Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegye, 1950 és 1990 között Szabolcs-Szatmár megye, 1990 és 2022 között, illetve 2026. október 1-től Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, közigazgatási egység Magyarországon, az Észak-Alföldi régióban. 5935,83 km2-es területével hazánk hatodik legnagyobb vármegyéje, amely Magyarország teljes területének mintegy 6,3%-át adja. Ugyanakkor közel 530 ezer fős lakosságával a 3. legnépesebb vármegyénk, ezzel hazánk népességének 5,51%-ával rendelkezik, népsűrűsége nem sokkal marad el az országos átlagtól.
Északkeletről Ukrajna, délkeletről Románia, délnyugatról Hajdú-Bihar vármegye, északnyugatról Borsod-Abaúj-Zemplén vármegye, északról pedig Szlovákia határolja. Székhelye a "Nyírség fővárosa", az ország hetedik és a régió második legnépesebb települése, Nyíregyháza. De nevezetesebb települései közé tartozik a történelmi jelentőségű Nyírbátor, a könnyező Szűzanya képe miatt búcsújáró kegyhellyé vált Máriapócs, illetve a tejüzeméről ismert Mátészalka. Gyakran nevezik a területet régiesen Nyírország néven, melynek homokos talajú síkságát a szél formálta, jellegzetes buckás-dombos felszínné. Gazdaságilag főként mezőgazdasági terület, híres a gyümölcstermesztéséről, különösen az almáról.
A vármegye történelme a mai nevét adó három vármegye mellett részben az Ung és Ugocsa vármegyék történetét is magába foglalja. A terület már az újkőkorban is lakott volt, majd a honfoglalás idején a régió kulcsszerepet játszott. Az államalapítás után I. István három királyi vármegyét alapított ezen a területen: Szabolcs, Borsova és Szatmár néven. A török hódítás elkerülte a vidéket, de a gyakori rablótámadások és a gazdaságot sújtó hatások miatt a térség gazdasági élete megrendült. Az is nehézséget okozott, hogy a térség a Habsburgok uralta Királyi Magyarország és Erdély ütköző zónájában helyezkedett el, így rendszeresen átvonultak rajta a háborúzó hadak, gyakran sarcolták.
A 16. században a térség a magyarországi reformáció központja lett, és a Habsburg-ellenes függetlenségi harcok egyik bázisává vált. A függetlenségi küzdelmek után, a 18. századra béke következett, és fokozatos gazdasági fejlődés indult, bár a fejlődés üteme szerény volt. A 19. század közepén, a jobbágyfelszabadítással és a Tisza szabályozásával együtt társadalmi változások következtek be. Az ipari fejlődés az 1960-as években indult meg, de addig a munkaerő-felesleget az ország más vidékein dolgozták fel, ingázás vagy elvándorlás révén. A 80-as évek elejére már egy jelentős munkásréteg és első generációs értelmiség alakult ki.
Nevének eredete Szabolcs Szabolcs vármegye (németül: Komitat Saboltsch, latinul: Comitatus Szabolcsensis) neve személynévből keletkezett magyar névadással. A honfoglalás idejéből származik, és Szabolcs vezérről kapta, aki a magyarok egyik törzsfője volt. A történeti források, mint például Anonymus krónikája, valamint a terület honfoglalás kori eseményeinek leírásai szerint Szabolcs vezér a Tisza és a Bodrog folyók találkozásánál építtette a szabolcsi földvárat.
A 13. század végén nemesi vármegyévé vált, és a törökök, a királyi területek és Erdély határvidékeként szerepelt. Szabolcs vármegye pecsétjét 1714-ben nyerte el, melyet 1729-ben III. Károly megújított. Az első pecsétleírás szerint a közbezárt mezeje négyelt, és a gabonakalász, hal, íj, valamint egy kéz ábrázolása szerepelt rajta.
Szatmár Szatmár vármegye (németül: Komitat Sathmar, latinul: Comitatus Szathmariensis, románul: Comitatul Sătmar) neve puszta személynévből keletkezett magyar névadással. Az eredeti személynév már 1128-ban előfordult Sothmar formában, majd a 13. században Zathmar illetve Sacmar formában. Lehetséges, hogy ebben a személynévben a török „sat-” (elad, kereskedik) szó rejlik, és kapcsolatos a szatócs és Szatymaz szavakkal.
Anonymus feljegyzései szerint viszont a név a Salzmarkt (németül „sópiac”) szóból eredhetett. Ez összhangban áll azzal a történeti ténnyel, hogy a sót a Szamos folyón tutajokon szállították Dés irányából. A magyarázat szerint a Szent István korában betelepült német telepesek, akik valószínűleg Hollandia területéről, a sót „sat”-nak nevezték, míg más, Niederlandish-nyelvjárásokat beszélők „zout”-nak hívták. Így a „Satmarkt” vagy „Zoutmarkt” alakult át idővel magyarosan „Zothmár”-ra, majd „Szakmár”-ra, ami végül a mai Szatmár formát nyerte el.
A honfoglalóktól kezdve az ország keleti határát védte. Címerét III. Károly 1721-ben adta, melynek leírása háromszor három mezőre osztott pajzsként jelenik meg. A Károlyi család címere a középső mezőben helyezkedik el, körülötte szimbólumok, mint a rák, Szatmár vára, kecsege, a folyók, a gabonakéve és a vadászatot szimbolizáló elemek.
Bereg Bereg vármegye (németül: Komitat Bereg, latinul: Comitatus Bereghiensis, ruszinul: Жупа Берег) nevének eredete szorosan kapcsolódik a vidék földrajzi és történeti jellemzőihez. A megnevezés a középkori magyar "berek" szóhoz köthető, amelynek jelentése „liget”.
A szó eredetére vonatkozó további feltételezések szerint a "bereg" a szláv nyelvekből is eredeztethető, mivel a szláv nyelvekben partot vagy vízparti területet is jelenthet, és lehetséges, hogy ez a jelentés hatással volt a név kialakulására a helyi vízrajzi adottságok miatt.
Területén már a honfoglalás idején is éltek emberek. A 11. század közepén Borsova vármegyét hozták létre, melyet a tatárjárás után Bereggel egyesítettek. A területet a 16-17. században a Királyi Magyarország és Erdély közötti háborúk színtereként ismerték. A megyét 1686-1688 között Zrínyi Ilona védte, később a Schönborn-család birtokolta. A trianoni békeszerződés után a megye magyar része jelentősen csökkent. Címere a gazdagon termő borvidékeket, a tölgyeseket és a folyókat idézi.
Címere középre|100x100px A vármegye címere összetett: a központi, álló szatmári címer mellett, jobbra Szabolcs, balra pedig Bereg vármegye címerpajzsa dől. Szabolcs vármegye címere egy barokk, halfarkú, ezüst és kék színekkel négyelt pajzs. Az első mezőben három arany búzakalász nő egy zöld dombon. A második mezőben egy arany hal úszik felfelé. A harmadik mezőben két zöld domb között egy csonkolt arany fatörzs látszik. A negyedik mezőben egy balra mutató arany nyílvessző helyezkedik el, amelyet egy íj irányoz. Szatmár vármegye címere egy kilenc mezőre osztott, álló pajzs. Az első mezőben egy vörös rák úszik felfelé. A második mezőben egy ezüst kapubástya lebeg, melyet fekete ágyúcsövek kísérnek. A harmadik mezőben egy ezüstkecsege úszik lefelé. A negyedik mezőben négy ezüstpólya tagolja a területet. Az ötödik mezőben egy szárnyas aranysárkány körül zöld hármashalom és egy szívét emelő ezüsthattyú található. A hatodik mezőn aranyló búzakéve áll. A hetedik mezőben szőlővessző lebeg, míg a nyolcadik mezőben egy szarvasbika lép jobbra. A kilencedik mezőben egy háromlevelű tölgyágról aranymakk csüng. Bereg vármegye címere egy halfarkú barokk pajzs, melyet ezüstkereszt négyel. Az első mezőben szőlővessző lebeg, a második mezőn két zöld levél és három aranyló makk található. A harmadik mezőn arany medve áll, a negyedik mezőben pedig két ezüstpisztráng úszik. A címerekhez tartozó mázak heraldikai szabályait nem teljesen hagyományosan alkalmazták, így a három pajzsot vörös és arany, valamint kék és ezüst foszlányok ölelik körül. A közepén egy arany leveleskoronát tartanak, amelyet rubinok és zafírok díszítenek. A címerek hivatalos használata 1949-ben megszűnt, de 1992-ben a megyei közgyűlés helyreállította őket.
Földrajz Geológia A miocén kor közepéig a felszín domborzati képe a maitól teljesen eltérő volt; a környéken tektonikus árkokkal és kismedencékkel tagolt röghegységek helyezkedtek el. Ezeknek a prekainozoos rögöknek a kristályos és metarmorf kőzeteit 1978-ban a 3446 méter mélységet elérő komorói mélyfúrás érte el.
Az óidei és középidei képződményeket a felső miocén szarmata korszakának heves vulkáni működése általában 1000-2000 méter, de Nagyecsednél 3000 métert elérő vastagságú láva- és tufatakaróval borította be. A miocén közepétől megindult a Kárpátok homokkőövezetének felgyűrődése, és ezzel egyidejűleg megindult az Alföld medencéjének kialakulása. A vármegye mai területén is a mélybe süllyedtek az alaphegységi rögök. A miocén végén és a pliocén időszakában a lesüllyedt területre 1000-2000 méter vastagságú pannon-tavi és beltavi üledék, agyag, agyagmárga, homok rakódott.
A felszín szárazzá vált, majd a pleisztocén és a holocén idején a folyóvizek és a szél eróziója alakította a tájat a tektonikus mozgások mellett. A Würm glaciális idején az Északkeleti-Kárpátokból és Erdélyből érkező folyók (a mai Tapoly, Ondava, Laborc, Ung, Latorca, valamint a Tisza és Szamos ős-folyói 120-200 méter vastag hordalékkúpot raktak le. A pleisztocén és a holocén határán, amikor az Alföld peremén süllyedékek alakultak ki, mint a Szatmár-Beregi-síkság, a Rétköz, a Bodrogköz és a Taktaköz, megállt a hordalékkúp növekedése. A Tisza megváltoztatta folyását, és míg korábban (a pleisztocén végétől) az Ér völgyében folyt a Körös-vidék felé, ettől kezdve a tektonikailag kiemelkedő Nyírséget megkerülve, új vízrajzi hálózatot alakított ki.
A pleisztocén végén helyenként megindult a futóhomok kialakulása, majd a löszös homok, homokos lösz, (Balsa és Rakamaz térségében pedig a valódi lösz képződése. Borsy Zoltán professzor kutatásai szerint a würm idején két nagy homokmozgásra került sor, az első i. e. 26.000-20.000 között, a második i. e. 11.000-10.000 között zajlott le.
A holocénben az éghajlati változások nyomán a terület beerdősült. Az őskőkorszaktól a honfoglalásig sokféle nép települt meg a Nyírség ártérre néző peremén és a folyóhátakon. A Nyírség erdős sztyepp jellegű vidékén állattenyésztő és földművelő népek éltek. Ez a korai termelő tevékenység azonban még nem változtatta meg érdemben a táj képét.
A honfoglaló magyarságot nagy erdőségek fogadták a Szatmár-Beregi-síkság, a Rétköz vidékén, az alsó-szabolcsi ártéren, valamint erdős sztyeppékre találtak a Nyírség területén. A tájváltozás, a kultúrtáj kialakulása a honfoglalás és különösen az államalapítás korában indult meg. A 9. és 10. században a szabolcsi földvár építéséhez 500-600 hektár erdő kiirtása volt szükséges. A szántóföldek és legelők kialakítása is sok erdő kitermelését követelte meg. A 18. századra a Szatmár-Beregi-síkságnak már csak mintegy a felét, a Nyírség egyharmadát borították erdők. A vármegye területének nagy részét állandó és időszakos vízfelületek, mocsarak és lapok foglalták el, mint az Ecsedi-láp, a Rétköz, a Tiszalök környéki mocsarak.
Tájak, domborzat, talajviszonyok bélyegkép|292x292px|Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegye domborzati térképe Földrajzilag a vármegye változatos, dombság és síkság is található itt. Két tájegységre tagolható, a Nyírségre és a Felső-Tisza-vidékre, de ezek további kistájakra tagolhatók. A Tiszavasvári környéki löszös-homokos kistájat az ottani lakosság például nyíri Mezőségnek nevezi. Az Alföld legkeletibb részét alkotó Nyírség kb. 78%-a tartozik a vármegyéhez, a Felső-Tisza-vidék kistájai közül a Rétköz teljes mértékben, a Szatmári-síkságnak, a Beregi-síkságnak és az Ecsedi-lápnak pedig egy-egy része tartozik a vármegyéhez. A vármegye legmagasabb pontja a Kaszonyi-hegy (240 m), de jelentős még a Hoportyó (183 m) is.
Nyírség A Nyírség 20-30, helyenként 50 m magasan emelkedik ki a környező ártéri síkságokból. Ez Magyarország második legnagyobb hordalékkúp-síksága, amit a Kárpátokból érkező ősfolyók építettek fel a pleisztocén idején egymást követő eljegesedések, glaciálisok idején. A hordalékkúp anyagát nagyrészt a futóhomok alkotja, ennek vastagsága néhány dm-től 32 m-ig terjed. A futóhomokban az aprószemű (0,1-0,2 mm átmérőjű) homok az uralkodó. A futóhomok helyben, a hordalékkúp folyami homokjából képződött az északi, északkeleti szelek hatására. A homok sokfelé lösszel keveredik. Nyírség északi részén gyakori a löszös homok, az északnyugati területeken a homokos lösz. Az úgynevezett típusos lösz csak a Balsa és Rakamaz közötti területeken fordul elő (5 méteres maximális vastagságban.