A Harrier függőleges fel- és leszállásra képes, egyhajtóműves vadászrepülőgép, melyet eredetileg az Egyesült Királyságban fejlesztettek ki, később az Egyesült Államokban is gyártottak. Több ország haditengerészete is üzemben tartja. Meghatározó szerepet játszott a Falkland-szigeteki háborúban, Norman Schwarzkopf tábornok pedig az öbölháború megnyeréséhez nélkülözhetetlen kilenc fegyver egyikének nevezte. Emellett bevetették a délszláv, az iraki és az afganisztáni háborúban is.
Bár a gép képes a függőleges fel- és leszállásra egyaránt, üzemanyagtakarékossági okokból – a hatótávolságának növelése érdekében – az esetek többségében STOL (Short Take-Off and Landing – rövid távú fel- és leszállás), vagy még gyakrabban STOVL (Short Take-Off and Vertical Landing – rövid távú felszállás és függőleges leszállás) üzemmódot alkalmaznak. A repülőgépet a jelenleg még csak kis számban gyártott, szintén függőleges fel és leszállásra képes F–35B Lightning II vadászbombázóval kezdték el leváltani.
Története A korai előzmények A repülőterektől függetlenül üzemeltethető, helyből felszálló repülőgépek megépítésének ötlete először a második világháború vége felé, a bombázásoktól sújtott Németország repülőgép-tervezőinek fejében fogant meg, de ezen tervek papíron maradtak. A háború után a sugárhajtóművek elterjedésével több országban is megkezdődtek a kísérletek ilyen repülőeszközök létrehozására.
TMR bélyegkép|jobbra|300px|A TMR, immár múzeumban
Angliában a Rolls-Royce két Nene hajtómű felhasználásával megépítette a TMR (Thrust Measuring Rig – Tolóerőmérő Eszköz) kísérleti repülőszerkezetet, mellyel a függőleges lebegést és az eközbeni kormányzás lehetőségét vizsgálták. A két hajtómű egy szárnyak nélküli, rácsos szerkezet alján, egymással szemben volt beépítve, fúvócsöveiket lefelé irányították, az egyensúlyozást két, a szerkezetből kinyúló cső végén levő fúvócső végezte a hajtóművek tolóerejének megcsapolásával. Kötött lebegési tesztek után először 1954. augusztus 3-án repült szabadon, de rövidesen balesetet szenvedett, megölve a pilótát is. A második példány 1957-re készült el, de rövidesen az is összetört.
Short SC.1 bélyegkép|jobbra|300px|A Short SC.1 oldalnézete. A törzs tetején látható a négy függőleges hajtómű levegő-beömlőnyílása, a függőleges vezérsík tövében az ötödiké. A hosszan előrenyúló rúdon helyezték el a Pitot-csövet és az állásszögadókat, így ezek a berendezések a repülőgéptől távol, légörvényektől mentesen mérhetik a légáramlás paramétereit. bélyegkép|jobbra|300px|A Short SC.1 1961-ben Farnborough-ban
A brit hajtóműgyártás egyik vezéralakja, Dr. Alan A. Griffiths már 1941-ben azzal az ötlettel állt elő, hogy a repülőgép függőleges felemelkedéséhez különálló, kis tömegű, de nagy tolóerejű emelőhajtóművet kell a repülőgépbe függőlegesen beépíteni, amely csak fel- és leszálláskor üzemel. 1955-re készült el a Rolls-Royce RB.108 hajtóműve, amely 122 kilogrammos tömege ellenére mintegy (920 kilogrammnak megfelelő) 9,0 kN erőt tudott kifejteni. A hozzá tartozó repülőgép kifejlesztésének jogát a Short Brothers nyerte el. A deltaszárnyú repülőgép törzsének közepébe függőlegesen négy ilyen hajtóművet építettek be, a törzs végébe egy ötödiket, amely a vízszintes haladáshoz szükséges tolóerőt biztosította. A két megépült példány közül az első 1957. április 2-án repült először, még a függőlegesen beépített hajtóművek nélkül, vízszintesen felszállva. Az első (kipányvázott) lebegési teszteket 1958. május 26-án, az első szabad lebegést az év október 25-én hajtották végre. A berepülési program egészen 1964-ig tartott (1963-ban az egyik prototípus lezuhant, a pilóta meghalt, de a gépet kijavították), és bebizonyította a VTOL koncepció életképességét.
A Gyroptere és a BE.63 Michael Wibault, a világháború előtt híressé vált francia konstruktőr 1956-ban szokatlan katonai repülőgépet tervezett: a repülőgép törzsének hátsó részébe tervezett egy gázturbinát, mely a megtermelt energiával – egy tengely és megfelelő áttételek közvetítésével – négy centrifugálventilátort hajtott volna, és ezeket elforgatva, a felgyorsított levegőt lefelé és hátrafelé is ki lehetett volna fújni, így egyazon hajtóművel megtermelve a lebegéshez és a repüléshez kellő tolóerőt, tömeget lehetett volna megspórolni. A terv végül különféle kerülőutakon (egy párizsi székhelyű, a fegyverek fejlesztését támogató NATO-szervezet, az MWDP, a Mutual Weapons Development Program, azaz Közös Fegyverfejlesztési Program közvetítésével) eljutott Kármán Tódorig, az aerodinamika nagynevű szakértőjéig. Kármánnak az elképzelés nagyon tetszett, és a támogatásával elküldték az elképzelést a Bristol Aero Engines cégnek, amelynek technikai igazgatója, Sir Stanley Hooker vezetésével egy kisebb csoport vizsgálta a terv életképességét, és bár az alapkoncepciót elegánsnak, de egyúttal túl bonyolultnak is tartották, ezért dolgozni kezdtek hátrányai kiküszöbölésén.
A munka gyümölcse a BE.48 hajtómű lett. A bonyolult áttételek és ventilátorok helyett a hajtómű kisnyomású kompresszorát jelentősen megnövelték, és belőle a levegő egy részét egy le- vagy hátrafordítható fúvócsövön át vezették el, miközben a hajtóműből a kiáramló égéstermékek a hagyományos módon tolóerőt szolgáltattak a vízszintes repüléshez. A következő, BE.52 jelű változatnál merült fel, hogy a hátra irányuló fúvócsövet lefelé is el lehessen fordítani. A végső, BE.53 hajtóműnél a kisnyomású turbina és kompresszor forgási irányát megváltoztatták a nagynyomású részhez képest, így kiküszöbölték a precessziót, amely a turbina forgórészével ellentétes irányba akarta volna a repülőgépet elfordítani. Ezen változat felépítése lényegében megegyezik a Harrieren használt Pegasus hajtóműével.
A végeredmény 1957-ben elkerült Sir Sydney Cammhez, a Hawker nagy hírű főkonstruktőréhez, a Hurricane és más ismert repülőgépek tervezőjéhez, aki megkezdte egy repülőgép tervezését a hajtómű köré.
P.1127 bélyegkép|jobbra|300px|A P.1127 lebegés közben, már nyilazott szárnyakkal bélyegkép|jobbra|300px|A P.1127 XV972-es számú példánya Farnborough-ban, 1962. szeptember 8-án
1957-ben szó sem lehetett vadászrepülőgépről, mert az akkori védelmi miniszter, Duncan Sandys vezetésével ekkortájt döntötték el, hogy a háborúk megvívásához ember vezette repülőgépek helyett csak különféle rakétákra lesz szükség, ami a RAF által rendszerben tartott repülőgépek számának drasztikus csökkentéséhez vezetett. Több harci repülőgép fejlesztési programját leállítottak, így a P.1127 eredetileg futárgép lett. Háromszemélyes, egyenes szárnyú konstrukció volt, a hajtóművet, mely ekkor kapta a Pegasus nevet, a törzs alján helyezték el. A hátsó fúvócsövet átalakították, ez hasonlóvá vált az első kettőhöz: kettéosztották és elforgathatóvá tették. A brit kormányt a repülőgép így sem érdekelte, de szerencsére az MWDP hajlandó volt a fejlesztési költségek háromnegyedét kifizetni, így a Hawker, részben a saját kockázatára, képessé vált a prototípus megépítésére, ez abban az időben sokkal olcsóbb volt, mint manapság. A repülőgépet ekkor már az MWDP a G.91 Gina olasz fejlesztésű könnyű harci repülőgép leváltására szánta. 1959-ben sikerült keresztülvinni a brit kormánynál is a tervet, elsősorban a RAF vezetőinek támogatásával.
Az első, XP831 lajstromjelű prototípus 1960. augusztus 31-én kezdte a földi teszteket, kipányvázva október 21-én lebegett először, ez a próba mindjárt kisebb, könnyen javítható sérüléssel végződött, november 19-én már az első szabad lebegésre is sort kerítettek a még mindig nagyon gyenge, 44 kN tolóerejű hajtóművel. 1961 márciusára a berepülési programba bekapcsolódott a második, XP836 jelű prototípus is, amely még ez év decemberében vízszintes repülés közben meghibásodott és lezuhant. A berepülési programba négy újabb repülőgép kapcsolódott be (XP972, XP976, XP980, XP984), melyek nagyobb tolóerejű hajtóműveket kaptak (Pegasus 3: 60,1 kN és Pegasus 5: 66,7 kN). 1963 februárjában elvégezték az első tengeri teszteket is, a HMS Ark Royal repülőgép-hordozón.
Kestrel bélyegkép|jobbra|300px|Amerikai XV–6 Kestrel bélyegkép|jobbra|300px|Kestrelek 1966-ban Patuxent Riveren, az amerikai kiértékelő program közben
A repülőgép fejlesztése fölött újabb viharfelhők gyülekeztek, mert a Dassault a Rolls-Royce hajtóműgyártó ágazatával közösen a Mirage III egy függőlegesen felszálló változatával – a Mirage IIIV-vel – végzett intenzív marketingtevékenységet. A NATO a helyből felszálló repülőgépekre vonatkozó követelményrendszerét (NBMR-3, NATO Basic Military Requirement 3, azaz NATO Alapfokú Katonai Igény 3) úgy módosította, hogy a repülőgépnek el kellett érnie a 2 Mach sebességet, amely a P.1127 számára teljesen reménytelen volt. A Hawker a pályázatra egy jelentősen továbbfejlesztett, de később zsákutcának bizonyuló változatot, a P.1154 tervet nyújtotta be, amely két, egymás melletti hajtóművel rendelkező, megnövelt változata volt az eredeti koncepciónak (mindkét hajtóműnek csak az egyik oldalán volt két-két fúvócsöve), a Pegasus hajtóműveket pedig átalakították úgy, hogy az eredetileg csak levegőt kifúvó elülső fúvócsövekben is égettek tüzelőanyagot, hasonlóan az utánégetőkhöz, így a tolóerőt 140 kN-ra sikerült növelni. Bár a pályázatot megnyerték, a franciák megvonták pénzügyi támogatásukat, és folytatták a Mirage IIIV fejlesztését, amely az emelő hajtóművek miatt meglehetősen gazdaságtalan konstrukció volt, nem is jutott el a sorozatgyártásig, 1966-ban befejezték a programot. A P.1154 program a RAF és az RN közti ellentéteken bukott meg, az RN a programot otthagyva, az F–4K/Phantom FG.1 repülőgépeket rendszeresítette repülőgép-hordozóin. A P.1154 programot 1965. február 2-án állították le hivatalosan.
Szerencsére az akkori brit védelmi miniszter, az MDWP hathatós támogatásával, megegyezést kötött Németországgal egy helyből felszálló repülőgép létrehozására a P.1127 alapján. Az amerikaiakkal három tagúra bővült megállapodást 1963. január 16-án írták alá egy kísérleti repülőgépekkel felszerelt század, a TES (Tripartite Evalutation Squadron – háromoldalú kiértékelő század) létrehozásáról, melyet a P.1127 továbbfejlesztett változatának 18 (végül csak 9) példányával szerelnek föl, ezek szárnyai alá már egy-egy fegyverfelfüggesztő pont került, igaz, erre csak tüzelőanyag-póttartályokat, egyes esetekben gyakorlóbombákat függesztettek.
A század 1964-ben állt föl Angliában az angol David Scrimgeour parancsnoksága alatt, angol, német és amerikai pilótákkal (három haderőnem, a légierő, a tengerészet és a szárazföldi hadsereg képviseltette magát). A német kontingens vezetője Gerhard Barkhorn – aki 301 légi győzelmet szerzett és ezzel második világháborús ászpilóta volt. A közös egység 1965 novemberében történt feloszlatásáig 938 felszállást teljesített, szimulált bevetéseket repültek különféle hadgyakorlatokon. A megmaradt gépek (egy gép szenvedett javíthatatlan sérüléseket a tesztek során) közül kettő Angliában maradt, a többit az amerikaiak kapták, akik otthon folytatták a összehasonlítást más, amerikai helyből felszálló repülőgépekkel. A gépek a NASA-nál fejezték be pályafutásukat.
Gyártása Mivel a RAF-nak égető szüksége volt egy új vadászbombázóra az elöregedő Hawker Hunterek leváltására, és nem állt rendelkezésre könnyebben elérhető repülőgép, megrendelést adtak a Kestrel egy új változatára, amelynek avionikáját kiegészítették a P.1154 számára tervezett berendezésekkel, hajtóművének tolóerejét pedig tovább növelték. Az új gép első hat prototípusának legyártására a szerződést két héttel a P.1154 program törlése után, 1965. február 15-én írták alá, az első, immár Harrier GR.1-nek nevezett repülőgép 1966. augusztus 31-én repült, az első sorozatgyártású gép pedig 1967. december 28-án. Az új gépekre az átképzést végrehajtó Harrier Conversation Team (Harrier Átképző Csoport) 1969. január 1-jén alakult meg. Még ez évben elvégezték a kétüléses Harrier T.2 első két prototípusának berepülését is.
Szerkezeti felépítés és tervezési sajátosságok