinálni]".)
1978 márciusában a csapat 4 tagúra szűkült, mivel úgy döntöttek, Dik nélkül folytatják az utat. Dik később a Virgin Pruneshoz, egy másik dublini együtteshez csatlakozott. Májusban Paul McGuinness lett a U2 menedzsere.
A négytagúvá vált zenekar, amelynek kisebb helyi rajongótábora is kialakult már, 1979 szeptemberében kiadta első kislemezét, a U2-3-t, amely az ír slágerlisták élére került. Decemberben Londonba utaztak, első Írországon kívüli fellépésükre, de nem sikerült felhívni magukra sem a közönség, sem a kritikusok figyelmét.
A Boy, October és a War (1980–1983) bélyegkép|jobbra|Bono a War turnén Norvégiában, 1983 Az Island Records-szal 1980 márciusában írták alá első lemezszerződésüket. Első albumuk, a Boy az év októberében jelent meg, turnéja során már nemcsak otthon és az Egyesült Királyságban léptek fel.
A második, October című album 1981-ben készült el. A dalok többsége spirituális hangvételű – Bono, Edge és Larry sosem titkolták, hogy mélyen vallásos keresztények. A három zenész egy Shalom nevű vallásos közösséghez csatlakozott Dublinban; mindükben komoly kétségek merültek fel a keresztény hit és a rock and roll életstílus viszonyával kapcsolatban. Még az együttes feloszlása is szóba került, de végül úgy érezték, hogy a két világ nem összebékíthetetlen egymással, s tudnak olyan dalokat írni, amelyek meggyőződésükkel is összhangban vannak.
1983-ban a Warral új irányt vett a U2 története. Ezen az albumon hallható a Sunday Bloody Sunday, amely az észak-írországi helyzettel foglalkozik, az 1972-es véres vasárnapról szólva. Az albumról kimásolt első kislemez, a New Year's Day volt a zenekar első nemzetközi sikert elért dala, az Egyesült Királyságban a slágerlista 10. helyét érte el, és az Egyesült Államokban is majdnem bekerült az első ötvenbe. Az MTV sokat játszotta a klipjét, így a U2 egyre ismertebb lett az USA-ban is. Ekkor már az európai kontinensen és a tengeren túl is telt házas koncerteket adtak. A turné anyagából állították össze az Under a Blood Red Sky című EP-t, és egy koncertfelvételt is kiadtak.
The Unforgettable Fire és a Live Aid (1984–85) Negyedik – új kifejezésmódokat kereső – stúdióalbumuk producerei Brian Eno és Daniel Lanois voltak (1984). A címét egy a hirosimai és nagaszaki atomtámadást túlélők által készített festménysorozatról kapta (jelentése: "a feledhetetlen tűz"). Ezen szerepel a Martin Luther Kingnek emléket állító Pride (In the Name of Love) – az első számuk, amely az Egyesült Királyságban az első ötbe, az USA-ban pedig az első ötvenbe kerül a listákon.
A Rolling Stone magazin a U2-t "a nyolcvanas évek zenekarának" nevezi, mondván: egyre több rock and roll rajongó számára ők számítanak a leginkább, sőt sokuknak egyedül csak ők számítanak.
Az etiópiai éhezők megsegítésére rendezett Live Aid koncertet 1985 júliusában több mint egymilliárdan látták világszerte. Bár nem a U2-t szánták az esemény egyik főszereplőjének, Bad című számuk tizenhárom perces verziója hatalmas sikert aratott. Bono lement a színpadról a közönség közé, és együtt táncolt az egyik nézővel. 1986-ban az Amnesty Internationalt támogató Conspiracy of Hope elnevezésű amerikai turné egyik fő fellépője már a U2 volt; a hat koncert mindenhol telt ház előtt zajlott. A kampány eredményeként az Amnesty International tagsága megháromszorozódott.
The Joshua Tree és a Rattle and Hum (1986–1989) Az album 1987-ben jelent meg, az Egyesült Királyságban rögtön az első helyen kezdett a slágerlistán, és az USA-ban is hamar az élre állt, itt a két kislemez, a With or Without You és az I Still Haven't Found What I'm Looking For is első helyezést ért el. A U2 volt a negyedik rockegyüttes, amely a Time magazin címlapjára került (az előző három: a Beatles, a Band, és a Who).
A The Joshua Tree-turné az egész világon telt házak előtt zajlott; a koncerteken rögzített hang- és filmfelvételekből adták ki a Rattle and Hum című albumot (1988) és dokumentumfilmet (1989). A Rattle and Hum tisztelgés az amerikai zene előtt: az együttes a legendás memphisi Sun Studiosban rögzített egyes számokat, együtt játszott Bob Dylannel és B. B. Kinggel, énekelt Billie Holidayről, mindemellett pedig előadott Beatles-dalokat is. A rajongóknak tetszett a lemez, de egyes kritikusok azzal vádolták a U2 tagjait, hogy egy sorba akarják állítani magukat a megidézett zenei nagyságokkal.
Az Achtung Baby, a Zooropa és a Zoo TV (1990–1993) Némi szünet után a tagok Berlinben kezdtek el dolgozni következő stúdióalbumukon – ismét Brian Enóval és Daniel Lanois-val. A munka nem ment túl jól, a felvett anyagok nagyon eltértek az eddigi U2-hangzástól, de végül megjelentek, Achtung Baby címen, 1991 novemberében. Az új lemezt mind a közönség, mind a kritikusok lelkesen fogadták. (Születésének nehézségeit és kísérleti jellegét jól mutatja, hogy később a sessionök anyagából
1992 elején négy év után ismét amerikai koncertkörútba kezdtek. A Zoo TV turné előadásai multimédiás kompozíciók voltak, a közönség szinte elveszett a vizuális hatások sűrűjében (több száz képernyő, repülő autók és Bono olyan színpadi karakterei, mint a Légy). Az együttes a rock and rollra jellemző mértéktelenséget kívánta kigúnyolni – a színpadon kívül is. Néhányan, ezt félreértelmezve, úgy vélték, a Zoo TV Bono egocentrikusságának kivetítése.
A turné szünetében a U2 ismét stúdióba vonult, hogy felvegyen egy EP-t az Achtung Baby-hez, a lemez azonban nagylemezzé növekedett, és Zooropa címmel jelent meg 1993 júliusában. A Zooropa még inkább eltér a U2 addigi stílusától, mint előző albumuk, különösen a sok – helyenként a technóra emlékeztető – elektronikus zenei effekt miatt.
Ismét egy jó évnyi szünet következett (csak a Batman Forever és a Mission: Impossible filmek zenéje készült ekkor), majd 1995-ben hallattak ismét magukról, amikor Brian Enóval közösen (a formációt Passengers-nek nevezték el) kiadtak egy kísérleti hangvételű albumot Original Soundtracks No. 1 címmel. A lemez – melyen egy számot Luciano Pavarottival adnak elő – nem keltett különösebb érdeklődést sem a zenei világ, sem a rajongók körében.
A Pop és a PopMart turné (1995–1998) 1996 elején kezdtek dolgozni következő lemezükön, a Popon, mely a következő év márciusában jelent meg, és 28 országban azonnal a slágerlista élére került. Vegyes fogadtatásban részesül, részben meglehetősen agresszív reklámkampánya miatt. Turnéja, a PopMart 1997 áprilisában kezdődött, és tematikájában a Zoo TV-t követte; látványosságai közül kiemelkedett a 30 méteres aranysárga boltív, a 45 méternyi hosszúságú képernyőfalak és a 10 méteres, tükrök borította gömb. A turné veszteséggel zárt: 100 millió dollárba került, de csak nem egészen 80 millió dollárnyi bevételt hozott.
1998-ban a U2 koncertet adott Belfastban, három nappal a Nagypénteki Egyezményről tartott népszavazás előtt; később pedig az észak-írországi Omagh-ban elkövetett bombamerényletek áldozatainak rendezett gyűjtést segítették fellépésükkel. Az év végén kiadták első válogatáslemezüket (The Best of 1980-1990, két cédén).
All That You Can't Leave Behind (2000–2004) A U2 1999 elején vonult ismét stúdióba, a készülő lemez producerei újra Brian Eno és Daniel Lanois lettek. A túlságosan is extravagáns PopMart turné után – mint az sok kritikusnak és más zenei szakembernek is feltűnt – az együttes a Joshua Tree hangvételéhez, stílusához szeretett volna visszatérni, s a Poptól idegenkedő régi rajongóikat visszahódítani.
Az új lemez felvételei közben készítették el Wim Wenders Millió Dolláros Hotel című filmjének zenéjét (a film forgatókönyvének alapjául Bono története szolgált). Az egyik dal, a The Ground Beneath Her Feet szövegét Salman Rushdie írta, azonos című könyvéből merítve.
Az All That You Can’t Leave Behind 2000 októberének végén jelent meg, és az együttes által várt fogadtatásban részesült, a Rolling Stone magazin harmadik mesterművüknek nevezte (az Achtung Baby és a Joshua Tree után). 22 országban is a slágerlisták élén kezdett, a Beautiful Day kislemez pedig három Grammy-díjat kapott. (Az album egyes dalai pedig 2002-ben még négyet.) A 2001 tavaszán kezdődő Elevation koncertkörút különlegessége a színpadról a nézők közé kinyúló szív alakú kifutó volt. A 2001. szeptember 11-ei terrortámadás miatt meg akarták szakítani a turnét, de végül a folytatás mellett döntöttek. A 113 előadásból álló sorozat 80 észak-amerikai állomása összesen 110 millió dollárnyi nyereséget hozott, ennél csak a Rolling Stones 1994-es Voodoo Lounge-turnéja végződött nagyobb nyereséggel.
2002 elején New Orleansban, a 36. Super Bowl szünetében léptek fel. A Where the Streets Have No Name alatt az együttes mögött egy hatalmas vásznat húztak fel, rajta a terrortámadások áldozatainak neveivel. A szám végén Bono kinyitotta dzsekijét, és megmutatta a bélésébe varrt amerikai zászlót – az erről készült képek számos újság és magazin címlapjára kerültek.
2002 végén kijött a második válogatásalbum (The Best of 1990-2000, szintén két cédén).
How to Dismantle an Atomic Bomb és a Vertigo Tour (2004–2005) A következő album, a How to Dismantle an Atomic Bomb anyagát ellopták az együttestől 2004 júliusában a franciaországi Nizzában.