Istvánffy Benedek (Szentmárton (Pannonhalma) 1733 – Győr, 1778. október 25.) zeneszerző, karnagy, orgonista. A XVIII. századi késő barokk-kora klasszicista zeneművészet egyetlen európai színvonalú magyar képviselője.
A zeneszerző életútja Az Istvánffy család
Az Istvánffy névvel a 16. századi magyar történelemben többször találkozhatunk: a törökökkel vívott csaták hősei, a rendi közigazgatás magas rangú tisztségviselői és a magyar kultúra jeles képviselői kerültek ki a család tagjai közül. Aztán a 17. századtól kezdve már csak szórványosan fordul elő az írott forrásokban az Istvánffy név. A rendelkezésre álló adatok nem teszik lehetővé egy folyamatos, több évszázadon átívelő családfa felvázolását. Nem lehet tudni pontosan, hogy a zeneszerző a család melyik ágához tartozott, ahogy azt sem, hogy a gazdag, nagy befolyású, a török harcokban jeleskedő dinasztia hogyan szegényedett el. Tagjai a XVIII. században már szerény körülmények között élő, egyházi muzsikusok voltak.
Az 1700-as években különböző városokban hivatásos zenészként működő Istvánffyakról maradtak fent adatok. A városi jegyzőkönyvek szűkszavúsága folytán e muzsikusok életútját csak igen töredékesen lehet rekonstruálni. Szakolcán a ferences rendi kolostorban Istvánffy Lőrinc tanította zenére Paulin Bajant az 1730-as években. Ez az Istvánffy azonos lehetett azzal az Istvánffy Lőrinccel, aki (egy általa másolt Galuppi mű címlapjának feljegyzése szerint) 1782-ben a kassai plébániatemplom torony zenészi állását töltötte be, majd a itt is halt meg 1785-ben. Istvánffy Lőrinc zeneszerzőként is tevékenykedhetett: a kassai dóm kottatárában fennmaradt két Salve Reginája. Ezeknek stílusa Istvánffy Benedek érett kori műveihez áll közel, ezért valószínűsíthető, hogy a két Istvánffy a család egy azon generációjához tartozott. Az 1780-as évek végén Pécsen is feltűnt egy Istvánffy nevet viselő zenész: Pál a Jakab-hegyi pálos kolostor orgonistájaként működött 1788-ban. Hogy a Magyarország különböző pontjain felbukkanó Istvánffyak egymással milyen rokoni viszonyban álltak, arról csak feltételezések vannak.
Tanulóévek
Istvánffy Benedek 1733-ban született a mai Pannonhalmán (korabeli nevén Szentmártonban). Szülei hét gyermeke közül ő volt a második. Apja Istvánffy József (1703-1771) a bencés kolostor orgonistája és zenetanára volt. Ő lehetett fia első mestere, akitől Benedek elsajátította a legalapvetőbb zenei ismereteket. Benedek 1741-ben született öccse, Elek, szintén jó muzsikus lehetett: a zeneszerző kéziratai bizonyítják, hogy olykor kottamásolóként kisegítette bátyját. (Istvánffy Elek egyébként Győrben káplánként működött a későbbiekben.)
Benedek felsőbb fokú zenei tanulmányairól semmi biztosat nem tudunk. A zeneszerző egyik levelében egyértelműen utalt Széchenyi László anyagi segítségére, de nem világos, hogy kenyéradója volt-e vagy tanulmányait finanszírozta. Lehet, hogy Széchenyi László először kitaníttatta, majd szolgálatába fogadta a zeneszerzőt. A grófnak Sopronhorpácson volt birtoka, úgyhogy valószínű, hogy Benedek a soproni jezsuita gimnáziumban tanult. Ezt alátámasztja az is, hogy a Sopronban működött sziléziai származású zeneszerző, Johann Patzelt egyházzenei művei Istvánffy kézírásában maradtak fent. Istvánffy pedig nem igen találkozhatott máshol Patzelt műveivel, mint Sopronban vagy Kismartonban.
A jezsuiták soproni gimnáziuma és a kismartoni Esterházy udvar között évszázadokon át élénk zenei kapcsolat állt fent. A hercegek ispáni funkciójukban gyakran tartózkodtak Sopronban, ahol rezidenciát is fenntartottak. Az is előfordult, hogy gyermekeiket a jezsuitáknál taníttatták, gyakran az iskola dráma előadásaihoz is ők biztosították a zenekart. A soproni zenészeket is gyakran hívták Kismartonba: ők egészítették ki fúvósokkal az Esterházy család zenekarát. Több közvetett bizonyíték is arra utal, hogy Istvánffy Benedek is elkerült a hercegi udvarhoz.
Kismartonban?
A győri székesegyház kottatára 144 olyan kéziratot őriz, amely magán viseli Istvánffy Benedek keze nyomát. E kéziratok közül összesen harminchárom Gregor Joseph Werner műveinek a másolata. Ő a legbővebben reprezentált zeneszerző abban a gyűjteményben, amellyel Istvánffy gazdagította a székesegyház kottatárát. Werner 1728-tól 1766-ban bekövetkezett haláláig volt az Esterházy-zenekar vezetője, munkásságának középpontjában az egyházzene állt. A fiatal Istvánffy Benedek az 1740/50-es években találkozhatott, az akkor már nagy tekintélyű mesterrel. Nincs rá közvetett bizonyíték, de elképzelhető, hogy Istvánffy Werner tanítványa volt. Zenei munkássága több ponton érintkezik Werner kompozícióival, sőt egyes esetekben úgy tűnik, hogy saját műveit csak kiegészítésként fűzte hozzá a német mester darabjaihoz. Werner két himnusz sorozatát is kiegészítette egy-egy, a német zeneszerző által meg nem zenésített szöveg feldolgozásával, illetve megkomponálta a hiányzó Gloria tételt a nagycsütörtökre írt miséjéhez. Werner műveinek a hatása Istvánffy más művein is érezhető. 200px|jobbra|A kismartoni Esterházy-kastély|bélyegkép A győri székesegyház Istvánffy másolatai között egy Nápolyban és Madridban működött olasz zeneszerző Nicolo Conforto hét kompozíciója is fellelhető. Conforto művei ilyen mennyiségben egy német és osztrák könyvtárban sem maradtak fent és a közép-európai régióban Győrön kívül csak Kismartonban voltak ismertek. Ez azzal magyarázható, hogy Esterházy Pál Antal nápolyi követként személyesen is találkozott a komponistával, sőt, kantátákat rendelt tőle Mária Terézia születésnapjára. Haza utazásakor több Conforto mű másolatát is magával hozta. Istvánffy Benedek tehát nagy valószínűség szerint csak a kismartoni hercegi udvarban férhetett hozzá ezekhez a darabokhoz.
A Kismartonhoz fűződő szálak legfontosabb bizonyítékai azonban az 1999-ben, a kismartoni dóm kottatárából előkerült, addig ismeretlen Istvánffy kompozíciók voltak. A két terjedelmes offertórium azt mutatja, hogy Istvánffy nemcsak tanult a hercegi udvar zenészeitől, hanem meg is mutatta a városnak tehetségét. Győrön kívül kizárólag olyan településeken maradtak fent Istvánffy művek, amelyekhez bizonyíthatóan valamilyen személyes kapcsolat fűzte a zeneszerzőt.
A Széchényiek szolgálatában
A zeneszerző fiatalkori éveinek egyetlen konkrét dokumentuma egy közbenjáró levél, amelyet gróf sárvár-felsővidéki Széchenyi László (1713-1760) írt padányi Biró Márton veszprémi püspöknek Istvánffy József érdekében. Ez a levél bizonyítja, hogy a komponista ekkor már a gróf soproni kápolnájának orgonistája volt. Istvánffy az 1750-es években házasodhatott meg: Kőmíves Katalint vette el, erre utal, hogy 1756-ban lányuk született, akit Franciska névre kereszteltek. Széchenyi László 1760-ban elhunyt és lehetséges, hogy a zeneszerző már egy évvel korábban Széchenyi Antal (1714-1767) szolgálatába lépett. A gróf 1758 előtt telepedett le Nagycenken, ahol kápolnát építtetett, így az is elképzelhető, hogy Istvánffy már 1758 előtt a gróf szolgálatába lépett.
Cenk is közel fekszik Kismartonhoz, így az Esterházy udvarral továbbra is tarthatta a kapcsolatot. Pályájának alakulásában fontos szerepet játszottak pártfogóinak rokoni kapcsolatai: családon belül egymásnak ajánlgatták a tehetséges muzsikust. Istvánffy Széchenyi Antal ajánlásával érkezett Győrbe, ahol meghallgatása volt a püspök és a káptalan előtt. A győri püspök pedig ekkor nem más volt, mint gróf Zichy Ferenc, Széchenyi Antal sógora. Érdekes, hogy a muzsikus meghallgatásra már 1764-ben sor került, de a magát az állást Istvánffy csak két évvel később, 1766 őszétől töltötte be ténylegesen. Ez valószínűleg azzal magyarázható, hogy a püspök már előre gondoskodni akart a székesegyház karnagyának, Mechler Andrásnak az utódjáról, aki 1764-ben 75. életévét öltötte be. Istvánffy 1764 májusában kapott írásos biztosítékot arról, hogy alkalmazni fogják a székesegyházban.
Győri működésének első írásos bizonyítéka pedig egy 1766. december 31-én keletkezett nyugta.
A győri székesegyház karnagya
Az 1700-as évek második felében Győr, a dunántúli városok közül, az egyik legvirágzóbb kulturális életet mondhatta magáénak. A kultúra felvirágoztatásában mindig nagy szerepet játszottak a város püspökei, akik bőkezűen támogatták a művészeket. Széchényi György püspök még 1684-ben 17800 forintos alapítványt hozott létre az egyházi zenészek javadalmának biztosítására. Még Istvánffy megélhetését is ebből az összegből finanszírozták. A székesegyház karnagya egy tízfős zenekarral dolgozhatott, akik mellé szükség esetén kiegészítő zenészeket vettek fel. Győrnek nemcsak anyagi, hanem szellemi vonatkozásban is kapcsolatai voltak Kismartonnal: jó hangú fiú énekeseket például az Esterházy udvar segítségével toboroztak, olykor egyenesen Bécsből. Győr kedvező munkalehetőséget biztosíthatott a Bécsből érkező muzsikusoknak, szerves részévé válhatott a birodalom zenei életének.
200px|bélyegkép|A győri bazilika homlokzata, ahol Istvánffy is működött Mechler idején került sor a székesegyház restaurálására, melynek következtében a templom egy vadonatúj orgonát is kapott. Bemutatkozó próbajátékán 1764 májusában Istvánffy már ezt a hangszert használhatta. Karnagyi és orgonista minőségében kedvező anyagi feltételek tudott biztosítani családja számára és még szolgálati lakást is kapott. De ezekért a juttatásokért rendkívül szerteágazó feladatkört kellett ellátnia. Minden vasárnapon és ünnepnapon zenekar kíséretes misét adtak elő a székesegyházban, emellett a káptalan igyekezett fenntartani a teljes zsolozsma éneklésének középkori gyakorlatát is. Ezen alkalmakat is nap mint nap a karnagynak kellett vezetnie. Ezután a succentor (ez volt Istvánffy hivatalosan betöltött posztja) a kispapoknak adott énekórát, ezenkívül olykor a ferenceseknek is tett szolgálatokat. A karmeliták ugyanis nagyon szorgalmazták a modern egyházzenét, de nem rendelkeztek saját zenekarral. A székesegyház zenekara így olykor a ferenceseknél, esetenként a városi kórház kápolnájában, a gyakran megrendezett körmenetek alkalmával vagy a politikai eseményekhez kapcsolódó Te deum előadásokon egyaránt muzsikált.
Mindemellett Istvánffynak gondoskodnia kellett a repertoár felfrissítéséről is. Kottamásolatai rendkívüli zenei tájékozottságra vallanak. Bizonyíték van arra is, hogy a zeneszerző a kottatár mellett a zenekar hangszer állományát is megújította.
1771-ben Mária Terézia utasítására a raguzai domonkosok Bécsbe küldték Szent István jobb kezének maradványait, majd a császárnő egy látványos gesztussal visszaadta azt Magyarországnak. A Szent Jobbot Budára tartó körútja során Győrön is keresztül vitték. A székesegyházi körmenet, a Te Deum és az utána következő ünnepi mise zenei irányítása is Istvánffy feladata volt. 1774-ben tartották Zichy Ferenc püspök ötvenéves papi jubileumát, arany miséjét. Erre az alkalomra készült Istvánffy legnagyobb és egyetlen konkrét időponthoz köthető kompozíciója, a Missa Santaficabisa Annum Quinquagesimum, vel Sanctae Dorthea. A rendkívül nagy pompával megünnepelt eseményt egy német szemtanú is megörökítette naplójában s ebben a zeneszerző miséjéről is tett említést.