A százéves háború 116 évig (1337–1453) tartó konfliktussorozat volt az Angol és a Francia Királyság között. A háború tétje a francia területen lévő angol birtokok sorsa volt. Az összecsapások közvetlen kiváltó oka III. Eduárd angol király és VI. Fülöp francia uralkodó feudális viszonyában keresendő. Eduárd nemcsak angol király, hanem Aquitania hercege, így francia főnemes is volt, amiből az következett, hogy Fülöp vazallusának számított. A francia uralkodó azonban olyan intézkedéseket hozott hatalma koncentrálására, amelyeket az angol király nem tudott elfogadni.
A háború nagyjából három nagy, a domináns uralkodókhoz köthető szakaszra bontható. Az első 1337-től 1360-ig tartott, és III. Eduárd nagy győzelmeit hozta. 1369 és 1389 között megfordult a hadi szerencse, és az V. Károly vezette franciáknak majdnem sikerült kiűzniük az angolokat a kontinensről. A harmadik, 1415-től 1453-ig tartó szakasz a Lancaster-házi uralkodókhoz köthető. Ennek első része (1415–1429) ismét angol diadalokat hozott, majd 1429-től, Jeanne d’Arc feltűnésével francia győzelmek következtek. Mivel az orléans-i szűz megjelenése után döntő változáson ment át a háború, érdemes az általa fémjelzett korszakot is külön tárgyalni.
A 12. század végétől az egymást követő francia királyok kisebb-nagyobb intenzitással zaklatták az angolokat, akik újabb és újabb területi engedményekre kényszerültek. Egykor hatalmas birtokaik a 14. század második harmadára Gascogne-ra olvadtak. 1328-ban utód nélkül meghalt IV. Károly francia király. A trónon VI. Fülöp követte, aki megpróbálta hatalmát kiterjeszteni az angol területre. III. Eduárd angol király nem tűrte jogai korlátozását, és hadba indult Fülöp ellen. Mivel IV. (Szép) Fülöp unokájaként jogot formálhatott a trónra, francia királynak kiáltotta ki magát.
A franciák 1337-ben betörtek Gascogne-ba és tengeri háborút indítottak az angolok ellen. 1340-ben az angol hajóhad súlyos vereséget mért a francia flottára a sluysi csatában, és megkezdődött az invázió. 1346. augusztus 26-án a két sereg megütközött Crécynél, és az angolok új taktikája, a gyalogosan védekező nehézlovasok és az íjászok együttes alkalmazása, diadalmaskodott a franciák régi harcmodora felett. Eduárd elfoglalta Calais-t, majd a felek 1347-ben békét kötöttek.
Ezután évekig nem voltak jelentős hadmozdulatok, mivel mindkét országot megtizedelte a pestis. 1355-ben ismét fellángoltak a harcok, és az angolok pusztító és zsákmányoló betöréseket, chevauchée-kat indítottak Normandiában. A következő évben a franciák vereséget szenvedtek a poitiers-i csatában, és királyuk, II. János fogságba esett. Franciaországban parasztlázadás tört ki. 1360-ban a felek békét kötöttek Brétignyben, amely elismerte az angol hódításokat.
1370-ben a franciák Bertrand du Guesclin vezetésével megtámadták az angolokat. A hadvezér ritkán vállalt nyílt csatát, helyette rajtaütéseket alkalmazott és előszeretettel foglalta el az elszigetelt várakat, városokat. Fontos csatát nyert Pontvallainnál. 1371-ben az angol csapatok vezére, a Fekete Herceg betegsége miatt visszatért Angliába, helyét testvére, Genti János lancasteri herceg vette át. Folytatódott a francia térnyerés, amire az angolok szokott fosztogató útjaikkal válaszoltak. 1380-ra mindkét ország kifulladt, és a felek ismét békét kötöttek.
1380-tól Angliában és Franciaországban is kiskorú király ült a trónon. Helyettük az egymással vetélkedő rokonok irányították a politikát. Franciaországban kiélezett küzdelem kezdődött a trónörököst támogató armagnacok és a burgundiaiak között. Angliában 1399-ben IV. Henrik megszerezte a koronát az egyre zsarnokibb II. Richárdtól, majd fia V.Henrik 1415-ben elindult visszaszerezni birtokait. Október 25-én az azincourt-i csatában az angolok súlyos vereséget mértek a franciákra. III. Fülöp burgundi herceg szövetséget kötött az angolokkal, és hatalmas területeket foglaltak el. 1420-ban megkötötték a troyes-i egyezményt, amelynek értelmében VI. Károly francia király V. Henriket jelölte ki örökösének.
1428-ban az angolok megkezdték Orléans ostromát, de 1429 áprilisában a Jeanne d’Arc vezette francia sereg felmentette a várost. A franciák az orléans-i szűz látomásain felbuzdulva elfoglalták Reimst, ahol megkoronázták a trónörököst, VII. Károlyt. 1435-ben a burgundiak és a franciák megkötötték az arrasi békét, és a hercegség korábbi szövetségese ellen fordult. Ettől kezdve az angolok folyamatosan adták fel a területeket. A háború befejeződését jelentősen felgyorsította, hogy az 1440-es évek végén az angol kormányzat tehetetlen és korrupt volt. 1453-ban véget ért a háború, és az angolok csak Calais-t tudták megtartani. A francia területek egyesültek, Angliában pedig kitört a rózsák háborúja.
Angolok francia földön 300px|bélyegkép|jobbra|Angol területek vörössel, bordóval 1171-ben, a dátum megszerzésük idejét jelöli Az Angliát meghódító normannok viking elődei III. Károly nyugati frank király engedélyével 911-ben telepedtek le Normandiában. 1066-ban a hastingsi csatában legyőzték az angolszászokat, és megkezdték az anglonormann hatalmi struktúra kiépítését a mai Anglia területén. Ebből kifolyólag az angliai elit még a 12. században is szoros normandiai gyökerekkel bírt, és nyelve is egyfajta francia dialektus volt. Az 1399-ben trónra lépő IV. Henrik volt az első uralkodó több mint 300 év elteltével, akinek az angol volt az anyanyelve.
I. Vilmossal kezdődött az a furcsa helyzet, hogy Anglia királyának a Francia Királyságban is voltak birtokai, és azok uraként a francia király vazallusa volt. Az angol uralkodók közül II. Henrik lett a legnagyobb birtokos: apjától Anjou és Maine grófi címét örökölte, anyja révén pedig Normandia hercege lett. Miután feleségül vette Aquitaniai Eleonórát, megszerezte Aquitaniát és Gascogne-t is. 1172-ben már nagyobb területet birtokolt Franciaországban, mint bármely király a Karoling-ház 891-es bukása óta.
A 12–13. században II. Fülöp Ágost francia király hadjáratokat indított az angol területek ellen, majd utódai folytatták a hadakozást, folyamatosan csökkentve az angol területeket. János király 1200-ban a Le Goulet-i szerződésben csak igen előnytelen feltételekkel tudta elismertetni kontinentális birtokait, többek között elfogadta, hogy a francia király beavatkozhat a francia hűbéreseivel folytatott vitáiba. Ezzel az angol uralkodó helyzete közeledett a francia király más hűbéreseiéhez.
1202-ben kitört a háború a franciák és az angolok között. A következő években francia ellenőrzés alá került Normandia, Anjou, Maine, Touraine és Poitou egy része. Miután az angolok alulmaradtak az 1214. július 27-ei bouvines-i csatában, kénytelenek voltak elfogadni a területi veszteségeket. Az 1258. május 28-án kelt párizsi szerződésben III. Henrik angol király lemondott területi követeléseiről. A Csatorna-szigetek az angol korona tulajdonában maradtak, és a király megőrizte francia főúri tisztét is. Birtokában maradt Aquitania egy része és Gascogne. Lajos átengedte Limoges-t, Cahors-t és Périgueux-t, valamint vállalta, hogy bérleti díjat fizet Agenais-ért.
A franciák a szerződés után sem hagyták abba az angolok zaklatását a határterületeken, és többször kifejezték álláspontjukat, hogy a hercegség csak zálogként van az angolok birtokában. 1294 és 1303 között a harcok felerősödtek, majd a felek 1324-ben megvívták a rövid saint-sardos-i háborút, amely tovább csökkentette az angol területeket. Négy év múlva utód nélkül meghalt IV. Károly francia király, és a francia nemeseknek kellett eldönteniük, ki legyen az új uralkodó.
Vita a trónról bélyegkép|jobbra|200px|Franciaország 1328-ban A posztra két jelölt volt: III. Eduárd és Valois Fülöp, két rokon. Az angol király III. Fülöp dédunokája, Valois Fülöp pedig unokája volt. Eduárd azonban királyi ágról származott, ugyanis nagyapja IV. Fülöp volt, és három nagybátyja – X. Lajos, V. Fülöp és IV. Károly – is ült a trónon. Fülöp ezzel szemben oldalági leszármazott, Károly, Valois grófjának fia volt.
A régi feudális szokásjog értelmében anyja révén III. Eduárd következett volna. Izabella – Valois Fülöp első unokatestvére – azonban népszerűtlen volt a francia nemesek körében, ezért a száli törvényre hivatkozva őt és fiát is kizárták az örökösödésből, és Fülöpöt emelték trónra.
A Lex Salica, vagyis a száli frankok 6. századi jogszabálygyűjteménye kizárta a nőági örökösödést, de Franciaországban – 1316-ig – már évszázadok óta nem alkalmazták. 1316-ban V. Fülöp hivatkozott rá, hogy megakadályozza elhunyt bátyja lánya, Johanna öröklését.
Eduárd angliai helyzete nem engedte meg, hogy azonnal fellépjen trónigényével, mivel fontos volt a béke megőrzése Franciaországgal, ami kizárta a nyílt francia beavatkozást az angol–skót viszályban. 1329-ben Eduárd elismerte királynak Fülöpöt, majd Aquitania hercegeként és Ponthieu grófjaként letette a hűbéri esküt Amiens-ben.
1330-ban Eduárd kivégeztette Roger Mortimert, és megszerezte a kormánya fölötti teljes ellenőrzést. A következő években a skótokkal háborúzott, akiket 1333-ban a Halidon Hill-i csatában súlyosan megvert. 1336-ig első számú célja Skócia leigázása volt.
A két király hosszú időn át tárgyalásokkal próbálta rendezni Gascogne ügyét. 1331-ben Eduárd és Fülöp titokban találkozott Pont-Sainte-Maxence-ben, hogy a tartós békéről tárgyaljon, majd egy évvel később elhatározta, hogy együtt indul keresztes hadjáratra. A két ország közötti összecsapás, a békeszándék ellenére, elkerülhetetlen volt, aminek elsődleges oka a francia király szuverenitásának növekedésében keresendő. Az angol uralkodónak mint vazallus hercegnek elfogadhatatlan volt jogainak csorbítása.
Lépések a háború felé 200px|bélyegkép|jobbra|Rózsaszínnel az angol területek a háború kitörésekor 1334-ben a tízéves II. Dávid skót király Párizsba menekült, és Fülöp bejelentette, a jövőben csak olyan megállapodást hajlandó Eduárddal kötni, amely a skót király érdekeit is figyelembe veszi. 1335-ben XII. Benedek pápának sikerült egy angol–skót békemegállapodást tető alá hozni, majd a következő évben arra biztatta az angol és a francia uralkodót, hogy induljanak el a korábban megbeszélt közös hadjáratukra a Szentföldre. 1336-ban Fülöp hadjáratot tervezett skót szövetségese megsegítésére, és júliusban Pierre Roger, Rouen érseke, a későbbi VI. Kelemen pápa bejelentette, hogy a francia uralkodó hatezer katonát küld Skóciába.
Az angol uralkodó kénytelen volt új adót kivetetni, hogy finanszírozni tudja a várható összecsapás költségeit. Ugyanebben az évben Eduárd befogadta a Franciaországban halálra ítélt Róbert artois-i herceget, Fülöp sógorát. Róbert később hasznos összekötő lett az angolok és az elégedetlen észak-franciaországi nemesek között. Hasonló hasznot hajtottak Eduárd feleségének németalföldi kapcsolatai is.
1336 augusztusában Eduárd gyapjúkiviteli embargót vezetett be Flandria ellen, amelynek vezetője a franciabarát Lajos nevers-i herceg volt, aki korábban letartóztatta a területén tevékenykedő angol kereskedőket. A kiviteli tilalom a flamand ipar összeomlásával fenyegetett. Fülöp válaszként Gascogne-ban bevezette a superioritas et resortum elvét, ami azt jelentette, hogy az ottaniak kikerülhették hűbérurukat, az angol királyt, és közvetlenül hozzá fordulhattak vitás ügyeikkel. Eduárd hiába tiltakozott. Fülöp jogi és katonai lépésekkel eltávolította tőle legfontosabb szövetségeseit, majd katonai erővel kényszerítette ki egy Eduárd számára kedvezőtlen bírósági ítélet végrehajtását.
Fülöp 1337. május 24-én bejelentette az Aquitaniai Hercegség elkobzását, amelyből már csak Gascogne volt angol kézben. Eduárd megkezdte a felkészülést a harcra birtokaiért, és októberben francia királynak nyilvánította magát.
A háború küszöbén
Francia Királyság 150px|bélyegkép|balra|Francia lovag harcban