right|250px|thumb|A küldetés jelvénye A Szojuz–Apollo-program vagy más írásmód szerint Apollo–Szojuz-program a hidegháború enyhülési szakaszában létrehozott amerikai–szovjet közös űrrepülési program volt. A program hivatalos neve Apollo–Szojuz Teszt-program (angolul: Apollo–Soyuz Test Project [ASTP]; oroszul: Экспериментальный полёт «Аполлон» – «Союз» [ЭПАС]) volt.
Az űrtevékenységet kezdetben kizárólag két nagyhatalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok végezte, politikai okok miatt mindkét fél a maga repüléseit a másiktól teljesen elszeparáltan az űrverseny keretében. Ezzel együtt már az 1960-as évek kezdetén, Kennedy elnök és Nyikita Hruscsov párbeszédében felmerült az együttműködés gondolata, ám ezt az amerikai elnök elleni merénylet, majd a Hruscsov elleni puccs meghiúsította. Később, amikor az amerikaiak a Hold elsőkénti elérésével megnyerték az űrversenyt, ismét felvetődött az együttműködés gondolata. Ez egybeesett a hidegháború enyhülési szakaszával és mind Richard Nixon elnök, mint Leonyid Brezsnyev főtitkár favorizálni kezdte az eredetileg csak az űrügynökségek közti levelezésnek indult kezdeményezést.
A háttérből indult nyilvánvaló politikai támogatással élve a NASA vezetése, valamint a Szovjet Tudományos Akadémia vezetői rendszeres párbeszédbe kezdtek, amelynek eredményeként egy közös, ember vezette repülés terve kezdett kibontakozni az amerikai Apollo és a szovjet Szojuz űrhajók között. A terv végül a Nixon elnök és Brezsnyev főtitkár közötti 1972 májusi csúcstalálkozón egy – Nixon és Alekszej Koszigin miniszterelnök aláírta – nemzetközi egyezményben csúcsosodott ki, amelyben a két ország között nemzetközi együttműködésről állapodott meg a két nemzet és jogi alapot teremtett egy közös repülésnek.
A két ország űrszervezetei azt a feladatot kapták, hogy technikailag valósítsák meg a közös repülést. Ehhez szovjet oldalról egy közösen használt új dokkolószerkezet tervezésével és megalkotásával, amerikai oldalról pedig a szerkezetet magába integráló új űreszköz, a Dokkoló modul megalkotásával járultak hozzá. A technikai feltételek mellett a személyi feltételek megteremtését közös gyakorlásokkal teremtették meg a kiválasztott legénységekkel. Szovjet oldalról Alekszej Leonov parancsnokot, és Valerij Kubászov másodpilótát jelölték, az amerikaiak pedig Tom Stafford parancsnok, Vance Brand parancsnoki modul pilóta és harmadikként hatalmas meglepetésre Deke Slayton dokkolómodul pilótának adtak megbízást a repülésre.
Hosszas előkészítés után a repülésre 1975. július 15. és 24. között került sor. Először a Szojuz–19 startolt el a Bajkonuri űrrepülőtérről, majd hét és fél óra múltán az Apollo–18 indult útnak Cape Canaveralről. Két nap külön repülést követően jött el a pillanat, amikor a két űrhajó engedélyt kapott az egymáshoz kapcsolódásra. 1975. július 17-én meg is történt a művelet és a szovjet és amerikai űrhajók egymáshoz kapcsolódhattak a franciaországi Metz városa felett és megtörtént a legénység átszállása egymás űrhajójába. Ezt követően főként szimbolikus tevékenységet végeztek az űrhajósok, több váltásban átszállva egymás hajójába. A nagy sajtóérdeklődés miatt több tévéközvetítést és sajtókonferenciát is tartottak az űrből, amelynek tréfás epizódja volt, hogy a szovjet űrhajósok angolul, az amerikaiak oroszul kommunikáltak ezek során. A repülést teljes sikerrel zárta le a két fél. Propaganda szempontból Az Apollo és a Szojuz közös repülése egyben az Egyesült Államok és a Szovjetunió közti űrverseny jelképes lezárását is jelentette.
Előzmények Az űrverseny
A közös szovjet-amerikai repülést az azt megelőző időszak szembenállásának kontrasztjában lehet megítélni. Az amerikaiak és a szovjetek egyfajta politikai eszközként kezelték a világűr elérésére irányuló technikai erőfeszítéseiket, amelynek kulcsszava a „verseny” volt, vagy a színfalak mögött az ádáz szembenállás. Kezdődött az egész a Szputnyik–1-gyel – amely az amerikaiak politikailag fellengzős bejelentésére, miszerint ők fognak először a világon egy eszközt az űrbe juttatni, volt egy csattanós válasz, vagy afféle „megelőző csapás”. Folytatódott egy élőlény – Lajka kutya – reptetésével, majd a Hold világraszóló elérésével, sőt a még világraszólóbb lefényképezésével és kicsúcsosodott az első ember, Jurij Gagarin világűrbe juttatásában. A szovjetek taroltak az űrteljesítményeket illetően, amire az amerikaiaknak kezdetekben nem volt ellenszere. Pedig Dwight Eisenhower megalakította a NASA-t, hogy egy helyre, egy szervezetbe koncentrálja az amerikai űr-erőfeszítéseket. Súlyosbította a helyzetet az amerikai sajtó, amely egyenesen a pánikba sodorta az amerikai közvéleményt a szovjet teljesítmények olyan – egyébként valós – értelmezésével, hogy a szovjetek immár akadálytalanul lennének képesek atombombáikkal elérni az USA teljes területét, míg ők erre nem lennének képesek válaszul. Ez a hangulat odáig fokozódott, hogy bár a szakma tisztában volt vele, hogy a feladat nagyságához sokkal jobban illene az együttműködés és a fejlesztések megosztása, mint a párhuzamos, kapacitáspazarló fejlesztési folyamat, politikai szinten mégsem volt a legkisebb remény sem arra, hogy a két fél kooperáljon.
Bár John F. Kennedy és Nyikita Hruscsov között felmerült még témaként a két ország űrbeli együttműködésének lehetősége, mégis Kennedy olyan magasra emelte a tétet az ezt kizáró versengésben, amikor a Holdat jelölte meg elérendő célként, hogy a közeledés üres politikai petárda maradt. Az Apollo-program amerikai bejelentésétől kezdve mindkét országban arra irányultak az erőfeszítések, hogy egymást megelőzve érje el egyik, vagy másik fél a Holdat. A Vosztok-program és Mercury-program teljesítményeiben még egyértelműen a szovjetek teljesítettek jobban, ám a folytatásban a Voszhod-program és a Gemini-program összecsapásában – ahol a hasonló képességekkel bíró űrhajók képességeit kellett igazolni – az amerikaiak könnyedén megfordították a versenyt és kezdték átvenni a kezdeményezést az űrteljesítményeket illetően.
Végül az Apollo-program és a Szojuz/LK-program kettősében csúcsosodott ki a versengés, amelynek vége, az igazság pillanata Neil Armstrong és Buzz Aldrin holdra szállása volt az Apollo-11-gyel, amelyre a Szovjetuniónak semmilyen választ nem sikerült adni a kifejlesztett, de kudarcot valló technológiával. Az amerikaiak ezzel – legalábbis propaganda értelemben – megnyerték az űrversenyt. Immár mindkét oldalról pozitív gesztusnak számított az együttműködés lehetőségeinek keresése egymás felé.
Ugyanakkor az amerikaiaknak Armstrongék sikere egyfajta űrt is elhozott. Az Apollo-programról évekig azt hirdették, hogy az oroszok legyőzéséről szól, így az érdeklődés alaposan megcsappant iránta, amint ez bekövetkezett. Az Apollo utáni időkre csak tervezett programok voltak, amelyek nem voltak éppen kézzelfoghatóak és a – szintén még csak tervezett – Skylab-program vége és az azt követő program, a többször felhasználható űrrepülőgép debütálása között egy óriási időbeli rés kezdett tátongani. Nixonnak, aki torzóra vágta az Apollo-t – többek között törölte belőle az Apollo–18, –19 és –20 holdexpedíciókat –, szüksége volt valamire, lehetőleg a lehető legolcsóbban és erre a célra nagyszerűnek mutatkozott egy egyszerű Apollo repülés, amihez már az eszközök is megvoltak legyártva, csak fel kellett turbózni kissé némi politikai marketinggel.
A Dryden–Blagonravov-levelezés Népszerű elképzelés, hogy a közös repülési programot az 1968-as Marroned c. amerikai film ihlette, amelynek cselekménye az űrben játszódik és egy amerikai űrhajós „űrhajótörést” szenved, de egy szovjet űrhajós végül megmenti. Ám ez csak romantikus elképzelés, mivel ennek alapjai jóval korábbiak, mint a film ötlete egyáltalán. Amikor John Glenn sikeresen teljesítette a Friendship 7 repülését a Mercury-programban, Nyikita Hruscsov az általa egyébként hirdetett politikai enyhülés jeleként gratuláló táviratot küldött Kennedy elnöknek. Kennedy pedig egy, az ezt megköszönő levélben válaszolt. A levélváltásban a két vezető felvetette egymásnak, hogy talán a világúr lehetne a terepe egy nagy amerikai-szovjet együttműködésnek. Mivel mindkét oldalon pozitívan látták a témát, Kennedy elnök Hugh Drydent, a NASA akkori főigazgató helyettesét bízta meg, hogy levelezze le Anatolij Blagonravovval, a Hruscsovtól kapott – rakétatudósból diplomatává avanzsált – kontaktszeméllyel.
Dryden és Blagonravov ezt követően hosszas levélváltásokat követően előkészített egy egyezséget: az USA és a Szovjetunió kicseréli a meteorológiai műholdjai eredményeit, valamint a Föld mágneses mezeje megfigyelésére vonatkozó műholdas megfigyeléseit és abban is megegyeztek, hogy közösen követik az USA Echo II ballonműholdját. A megegyezést 1962. december 5-én – mindössze néhány nappal a kubai rakétaválság lezárását követően – az ENSZ-ben is bejelentették, mintegy megnyugtatólag, hogy a két nagyhatalom kis híján atomháborúba sodródó konfliktusa után is él a párbeszéd a két fél között.
Kicsit később Kennedy felajánlotta, hogy küldjön a két ország közösen embert a Holdra, ám az erről szóló érdemi párbeszédet megakadályozta az elnök elleni merénylet. Később Hruscsov hatalmát is megdöntötte egy puccs Leonyid Brezsnyev vezetésével, így ez a téma mindkét oldalon egy időre feledésbe merült.
A Paine–Blagonravov- és a Paine–Keldis-levelezés 1969-ben Richard Nixon váltotta Lyndon B. Johnsont, amely a legtöbb állami szerv élén is váltást eredményezett. James Webb, a NASA főigazgatója – akit még a demokrata Kennedy ültetett posztjára – lemondott, helyét pedig helyettese, Thomas Paine foglalta el. Paine nagy ambícióval látott munkához és közeledve az Apollo-program várható sikeréhez azt az ötletet kezdte fejlesztgetni, hogy a szovjetekkel együttműködést keressen. Elképzelése szerint az űrversenyből a verseny faktort nem kellett volna feladni, ám annak hidegháborús, kibékíthetetlen részét elhagyhatnák és baráti versennyé alakíthatnák, amelybe bőven belefér a két fél együttműködése. 1969 első felében ezért a NASA első embere megpróbálta feleleveníteni a korábbi levelezést, amelyet Dryden folytatott Blagonravovval. Ő is Blagonravovnak címezte leveleit, amelyekben együttműködést ajánlott a szovjeteknek. Az ajánlat lényege az volt, hogy szívesen juttatna fel a NASA amerikai űrhajókon szovjet műszereket és végezne az űrben szovjet kísérleteket. Utolsó levelében Paine meghívta Blagonravovot az Apollo–11 1969 júliusi startjára. Blagonravov a lehetőséget udvariasan elutasította, de levelezőpartnere tudtára adta, hogy a témában immár nem ő a megfelelő partner. A leveleket átadta a Pártnak, hogy ha az gondolja, jelöljön ki más levelezőpartnert Paine számára.
A Párt Msztyiszlav Keldist, a Szovjet Tudományos Akadémia elnökét jelölte ki a feladatra, aki matematikusként elévülhetetlen érdemeket szerzett a rakétatudományok matematikai alapjainak megteremtésében a Szovjetunióban. Mindeközben sor került az Apollo–11 korszakos repülésére és amikor Nixon elnök a leszállás helyszínére repült, hogy üdvözölje a hazatért űrhajósokat, a kíséretében Paine is ott volt az Air Force One fedélzetén. Az úton végig a főigazgató arról próbálta meggyőzni az elnököt, hogy keressék az együttműködést a szovjetekkel, amelyet végül Nixon támogatott is. Tette ezt annak tudatában, hogy a szovjetek is hajlandóságot mutattak a politikai enyhülés jegyében egy tudományos együttműködésre. Egy-két nappal korábban Alekszej Koszigin szovjet miniszterelnök Hubert Humphrey-val, korábbi amerikai alelnökkel folytatott nem hivatalos megbeszélést és szovjet részről is az együttműködést ajánlották lehetséges előrelépésként. A politikai szinten is kívánatos szándék alapján Paine feladatba kapta Nixontól, hogy keresse az együttműködést.