Alain Luc Finkielkraut francia esszéíró, rádiós producer és közéleti személyiség. 1986 óta a France Culture Répliques című heti talkshow műsorvezetője. 2014-ben a Francia Akadémia tagjává választották.

Élete és pályafutása Finkielkraut egy lengyel zsidó bőráru-gyáros fia, aki túlélte az auschwitzi koncentrációs tábort. Finkielkraut modern irodalmat tanult az École normale supérieure de Saint-Cloud-on. 1976-ban a Kaliforniai Egyetem (Berkeley) francia irodalom tanszékére csatlakozott adjunktusként, majd 1989-ben az École Polytechnique humán és társadalomtudományi tanszékére professzorként.

Az 1990-es évek végén Finkielkraut Benny Lévyvel és Bernard-Henri Lévyvel közösen megalapította az Emmanuel Lévinas-Tanulmányok Intézetét Jeruzsálemben. 2010-ben részt vett a JCall megalapításában, amely egy európai székhelyű baloldali érdekvédelmi csoport volt, amelynek célja, hogy lobbizzon az Európai Parlamentnél a Közel-Keletet, és különösen Izraelt érintő külpolitikai kérdésekben.

Munkássága Finkielkraut először akkor keltett nyilvánosságot, amikor Pascal Brucknerrel közösen számos rövid, de ellentmondásos esszét írtak, amelyek egy új emancipáció folyamatának gondolatát kívánták megkérdőjelezni; ezek közé tartozott "Az új szerelmi zavar" (Le Nouveau Désordre amoureux, 1977) és "Az utca sarkán" (Au Coin de la rue, 1978), valamint "A kaland" (L'aventure, 1979).

Finkielkraut ezután önálló szerzőktől származó műveket kezdett publikálni a nyilvánosság emlékezetével való visszaéléséről és a – véleménye szerint – a nyilvánosságot megindító eseményekkel szembeni hajthatatlanságunkról. Ez a gondolat vezette Finkielkrautot arra, hogy a holokauszt utáni európai zsidó identitás kérdésével foglalkozzon, például A képzelt zsidó (Le Juif imaginaire, 1983) című művében. Az általa kötelező emlékezésnek nevezett tevékenység előmozdítására törekedve Finkielkraut kiadta "A tagadás jövője: Reflexió a népirtás kérdéséről" (Avenir d'une négation : réflexion sur la question du génocide, 1982) című művét, majd később a Klaus Barbie-perhez fűzött kommentárjait, a "Hiábavaló emlékezés" (La Mémoire vaine, 1989) címűt is.

Finkielkraut különösen hálás Emmanuel Lévinasnak. "A szerelem bölcsessége" (La Sagesse de l'amour) című művében ezt az adósságot a modernitás és délibábjai szempontjából tárgyalja. Finkielkraut folytatja a témával kapcsolatos elmélkedését A gondolkodás veresége (La Défaite de la pensée, 1987) és A hálátlanság (Ingratitude: conversation sur notre temps, 1999) című műveiben. A 2000-es évek óta Finkielkraut számos társadalmi témáról fejtette ki véleményét, például az internetről "Az internet, a nyugtalanító eksztázis" (Internet, l'inquiétante extase, 2001) című művében. "A tökéletlen jelen" (L'Imparfait du présent, 2002) című könyvében, amely egy személyes naplóhoz hasonlít, gondolatait fejezi ki a világ különböző eseményeiről, különösen a 2001. szeptember 11-i eseményekről.

Vélemények és viták 1995-ben Finkielkraut elítélte a Cannes-i filmfesztivál zsűrijének díját, mondván: „Az Underground elismerésével a cannes-i zsűri úgy gondolta, hogy egy virágzó képzelőerővel rendelkező alkotót tüntet ki. Valójában egy szolgalelkű és hivalkodó bűnözői klisék illusztrátorát tüntette ki. A cannes-i zsűri... a legelcsépeltebb és legálnokabb szerb propaganda egy változatát dicsérte. Maga az ördög sem gondolhatott volna ki ilyen kegyetlen botrányt Bosznia ellen, sem ilyen groteszk utószót a nyugati alkalmatlanságra és könnyelműségre.” Később kiderült, hogy Finkielkraut nem látta a filmet, mielőtt megírta volna kritikáját.

A Háárec magazinban 2005 novemberében megjelent interjúja, amelyben véleményt nyilvánított a 2005-ös franciaországi zavargásokról, nagy vitát kavart. Finkielkraut megjegyezte, hogy a francia labdarúgó-válogatott „fekete, fekete, fekete, ami egész Európában gúnyt űz” (szemben a „black-blanc-beur” – jelentése „fekete, fehér, arab” – kifejezéssel, amelyet Franciaország 1998-as FIFA-világbajnoki döntőjében aratott győzelme után alkottak meg, a játékosok afrikai, afro-karibi, európai és észak-afrikai származása előtt tisztelegve), hozzátéve, hogy „ha ezt Franciaországban felhozod, börtönbe zárnak”. Elítélte az afroamerikai muszlimokat is, azt állítva, hogy mind Amerikában, mind Franciaországban „a feketék iszlamizációja” zajlik. A cikket heves vita követte: az MRAP és a L'Humanité rasszizmussal vádolta Finkielkrautot, és az École polytechnique számos kollégája Gilles Dowek vezetésével petíciót tett közzé az ellen, amit a cikkében „koloniális projektként” emlegettek. Emmanuel Todd 2008-ban azt írta, hogy „Franciaországban soha nem jellemezték volna a lázadókat a bőrük színe alapján, ha ez a köztársaságellenes istenkáromlás nem egy zsidó származású értelmiségi műve lett volna, akinek a holokauszt szakralizálása biztosabb védelmet nyújt, mint a gyarmati múlt a külvárosok fiataljainak”. Finkielkraut később bocsánatot kért, azt állítva, hogy a Háárec rosszul fordította a cikkét.

Eyal Sivan anticionista filmrendező pert indított Finkielkraut ellen, miután a francia azt nyilatkozta, hogy Sivan „ha úgy tetszik, az egyik szereplője ennek a különösen fájdalmas, különösen riasztó valóságnak, a ma tomboló zsidó antiszemitizmusnak.”. 2009-ben Finkielkrautot bírálták a Roman Polanski szexuális zaklatási ügyéhez fűzött megjegyzése miatt. Finkielkraut azt állította, hogy a 13 éves áldozat „tinédzser” volt, „nem gyerek”. Bírálták Franjo Tuđman horvát elnökkel való szoros barátsága miatt, David Bruce MacDonald pedig azzal vádolta, hogy egy olyan nemzetet támogat, „amelynek vezetője holokauszt-revizionista volt egy autoriter kormány élén”. 2018 augusztusában Finkielkraut a The Times of Israelnek adott interjújában aggodalmát fejezte ki a franciaországi zsidók és Franciaország jövője miatt. Kijelentette: „A Franciaországban tapasztalt antiszemitizmus a legrosszabb, amit valaha életemben láttam, és meg vagyok győződve arról, hogy csak rosszabb lesz.”

2019. február 16-án Finkielkrautot egy csoport sárgamellényes tüntető támadta meg az utcán Párizsban, amikor véletlenül rábukkantak a boulevard du Montparnasse-on. Egy 36 éves, iszlámra áttért francia férfit vád alá helyeztek, miután azt mondta, hogy Finkelkraut „meg fog halni”. Finkelkraut korábban kifejezte együttérzését a sárgamellényes mozgalommal. 2019 áprilisában kijelentette, hogy utcai tüntetők többször is megtámadták, és azt mondta az újságíróknak: „Többé nem mutathatom magam az utcán.” 2019 áprilisában a Sciences Po bejelentette, hogy lemondják azt a fórumot, amelyen Finkielkrautnak előadóként kellett volna szerepelnie, az „antifa” tüntetők fenyegetései miatt. Eugénie Bastié, a Le Figaro újságírója a francia egyetemi élet amerikanizálódásának „üszkös” tüneteként ítélte el a lemondást. A bejelentés célja a tüntetők félrevezetése volt, ezért az előadás egy másik helyszínen zajlott. 2022-ben, a francia La Chaîne Info tévécsatornán való szereplése során kommentálta a Duhamel-botrány ügyét, amelyben Olivier Duhamel vérfertőzést követett el 14 éves mostohafia ellen. Finkielkraut feltételezése szerint a két fél között „beleegyezés” lehetett, és azt állította, hogy egy 14 éves „nem ugyanaz”, mint egy „gyermek”. Néhány napon belül azonnal kirúgták a francia hírtelevíziós hálózattól, ahol kommentátorként dolgozott.

Egy 2023 októberi interjúban, az októberi 7-i támadásokat követően, Finkielkraut „naivnak” nevezte az európai politikusokat, ha úgy gondolták, hogy a Hamásznak nem célja Izrael és lakosainak teljes elpusztítása. Ugyanebben az interjúban azonban bírálta Izrael telepes-politikáját is, amely „szétszereli Izraelt”, „károsítja a palesztinokat”, és eleve lehetővé teszi a Hamász támadását. A legésszerűbb megoldásnak egy területi kompromisszumot és egy kétállami megoldást nevezett izraeliek és palesztinok között, de ez nagyon távoli megoldás. Egy 2024 januári interjúban, a gázai háború alatt, a „wokeizmust” „halálkultusznak”, az antiszemitizmust pedig „a wokeizmus legmagasabb szintjének” nevezte. A Der Bund egy 2024 novemberi cikkében azt írta, hogy Finkielkrautot néha cionistának nevezik, ugyanakkor Benjámín Netanjáhú kemény kritikusa is. Elmagyarázta, hogy egyik kritikusa sem akarja hallani az álláspontját, mivel az csak „Izrael létezéshez való jogának tagadásáról” szól. De azt is kijelentette, hogy Netanjahu „céltalan háborút” vív, és kormányának egyes részei „etnikai tisztogatást” akarnak, ezért van szüksége Izraelnek „gyorsan egy új kormányra”.

Bibliográfia The Religion of Humanity and the Sin of the Jews, esszé az Azure magazinban Reflections on the Coming Anti-Semitism, esszé az Azure magazinban Ralentir, mots-valises !, Seuil (1979) Le nouveau désordre amoureux, Seuil (1977) Au coin de la rue, l'aventure, Seuil (1979) Petit fictionnaire illustré : les mots qui manquent au dico, Seuil (1981) Le Juif imaginaire, Seuil (1981), Translated to English by Kevin O'Neill & David Suchoff as The imaginary Jew, Lincoln 1994 L'avenir d'une négation, Seuil (1982) La Réprobation d'Israël, Gonthier/Denoël, (1983) La sagesse de l'amour, Gallimard (1984) La défaite de la pensée, Gallimard (1987) La mémoire vaine, du Crime contre l'humanité, Gallimard (1989) Comment peut-on être Croate ?, Gallimard (1992) L'humanité perdue, Seuil (1996) Le mécontemporain. Charles Péguy, lecteur du monde moderne, Gallimard (1992) L'ingratitude. Conversation sur notre temps avec Antoine Robitaille, Gallimard (1999) Une voix vient de l'autre rive, Gallimard (2000) Internet, l'inquiétante extase, Mille et une nuits (2001) Penser le XXe siècle, École Polytechnique (2000) Des hommes et des bêtes, Tricorne (2000) L'imparfait du présent. Pièces brèves, Gallimard (2002) Enseigner les lettres aujourd'hui, Tricorne (2003) Les battements du monde, Pauvert (2003) Au nom de l'Autre. Réflexions sur l'antisémitisme qui vient, Gallimard (2003) Nous autres, modernes : quatre leçons, Ellipses (2005) Ce que peut la littérature, Stock (2006) Entretiens sur la laïcité, Verdier (2006) Qu'est-ce que la France, Stock (2007) La querelle de l'école, Stock (2007) Philosophie et modernité, École Polytechnique (2008) Un cœur intelligent, Stock/Flammarion (2009) « Pour une décence commune » in Regards sur la crise. Réflexions pour comprendre la crise… et en sortir, esszé, Antoine Mercier által szerkesztett kollektív munkához közreműködőként, Párizs, Éditions Hermann, 2010. L'explication, conversation avec Aude Lancelin, Alain Badiou-val, Nouvelles Éditions Lignes, 2010. L'interminable écriture de l'Extermination, Finkielkraut rendezésével, a Répliques de France Culture című tévéműsorok átiratai, Stock, 2010. Et si l'amour durait, Stock, 2011 L'identité malheureuse, Stock, 2013 La Seule Exactitude, Stock, 2015 En terrain miné, Élisabeth de Fontenay-val, Stock, 2017 À la première personne, Gallimard, 2019 L'après littérature, Stock, 2021

Magyarul megjelent A gondolkodás veresége (La défaite de la pensée) – Gond-Cura Alapítvány / Osiris, Budapest, 1996 (Horror metaphysicae) · · Fordította: Vidor Pálné A képzelt zsidó (Le juif imaginaire) – Múlt és Jövő, Budapest, 2001 · · Fordította: Gorilovics Tivadar, utószó Kőbányai János A hálátlanság (L'ingratitude) – Európa, Budapest, 2001 (Mérleg) · · Fordította: Várkonyi Benedek, jegyz. Barna Imre

Jegyzetek

Fordítás

Kategória:1949-ben született személyek Kategória:Élő személyek Kategória:Lengyel származású franciák Kategória:Francia filozófusok Kategória:Francia írók Kategória:A Francia Akadémia tagjai Kategória:Párizsiak