Libériusz pápa (; kb. 310 – 366. szeptember 24.) Róma püspöke, a katolikus hagyomány számítása szerint a 36. pápa volt 352. május 17. és halála között. Pontifikátusa az ariánus és tágabb értelemben antiniceai viták egyik legsúlyosabb szakaszára esett. Kezdetben határozottan védte Alexandriai Atanázt és a niceai hitvallás tekintélyét II. Constantius császár egyházpolitikai nyomásával szemben, ami 355-ben száműzetéséhez vezetett.
Távollétében a császári hatalom II. Félixet állította Róma püspöki székébe. Libériusz 358 körül térhetett vissza Rómába; hazatérésének körülményei és száműzetés alatti magatartása a történetírás egyik legtöbbet vitatott kérdése. Egyes ókori források szerint engedett a császári nyomásnak, elhatárolódott Atanáztól, és elfogadhatott egy olyan sirmiumi formulát, amely nem tartalmazta a niceai homoousios („egylényegű”, azaz az Atyával azonos lényegű) kifejezést. Ezért a niceai álláspont szempontjából elégtelennek vagy kétértelműnek számított. Más értelmezések szerint a neki tulajdonított levelek és engedmények részben későbbi vitairatok vagy hamisítások hatását tükrözik.
A későbbi katolikus értékelés rendszerint külön kezeli Libériusz kezdeti hitvalló ellenállását, száműzetés alatti vitatott megingását és utolsó éveinek niceai irányú helyreállító intézkedéseit. Neve nem szerepel a hivatalos Római martirológiumban, ezért a nyugati katolikus hagyományban különleges helyet foglal el a korai pápák sorában. A keleti ortodox egyházak ugyanakkor szentként tisztelik.
Származása és megválasztása
Libériusz korai életéről kevés biztos adat maradt fenn. A legtöbb összefoglaló római származásúnak tartja, és római diakónusként említi. I. Gyula pápa halála után választották Róma püspökévé. A Liberianus-katalógus május 22-ét adja felszentelése napjául, de mivel ez nem vasárnapra esett, több kutató 352. május 17.-ét tartja valószínűbbnek.
Megválasztásakor a nyugati egyházpolitika központi kérdése Atanáz alexandriai püspök ügye volt. Atanáz a niceai hitvallás egyik legfontosabb védelmezőjeként állt szemben azokkal az antiniceai vagy homoiánus irányzatokkal, amelyek a Fiú és az Atya egylényegűségét kifejező homoousios terminust kerülni vagy gyengíteni akarták. Libériusz elődje, I. Gyula és a serdicai zsinat már korábban Atanáz mellett foglalt állást.
A források szerint Atanáz ügyében Rómában is vizsgálat folyt. Atanáz személyesen nem jelent meg, hanem egy, számos egyiptomi püspök által támogatott védőirat jutott el Rómába. Libériusz és a római zsinat ennek alapján nem támogatta Atanáz keleti ellenfeleinek elítélő álláspontját.
Atanáz ügye és a császári nyomás II. Constantius császár 350 után a birodalom egyedüli uralkodója lett, és az egyházi egységet olyan kompromisszumos, antiniceai irányban igyekezett helyreállítani, amely Atanáz eltávolításával és a niceai homoousios kifejezés háttérbe szorításával járt volna. A császár számára Atanáz nem csupán teológiai ellenfél volt, hanem a birodalmi egyházpolitikai egység akadálya is.
Libériusz zsinat összehívását kérte a császártól Atanáz ügyének rendezésére. Eredetileg Aquileia merült fel lehetséges helyszínként, Constantius azonban Arles-ban tartott tanácskozást. Az arles-i zsinaton a császári udvarhoz kötődő püspökök Atanáz elítélését kívánták keresztülvinni. A pápai legátusok nyomás alatt engedtek, és Atanáz elítéléséhez hozzájárultak, anélkül hogy az ariánus vagy antiniceai irányzatok elítélését sikerült volna elérniük.
Libériusz mélyen elítélte legátusai engedékenységét. Leveleiben az igaz hit védelmére szólította fel a püspököket, és újabb, szélesebb körű zsinat összehívását kérte. A pápai levelezésben ebben az időszakban fontos hangsúlyt kapott a római püspöki szék apostoli tekintélye és a niceai döntésekhez való ragaszkodás.
A 355-ös milánói zsinaton a császári nyomás még erősebben érvényesült. A zsinat célja Atanáz elítélésének kikényszerítése volt. A niceai álláspontot védő püspökök, köztük Vercelli Szent Özséb, Cagliari Szent Lucifer és más nyugati püspökök, ellenálltak, ezért száműzetésbe kerültek. Libériusz személyesen nem a milánói zsinaton írta alá Atanáz elítélését; a konfliktus ezt követően éleződött ki közvetlenül közte és a császár között.
Constantius külön követ útján követelte Libériusztól, hogy járuljon hozzá Atanáz elítéléséhez. Libériusz visszautasította a nyomást, és nem fogadta el a császári ajándékokat sem, amelyeket a római Szent Péter sírjánál próbáltak elhelyezni. A császár ezután elfogatta, Milánóba vitette, majd személyes kihallgatás után a thrákiai Beroeába száműzte.
Száműzetése és II. Félix ellenpápa Libériusz száműzetése alatt Constantius támogatásával II. Félixet állították a római püspöki székbe. Félix a római egyház archidiakónusa volt. A Avellana Collectio elején fennmaradt, erősen polemikus hagyomány szerint a római klérus korábban fogadalmat tett, hogy Libériusz életében nem ismer el más püspököt; ennek ellenére a császári nyomás hatására a klérus jelentős része elfogadta Félix felszentelését.
A római laikus közösség nagy része azonban továbbra is Libériuszhoz ragaszkodott. Ezért Félix helyzete kezdettől fogva bizonytalan volt: volt klerikusi támogatottsága, de nem tudta megszerezni a római nép széles körű elfogadását. A Libériusz és Félix közötti válság később mély nyomot hagyott a római egyházban, és hozzájárult az I. Damáz és Ursinus közötti 366-os választási konfliktus hátteréhez.
Libériusz római népszerűsége száműzetése alatt sem tűnt el. Amikor Constantius Rómába látogatott, a rómaiak Libériusz visszahívását kérték. A források szerint előkelő római asszonyok közbenjárása, a városi közvélemény nyomása, valamint Libériusz esetleges teológiai és egyházpolitikai engedményei egyaránt szerepet játszhattak hazatérésében.
A száműzetés alatti engedmények vitája Libériusz száműzetésének és hazatérésének körülményei a pápaságtörténet egyik legvitatottabb epizódját alkotják. Egyes ókori szerzők szerint engedett a császári nyomásnak, elhatárolódott Atanáztól, és elfogadott egy olyan sirmiumi hitformulát, amely nem tartalmazta a niceai hitvallás legjellegzetesebb kifejezését, a homoousios-t.
A kérdésben több forráscsoportot kell megkülönböztetni. Szent Atanáz, Szent Jeromos, Poitiers-i Szent Hilár és a Collectio Avellana hagyománya Libériusz megingásáról vagy bukásáról beszél. Hilarius töredékei négy, Libériusznak tulajdonított levelet őriznek, amelyekben a pápa Atanáz elítéléséről és a keleti püspökökkel való békéről ír. Ezeknek a leveleknek a hitelessége és pontos értelmezése már a régebbi és modern kutatásban is vita tárgya volt.
A New Catholic Encyclopedia értelmezése szerint Libériusz valószínűleg elfogadta az ún. első sirmiumi formula tanítását. Ez a formula önmagában alkalmas volt ortodox magyarázatra, de kerülte a niceai hit legfontosabb technikai kifejezéseit, különösen a homoousios-t. Így a történeti értékelésben két szempontot kell különválasztani: Libériusz nem feltétlenül tanított formális eretnekséget, de száműzetés alatti engedményei nem adtak teljes tanúságot a niceai hitvallás kifejezett igazsága mellett.
A Catholic Encyclopedia régebbi, apologetikusabb értelmezése nagyobb hangsúlyt fektetett a hamisított vagy vitatott levelek kérdésére, és óvatosabban kezelte Libériusz „bukásának” állítását. A modern szakirodalomban is többféle álláspont található. Egyesek súlyos, de emberileg érthető megingást látnak benne; mások inkább a császári nyomás, a száműzetés viszontagságai és a források polemikus jellegének figyelembevételét hangsúlyozzák.
A kérdés ezért nem egyszerűsíthető sem arra, hogy Libériusz „ariánussá lett”, sem arra, hogy száműzetés alatti magatartása teljesen problémátlan volna. Történeti képe éppen attól összetett, hogy kezdetben bátor és következetes védelmezője volt Atanáznak és a niceai hitnek, majd a száműzetésben bizonytalanul értékelt engedményekre kényszerülhetett, végül pedig utolsó éveiben ismét a niceai hitvallás felé irányuló rendezés mellett tevékenykedett.
Visszatérése Rómába Libériusz 358 körül tért vissza Rómába. A császári rendezési kísérlet szerint Libériusznak és II. Félixnek egymással megbékélve, bizonyos formában együtt kellett volna működniük Rómában. A római közösség azonban elutasította a kettős püspökség gondolatát. A források szerint az „egy Isten, egy Krisztus, egy püspök” gondolatával álltak ki Libériusz kizárólagos elismerése mellett.
Félix helyzete tarthatatlanná vált, és el kellett hagynia Rómát. Később még megkísérelte megszerezni a Basilica Iulii, vagyis a későbbi Santa Maria in Trastevere-bazilika előzményének általában tartott bazilika használatát, de ez sem vezetett tartós sikerre. Libériusz végül Róma elismert püspökeként folytatta pontifikátusát, míg Félix a városon kívülre vonult vissza.
Libériusz visszatérése nem jelentette azt, hogy Rómában csupán megtűrt személy lett volna. A római nép lelkes fogadtatása és Félix kiszorulása azt mutatja, hogy a városi közösség jelentős része továbbra is őt tekintette törvényes püspöknek. Ugyanakkor egyes niceai szerzők később élesen bírálták a száműzetés alatti esetleges engedményei miatt.
Utolsó évei és niceai irányú rendezése Constantius halála 361-ben új helyzetet teremtett. Libériusz utolsó éveiről kevesebb adat maradt fenn, de a források szerint ekkor ismét a niceai irányú rendezés felé fordult. Nem vett részt személyesen a 359-es rimini zsinaton, amely a császári nyomás hatására problematikus, antiniceai vagy homoiánus irányú formulákat fogadott el. Később azonban olyan római intézkedésre hivatkoztak, amely a rimini zsinat döntéseit félretette.
Constantius halála után Libériusz olyan álláspontot képviselt, amely a rimini engedmények visszavonása és a niceai hithez való visszatérés alapján tette lehetővé a korábban megingott püspökök visszafogadását. Ezzel összefüggésben egyetértését fejezte ki a 362-es alexandriai zsinat ortodox intézkedéseivel, és békét ajánlott azoknak, akik elutasították Arius tévedését és fenntartották a niceai hitet.
Ariánus közösségekben megkeresztelt személyek ügyében Libériusz az újrakeresztelés tiltását képviselte. Ez a gyakorlat egyházfegyelmi szempontból fontos volt, mert elválasztotta a keresztség érvényességének kérdését az ariánus irányzatok tanbeli elutasításától. Az ilyen rendelkezések később is szerepet játszottak a nyugati egyházfegyelmi hagyományban.
366 körül Libériusz keleti püspöki küldöttséget fogadott, amelyben többek között Eustathiusz szebaszteai, Sylvanus tarsusi és Theophilus castabalai püspök is szerepelt. A küldöttség a homoiusziánus, vagyis a homoiousios („hasonló lényegű”) kifejezéssel jelölt keleti körökhöz kapcsolódott, amelyek nyugati támogatást kerestek. Libériusz a niceai hitvallás elfogadását és a rimini döntések elvetését követelte tőlük, mielőtt közösségbe fogadta volna őket.
Egy későbbi levelében Libériusz azt állította, hogy a niceai hitvallás tartalmazza a teljes igazságot, és hogy a homoousios kifejezés az arianizmussal szembeni védelem egyik alapvető eszköze. Ez különösen fontos Libériusz történeti megítélése szempontjából, mert utolsó éveiben ismét világosan a niceai hitvallás mellett foglalt állást.
A Liberianus-bazilika és egyházi hagyomány
Libériusz nevéhez kapcsolódik a római Esquilinuson álló Liberianus-bazilika hagyománya, amelyet a későbbi Santa Maria Maggiore-bazilika előzményének tekintenek. A középkori legenda szerint a templom helyét augusztusi hóesés jelölte ki; ebből alakult ki a Havas Boldogasszony ünnepéhez kapcsolódó hagyomány. A történeti kutatás ezt legendás elbeszélésként kezeli, miközben a bazilika „liberianus” elnevezése Libériusz emlékét őrzi.
A későbbi hagyomány a helyet Mária tiszteletéhez kapcsolta, de a ma ismert Santa Maria Maggiore döntő történeti és művészeti arculata az 5. században, III. Szixtusz pápa idején alakult ki. A bazilika ezért egyszerre őrzi Libériusz nevét és egy későbbi, erőteljesen kibontakozó római Mária-kultusz emlékét.