I. An-Nászir Muhammad, trónra lépése előtt Nászir ad-Dín Muhammad (1284 k. – Egyiptom, Kairó, 1341. június 7.) al-Manszúr Kalávún fia, az egyiptomi türk (elterjedt, de pontatlan elnevezéssel bahri) mamlúkok kilencedik szultánja, egyben az 1382-ig uralkodó kalávúnida dinasztia harmadik tagja volt. Kisgyermekként került trónra 1293 decemberében, és két alkalommal is megfosztották szultáni címétől: 1294. december 4-étől 1299 februárjáig, majd 1309. április 5-étől 1310. március 5-éig más mamlúkok viselték az uralkodói rangot – igaz, 1310-ig akkor sem ő irányította Egyiptomot, amikor épp szultán volt. Uralkodása hátralevő 31 évében viszont minden addiginál szilárdabb és erősebb központi hatalmat hozott létre. Teljes uralkodói titulusa al-Malik an-Nászir, melynek jelentése: „a győzedelmes király”.

Mamlúkok kezében thumb|250px|A szultán 1303-ra befejezett mauzóleumának és madraszájának kapuja. Az épületet még Kitbuga kezdte építeni, és az Akkonból zsákmányolt gótikus kapuval díszítette. Anyja, Aslún Hátún egy Saktáj nevű mongol előkelőség leánya volt, aki 1276-ban költözött a kairói udvarba. 1293 decemberében Bajdara l-Manszúri alkirály meggyilkolta Muhammad bátyját, al-Asraf Halíl szultánt, azonban bitorlási kísérlete kudarcba fulladt, mivel a szultán cserkesz (lakhelyükről burdzsinak nevezett) mamlúkjai Kitbuga l-Manszúrival az élen, uruk halálát megbosszulandó, levágták. Kitbuga azonban nem szerezte meg a trónt, mert kiegyezésre kényszerült Bajdara mostohaapjával, Szandzsar as-Sudzsái al-Manszúrival, a kairói fellegvár parancsnokával, aminek eredményeképpen az alig kilencéves Muhammadot tették trónra.

A gyermek helyett az alkirályi címet felvevő Kitbuga és Szandzsar kettőse irányította az államot, majd előbbi 1294 folyamán leszámolt Szandzsarral és az oldalára álló cserkeszekkel, és egy december 3-án tartott gyűlésen al-Hákim kalifa, a vallás- és jogtudósok és az emírek beleegyezésével lemondatta az ifjú szultánt, és maga foglalta el a trónt. Muhammad az elkövetkező években a fellegvár foglya maradt, és eltiltották a nyilvánosságtól, nehogy valaki trónjelöltként használhassa fel az új uralkodó ellen. Kitbugát 1296 novemberében egy korábbi híve, Ládzsín al-Manszúri buktatta meg, aki egy tisztogatási hullám során al-Karak várába (ma Jordánia) küldte Muhammadot (1298 januárja).

A Ládzsínt 1299. január 15-én meggyilkoló mamlúkok visszahívták Kaláún fiát, és februárban másodszor is trónra tették. Ezúttal a cserkesz Bajbarsz al-Dzsásnikír főkamarás és a mongol Szajf ad-Dín Szalár alkirály kettőse vette kezébe a Mamlúk Birodalom irányítását – az felnövő Muhammad egyre erősödő ellenérzései mellett. Decemberben a szultán és a két főember közösen vezette azt a sereget, amit Gázán kán, az Ilhánida Birodalom vezetője a Vádi al-Házindár közelében megfutamított. A kán valószínűleg nem számított ekkora győzelemre, ezért Damaszkusz elfoglalása után kivonult Szíriából, az 1300-1301-es mongol támadás pedig elakadt a hóban. 1303-ban aztán ismét an-Nászir Muhammad, Bajbarsz és Szalár vezette a mamlúk sereget a mongol támadók ellen, és ezúttal győzelmet is arattak sakhabi csatában (április 3–4.). Gázán 1304-ben meghalt, utódai pedig szakítottak a mamlúkellenes politikával. Mivel közben Arvád szigetéről is sikerült kiűzni a kereszteseket (1302 augusztus/szeptember folyamán), a birodalmat hosszú idő óta nem fenyegette veszély sem kelet, sem nyugat felől.

Önállósodása

Muhammad szultán közben saját mamlúkgárdát gyűjtött, és erre támaszkodva 1307 júliusában megpróbálta megbuktatni a felette gyámkodó Bajbarsz és Szalár párosát. Azok értesültek tervéről, és előkészületeket tettek a veszélyesen önálló Muhammad letételére. A hír azonban elterjedt Kairóban, és a lakosság fellázadt a népszerű Kaláún fiának és a szintén szeretett Halíl öccsének érdekében. A két potentát erre kénytelen volt formálisan kibékülni Muhammaddal a nagy nyilvánosság előtt. A szultán azonban továbbra is önállósodni akart, ezért 1309 februárjában bejelentette, hogy elindul a mekkai zarándoklatra. Szalár és Bajbarsz örömmel engedte el, ám a szultán al-Karakban megállt, elűzte a vár parancsnokát, és önálló udvart rendezett be a városban. Erre Kairóban – elképzelhető, hogy saját lemondását követően – Bajbarszot al-Muzaffar titulussal szultánná kiáltották ki.

Muhammad nem tett le trónja visszaszerzésének tervéről. Három szíriai kormányzóval – az aleppói Kipcsak al-Manszúrival, a hamái Karászunkur al-Manszúrival és a tripoli Iszindimir al-Kurdzsival – összefogott a damaszkuszi cserkesz Ákkús al-Afram ellen, és segítségükkel 1310. január 15-én megszerezte a várost. Az amúgy sem közkedvelt Bajbarsz – uralkodása alatt járvány, szárazság és a Nílus alacsony vízállása sújtotta országát –, aki kétségbeesésében a semmilyen hatalommal nem rendelkező al-Musztakfi kalifával próbálta megerősíttetni kinevezését, csapatai dezertálása miatt végül kénytelen volt elmenekülni. Szalár jobbnak látta átállni Muhammad oldalára, aki ellenállás nélkül vonult be Kairóba, ahol március 5-én elfoglalhatta a trónt.

A hatalom megszilárdítása thumb|300px|an-Nászir Muhammad 1318-ban épült mecsetének udvara a kairó citadellában. An-Nászir Muhammad tisztában volt vele, hogy a megbízhatatlan mamlúkok veszélyt jelenthetnek rá, ezért rövid úton leszámolt velük. Az Arábia felé menekülő Bajbarszot Gázánál elfogták, majd Kairóban a szultán jelenlétében fojtották meg április 15-én. Szalár komoly pénzt ölt a szultán és hívei megnyerésébe, és szabadon elvonulhatott Saubak várába, de onnan még 1310 augusztusában visszahozták, és börtönben halálra éheztették. A szultán számos párthívüket és mamlúkjukat is letartóztatta. Közvetlenül trónra lépése után huszonkét rangidős emírt váltott le, miközben harminckét párthívét (az ún. nászirijja tagjait) tette főhivatalnokká; a másik tömeges kinevezésre 1312-ben került sor, amikor egyszerre 46 embere nyerte el az emíri rangot.

Befolyásos támogatói is fenyegetést jelenthettek a szultáni hatalomra nézve, ezért jutalommal csábította őket magához: Karászunkurt Damaszkuszba, Kipcsakot Aleppóba, Iszindimirt pedig Hamába léptette elő kormányzónak, míg al-Afram ez utóbbi korábbi hivatalát kapta meg a kis Tripoliban. Kipcsak még 1310-ben meghalt, és tisztjét Iszindimir örökölte, akit azonban rövidesen letartóztattak és Kairóba vittek. Karászunkur a veszélyt érezve a távolsága okán biztonságosabb Aleppóba fokoztatta le magát 1311 májusában, majd al-Aframmal együtt az Ilhánida Birodalomba menekült Öldzsejtü ilhán udvarába, aki az érdekükben megindította az utolsó – eredménytelen – mongol hadjáratot a Mamlúk Birodalom ellen 1312–13 telén. A szultán egyik bizalmasát, a Ládzsín udvarából hozzá pártolt Tengiz al-Huszámit nevezte ki damaszkuszi helytartónak, Egyiptom alkirálya pedig a saját háztartásából felemelkedett Argún an-Násziri lett.

A birodalom fénykora Az államgazdaság új alapja

Bár már Ládzsín próbálkozott a különféle állami funkcionáriusoknak adott javadalmak (ld. iktá) felmérésével és újraosztásával (rauk), a kísérlete kudarcba fulladt és a bukásához vezetett. Hatalmát megszilárdítva an-Nászir Muhammad azonban már veszélytelenül állhatott neki a gazdaság átalakításának. 1313–14-ben Damaszkusz tartományban kezdődött a birtokok és jövedelmek felmérése, amely mintaként szolgált az 1316-ra befejezett egyiptominak. A hadfőparancsnok és egy civil tisztviselő által irányított bizottságok két és fél hónap alatt járták végig Egyiptom minden települését, és a szultán eredményeik ismeretében láthatott hozzá a reformhoz.

A javadalmak elosztására ünnepélyes keretek között az újonnan épült, impozáns palotaszárnyban, a teljes udvar jelenlétében került sor 1316. március 26–április 24. között. A javadalmakat biztosító okiratokat egyesével vették át a főemberek, akik közül többen meglepve tapasztalták, hogy a korábbi viszonyokhoz képest kisebb birtokokon kell gazdálkodniuk. Ehhez járult, hogy a szultán a földekből származó jövedelem addig kincstárnak fizetendő egyhatod részét több mint kétszeresére, öt tizenkettednyire emelte, így a birtokosnak csak hét tizenketted maradt meg, amiből még a kötelezően kiállítandó ezer fegyverest (ún. halka) is el kellett tartaniuk.

A folyamatot 1317-ben Tripoli, 1325-ben pedig Aleppó tartományra is kiterjesztették. A szultán célja egyértelműen a mamlúkok gazdasági erejének és általában befolyásának csökkentése volt, de az ún. násziri felmérés (ar-rauk an-násziri) komoly hasznot is hajtott a kincstárnak: a megemelt részesedés mellett az is növelte a bevételeket, hogy mintegy kétszáz oklevélnyi többlete maradt a kincstárnak, így az ezekben foglalt birtokok állami kézben maradtak. Ilyen körülmények között a szultán bizonyos népszerűtlen terheket el is törölhetett, így a gabonaadót – igaz, ezek korábban jórészt a mamlúkokat gazdagították a javadalmuk részeként. Az intézkedés jelentősen növelte az uralkodó népszerűségét alattvalói körében.

Szíria

A szultán 1310 után mindvégig szilárdan kezében tartotta az egyiptomi ügyeket, amit jól jelez, hogy három alkalommal is megtette a mekkai zarándoklatot (1313; 1320; 1332), anélkül, hogy a hátországban bármiféle ellenzéki mozgalom alakult volna ki. Elődeivel ellentétben szíriai ügyekkel sem kellett túl sokat foglalkoznia: a mongolok 1313 tele után többet nem törtek a királyságra. A szultáni adminisztráció a beduin törzseket – főleg a legerősebbet, a határvédelemben is komoly szerepet játszó Ál Fadlot – részint megfigyelés alatt tartotta, részint magához kötötte őket azzal, hogy a birodalom legfontosabb lóellátóivá léptek elő. Hamában, noha a tartomány 1299 óta betagozódott a birodalomba, 1310-ben visszaállította az ajjúbidák uralmát al-Muajjad Iszmáíl, ismertebb nevén Abu l-Fidá személyében, akit különös kegyként 1320-ban szultánná léptetett elő. A hű, Muhammadról krónikájában is szép szavakkal megemlékező vazallus 1331-ben bekövetkezett halála után fia, al-Afdal Muhammad örökölte a trónt, aki an-Nászir Muhammad halála után vesztette el névleges trónját.

Szíria kormányzása 1312–1340 között gyakorlatilag egy kézben összpontosult. Tankiz al-Huszámi damaszkuszi helytartóként rövidesen elnyerte a jogot, hogy a többi szíriai emír rajta keresztül kommunikálhasson Kairóval. A gyakorta fővárosba látogató Huszámi és a szultán viszonya évtizedeken át harmonikus maradt: 1338-ban a helytartót hivatalosan is szíriai főkormányzóvá nevezték ki, egy lánya a szultánhoz ment feleségül, két fia pedig an-Nászir egy-egy lányát vehette el. Az elképzelhetetlen magasságokba jutó al-Huszámi ellen azonban szervezkedés indult meg a többi főtisztviselő és előkelőség körében, akik két éven belül bizalmasa ellen hangolták az uralkodót. Tankiz hiába próbált menekülni: veje hadsereget küldött ellene, és 1340 júliusában elfogatta Damaszkuszban. Kairóba hurcolták, kivégezték, vagyonát pedig ellenfelei között osztották fel.

Kordában tartott főtisztviselők

Nem al-Huszámi volt a szultán egyetlen rangos híve, aki végül kegyvesztetten végezte. Argún an-Násziri 1312-ben lett alkirály, ám 1326-os zarándoklata alkalmával a szultánt ellene hangolták, aki hazatérő helyettesét elfogatta, majd Aleppóba küldte kormányzónak, afféle tisztes száműzetésbe, és 1330-as haláláig ott is maradt. A szultán ezután nem is nevezett ki több alkirályt. Baktamur, a pohárnok 1331-ben a szultán Enik nevű fiához adhatta egyik lányát, de amikor saját fiával együtt elkísérte az uralkodót harmadik zarándoklatára 1332-ben, an-Nászir Muhammad úgy értesült, hogy szervezkedik ellene – a pohárnok és fia rövidesen meghalt, gyaníthatóan a szultán mérgezésének köszönhetően.