Carl Philipp Emanuel Bach (vagy más néven Hamburgi Bach) (Weimar, 1714. március 8. – Hamburg, 1788. december 14.) német zeneszerző, orgonista, csembalista, a zenei klasszicista stílus megalkotója, Johann Sebastian Bach második fia.
Élete Tanulmányai Carl Philipp Emanuel Bach Johann Sebastian és Maria Barbara Bach második fia volt. Egyértelmű, hogy apján kívül nem volt más zenetanára és az sem valószínű, hogy a billentyűs hangszereken kívül más hangszereken is komolyabban megtanult volna játszani. Apja érdeklődése a francia és olasz muzsika iránt, az Európa különböző vidékeiről származó zenészek látogatásai a Bach családnál, és az a sokféle stílusú, műfajú és nemzetiségű zenei kompozíció, amelyekkel apja révén ismerkedett meg, gazdag zenei tapasztalattal látta el. Drezdában pár operaelőadáson is részt vehetett, de valószínűleg az opera volt az egyetlen, viszonylag ismeretlen zenei műfaj a számára.
A lipcsei Tamás-iskolában alapos általános képzésben is része volt, annak ellenére, hogy az iskola akkoriban már hanyatlásnak indult. A Lipcsei Egyetemre 1731. október elsején iratkozott be, hogy jogtudományt hallgathasson. Közben apja legfontosabb zenei asszisztensének számított, és 1733-ban sikertelenül megpályázott egy naumburgi orgonista állást is. 1734-től Oderafrankfurtban folytatta jogi tanulmányait, ahol 1738-ig volt az egyetem hallgatója. Közben csembalótanárként kereste a kenyerét, valamint alkalmi hangversenyek, szertartások zenéjét komponálta vagy vezényelte.
Első ismert zenedarabjait még apja felügyelete mellett írta az 1730-as évek elején. Huszonnégy éves koráig párhuzamosan folytatta hivatásos zenészi karrierjét és szokatlanul széles egyetemi tanulmányait. Apja tanácsát követve megpróbálta a jog és a zene területén végezett tevékenységét is a legtovább fenntartani. Akkoriban a jogi tanulmányok az egyetemi tanulmányok legmagasabb fokát jelentették, és több barokk zeneszerző (köztük Händel, Schütz, Agricola stb.) is folytatott jogi tanulmányokat.
Johann Sebastian Bach több fiát is beíratta a lipcsei egyetem jogi karára, hogy megszerezhessék azt a végzettséget, amellyel lehetőségük volt elkerülni azokat a megaláztatásokat, amiket egyszerű zenészként neki el kellett szenvednie. Carl Philipp Emanuel volt az, aki fiai közül a leginkább felismerte az oktatás értékét. A zeneszerzőket ugyanis csak oktalan szolgáknak tartották a korszakban, de ha egyetemi végzettségük volt, már egyenrangú intellektuális partnerként néztek rájuk. Philipp Emanuel egész életében előnyben részesítette a literátusok társaságát az egyszerű zenészekével szemben.
II. Frigyes szolgálatában 1738-ban Berlinbe utazott. Itt találkozott Heinrich Christian Keyserlingk gróffal, aki a drezdai orosz nagykövet volt, és akit a tervek szerint elkísért volna szokásos külföldi útjára mint házitanító. A gróf apja Hermann Keyserlingk volt, akinek Johann Sebastian Bach a Goldberg-variációkat írta, és aki ezután Bach jó barátja lett. De közben meghívást kapott Ruppinba is, az akkori koronahercegtől, a későbbi Nagy Frigyes porosz királytól. Végül lemondta az utazást (amit később megbánt) és Ruppinba utazott.
Szerződtetésekor már tizennégy zenész állt a herceg szolgálatában, akik elsősorban kamarazenét adtak elő. Frigyes fuvolán működött közre, a zenekarnak tagja volt Johann Joachim Quantz, a Benda- és a Graun fivérek. Azt nem lehet tudni, pontosan mi is váltotta ki a herceg érdeklődését Philipp Emanuel iránt, de mivel a zenekar nem hivatalosan működött, ezért két évig (vagyis II. Frigyes trónra lépéséig) nem nevezték ki hivatalosan a Ruppinban és Rheinsbergben működő zenekar zenészévé. Fizetése is a legalacsonyabb volt a zenészek között, apja helytelenítette is itteni tevékenységét. thumb|250px|Adolph Menzel: II. Frigyes porosz király egyik hangversenyét ábrázoló festménye Végül csaknem harminc évig állt Nagy Frigyes szolgálatában, fő funkciója a királyi kamarazenélés kísérete volt. A kamarazenei estekre pedig hetente legalább háromszor mindig sor került, négyhetenként a zeneszerzőt egy másodcsembalista váltotta fel. 1742-ben megnyitották a Berlini Operát. Elkezdtek özönleni az olasz művészek a városba. Emanuelnek pedig lehetősége volt megismerkedni Carl Heinrich Graun vagy Johann Adolph Hasse operáival, és bár ő maga operát nem komponált, azért hatással volt rá az opera seria drámai stílusa. Szép példái ennek az 1743-ban Frigyesnek ajánlott Porosz, illetve a következő évben tanítványának, Carl Eugen württembergi hercegnek ajánlott Württembergi szonáták. 1744-ben feleségül vette Johanna Maria Dannemannt, egy kereskedő lányát. Emanuelt apja kétszer látogatta meg: először 1741-ben, majd 1747-ben. Johann Sebastian második látogatásakor találkozott Nagy Frigyessel is.
II. Frigyesnek rendkívül ódivatú zenei ízlése volt, és ritkán játszatta Emanuel műveit. Általában Quantz fuvoladarabjait vagy saját szerzeményeit adatta elő zenekarával, nem ismerte fel Emanuel zenei nagyságát. A zeneszerző nem volt elégedett a porosz udvarban betöltött pozícióival, ezt bizonyítja az is, hogy 1753-ban megpályázta a zittaui kántori állást. Bére meglehetősen alacsony volt, olykor tanítványai is többet kerestek a zenekari fellépések alkalmával, és járandóságát akkor sem emelte a király, amikor ő lemondását helyezte kilátásba. A sikertelen zittaui állás pályázat után 1755-ben megpályázta a lipcsei Tamás-templom kántori állását is, de ismét elutasították.
1756-ban aztán kitört a hétéves háború, ami hosszú évekre megbénította a zenei életet. Az udvari alkalmazottakat papírpénzben kezdték kifizetni, aminek értéke rohamosan csökkent, a hadakozó Nagy Frigyes zene iránti érdeklődése lecsökkent, és a háború után is csak kis mértékben tért vissza. Emanuel ezért tanítványokat vállalt a királyi udvarban és azon kívül is. 1750–1754 között gondjaiba vette Johann Christian Bachot, aki hozzáköltözött és a legfontosabb tanítványa lett. Eközben nagyszabású zeneszerzői és írói tevékenységet is folytatott. Az 1753-ban megjelent Versuch über die wahre Art des Clavier zu spielen című munkájával alapozta meg billentyűs tanárként hírnevét.
Barátai java része a város irodalmár és kereskedelmi köreiből került ki. Közeli ismeretséget ápolt Lessinggel vagy Sara Levyvel, aki Mendelssohn dédanyja volt és szorgalmasan gyűjtötte a Bach família zeneműveit kottatárában. Otthonában tovább folytatta a Bach család vendégszerető hagyományait. Többek között Baldassare Galuppi látogatását is fogadta.
Búcsú Berlintől 1763-ban véget ért a hétéves háború, de a király nem akarta kárpótolni zenészeit a korábbi években elszenvedett nélkülözésekért. Emanuel nyíltan tudatta az uralkodóval elégedetlenségét, majd más álláslehetőségek után nézett. Már jó ideje rendszeresen levelezett Georg Philipp Telemann-nal, aki a keresztapja volt. Kottákat cseréltek, megvitatták Emanuel berlini, Telemann hamburgi dolgait. Telemann Hamburgban kántor és zeneigazgató volt és 1767-ben bekövetkezett halálakor Emanuel jó esélyekkel pályázott posztja elnyerésére. Valószínű, hogy Telemann maga is javasolta utódjául keresztfiát, de segítette jelölését az elhunyt unokájának, Georg Michael Telemann-nak az ajánlása is.
II. Frigyes nehezen akarta elbocsátani szolgálatából. Neheztelt rá viselkedése miatt. A zeneszerző egymás után adta be ismételt kérelmeit, végül koholt egészségi problémáira hivatkozott. Frigyes nagy nehezen engedett. Kétségtelen, hogy az utolsó években már több dolog miatt is ellenszenvet tápláltak egymás iránt, de az uralkodó továbbra is nagyra becsülte egykori zenésze tehetségét.
Hamburgi évek Új hamburgi posztját 1768 márciusában foglalta el, de formálisan csak április 19-én iktatták be, a bonyolult beiktatási ceremónia elvégzése után. Philipp Emanuel a helyi latin gimnázium, a Gelehrtenschule des Johanneums kántora, valamint a város öt fő templomának zeneigazgatója volt. Részesült abban a kiváltságban, amely megengedte neki, hogy saját pénzén az iskolai oktatásban segéderőt foglalkoztasson. Új állása hatalmas feladatot rótt rá: az öt templomban évente körülbelül 200 zenei előadást kellett tartania, zenét kellett komponálnia az iskola számára, gyászzenéket a temetésekre, és alkalmi, köszöntő darabokat a lelkészek beiktatási ceremóniájára vagy újonnan beiktatott városi tisztviselők tiszteletére, sőt a városba érkező előkelőségek köszöntésére. Természetesen olykor Emanuel is mások műveivel helyettesítette sajátjait, illetve esetenként mások műveiből ollózott össze darabokat. Mivel az iskolában és az öt templomban végzett feladatokért külön pénzt kapott még az alapfizetése mellé, nagyon jól járt anyagilag az új pozícióival. bélyeg|bal|250px|Hamburg a 18. században A zeneszerző gyakorlatilag az egyetlen nagy formátumú zenész volt a városban, ennek következtében jócskán talált alkalmat vállalkozói tehetsége kibontakoztatására. Nem sokkal beiktatása után például hangversenysorozatot szervezett a saját szakállára. De néhány szezon múlva beszüntette zenés estjeit, mert a városi klubok, összejövetelek, piknikek és sportesemények túl nagy konkurenciát jelentettek számára. Más vállalkozásai sikeresebbnek bizonyultak: tanárként nagy hírnévre tett szert, de személyesen irányította egyházzenei művei librettóinak, zenedarabjainak kiadását és forgalmazását, ezenkívül kereskedelemmel is foglalkozott.
A hamburgi évek alatt egyházi zeneszerzőként is bizonyítania kellett. Korábban mindössze egyetlen számottevő egyházi művet írt. A mennyiségi követelmény miatt a nem publikálásra szánt egyházi műveinek nagy része Telemann, Johann Christian Bach, Johann Sebastian Bach és mások zenéjéből összeollózott részletek keveréke volt. A korszakban ez nem volt olyan nagy vétség. Azonban Emanuel mindezek ellenére megmaradt elsősorban hangszeres zeneszerzőnek.
1788. december 14-én „heveny mellkasi betegség” következtében hunyt el.
Hagyatéka Apja halála után az ő tulajdonába került az úgynevezett „Alt-Bachisches Archiv”, amely a Bach család tagjainak portréit, kottáit és egyéb dokumentumait tartalmazta. A hétéves háború kitörésekor Emanuel áruba bocsátotta A fúga művészetének rézlemezeit, emiatt sokat bírálta az utókor. Csakhogy ezt egyrészt azért tette, mert ettől remélte a mű megjelentetését, másrészt tisztában volt avval, hogy a több mint ötven rézlemez cipelése Berlin esetleges evakuálása esetén nem lett volna egyszerű feladat. Ettől eltekintve azonban azt lehet mondani, hogy a zeneszerző tiszteletteljesen megőrizte apja kottáit és a család egyéb dokumentumait. Amit ma a különböző Bach-gyűjteményekben fellelhetünk, az hajdanán jórészt az ő tulajdona volt.
A zeneszerző halála után felesége és lánya áruba bocsátotta kéziratait és a Bach-gyűjtemény jelentős részét is. Ennek következtében a zenészportrékból álló gyűjtemény szétszóródott, de a kották többsége egyben maradt: Georg Pölchau, a berlini Singakademie későbbi könyvtárosa vásárolta meg őket. Az ő gyűjteménye, Emanuel műveinek autográf kézirataival és azok másolataival, ma a berlini Staatsbibliothek gyűjteményében lelhető fel.
Műveinek másik jelentős gyűjteménye volt a J. J. H. Westphal által, még a zeneszerző életében összeállított kottatár. Westphal schwerini orgonista volt, és egy időben rendszeresen levelezett Emanuellel, így az ő gyűjteménye a zeneszerző felügyelete alatt állt össze. A részletesen katalogizált gyűjteményt a 19. században F. J. Fétis szerezte meg, majd 1871-ben az ő hagyatékából a belga kormány vásárolta meg. Ez a gyűjtemény jelenleg a belga királyi könyvtár és a brüsszeli konzervatórium tulajdonában van.
Viszonya a Bach családhoz és gyermekeinek sorsa