Wernher Magnus Maximilian Freiherr von Braun (Wirsitz, Német Birodalom, 1912. március 23. – Alexandria, Virginia, USA, 1977. június 16.) német tudós, a rakétatudomány és az űrrepülés kiemelkedő alakja. A második világháború előtt és alatt a Harmadik Birodalom rakétaprogramjának, a megtorlófegyverek (Vergeltungswaffe) fejlesztésének,Peenemünde: A Harmadik Birodalom legnagyobb haditechnikai központja, masodikvh.hu majd 1945-től az Egyesült Államok rakéta- és űrrepülési programjának egyik vezetője volt. Az Egyesült Államokban az űrprogram és a holdra szállás megvalósításának kulcsfigurájaként tartják számon.
Wernher von Braun a rakéták elméleti atyja, az orosz Konsztantyin Ciolkovszkij elgondolásait és az amerikai Robert Goddard publikus elméleti kutatásait továbbfejlesztve, a folyékony hajtóanyagú rakétákban találta meg a leghatékonyabb megoldást a rakétarepülésre. Munkássága a világűr meghódítását célozta, ám kezdetben a rakétafegyverek fejlesztésére volt lehetősége. Karrierjének kezdete egybeesik Adolf Hitler nemzetiszocialista rezsimjének időszakával, amelyben állami katonai monopóliummá tették a rakétafejlesztést, így az ezzel foglalkozó tudósnak saját hazájában csak a hadiipar adhatott lehetőséget a munkára. 1934–1944 között kifejlesztette az Aggregat rakétasorozatot (az A–1, A–2, A–3 és A–4 rakétákat), amelyek közül az A–4 vált szériaéretté, ennek nevét Hitler V–2-re (Vergeltungswaffe–2 – Megtorlófegyver 2) (ejtsd: fau kettő) változtatta. A német fejlesztések fő helyszíne Peenemünde volt. A fegyverrel főként Londont és Antwerpen kikötőjét támadták több ezer ember halálát okozva.
Von Braun – saját állítása szerint kényszerből – tagja lett a náci pártnak, az NSDAP-nak és annak paramilitáris szervezetének, az SS-nek is. Ez utóbbiban a sturmbannführeri (kb. őrnagy) rangig emelkedett. A V–2 sorozatgyártási programja számára a nácik igénybe vették a Mittelbau-Dora koncentrációs táborban őrzött foglyok kényszermunkáját is, amibe az utólagos elemzések szerint kb. fogoly halt bele (ironikus módon több ember, mint amennyivel maga a rakéta fegyverként végzett). Von Braun végig állította, hogy nem volt részese ennek a folyamatnak, nem tudott a kényszermunka és a V–2 összefüggéseiről. Egyes foglyok vallomásai és kollégája, a később az USA-ból a vádak hatására hazatelepült Arthur Rudolph körüli médiaérdeklődés szerint ez nem volt igaz, de nem találtak bizonyítékot feltételezett bűnösségére.
A második világháborút követően amerikai hadifogságba került, ahol az amerikaiak a Gemkapocs művelet keretein belül alkut ajánlottak a rakétatudósnak: áttelepítik az Egyesült Államokba, ahol az amerikaiak rakétaprogramjain fog dolgozni – a vele szintén áttelepített peenemündei mérnökcsoport élén –, cserében a nemzetiszocialista múltját nem vizsgálják. 1945 augusztusában megérkezett az Egyesült Államokba, ahol a hadsereg rakétakísérleteibe kapcsolódott be (az USA hadizsákmányként kb. 300 vagonnyi V–2 alkatrészt és dokumentációt vitt haza, ezekből épített repülőképes rakétákat, amiket a White Sands Rakétakísérleti Telepen bocsátottak fel, Új-Mexikóban). Később, amikor a kísérletek kinőtték White Sandset, a mérnökcsoportot átköltöztették az alabamai Huntsville-be, a Redstone Arsenal (RSA) katonai bázisra, ahol a hadsereg rakétakísérleti központja tevékenykedett, amiből megalakult a Hadsereg Ballisztikus Rakéta Ügynöksége (Army Ballistic Missile Agency, ABMA). 1950-ben az ABMA technikai igazgatója lett. Első munkáik között a PGM–11 Redstone kifejlesztése szerepelt. Később ebből a harcászati ballisztikus rakétából fejlődött ki az első amerikai űrhajóst a világűrbe eljuttató rakéta a Mercury-programban.
1957. október 4-én a szovjetek felbocsátották a Szputnyik–1-et, amelyre válaszul az amerikaiak is megpróbáltak egy műholdat Föld körüli pályára juttatni, ám az erre szánt Vanguard-program rakétája kudarcot vallott. Ekkor őt kérték fel, hogy az ABMA által fejlesztett Jupiter–C rakéta továbbfejlesztésével készítsen el egy műholdat a világűrbe juttató hordozóeszközt. A megbízást siker kísérte és Wernher von Braun adta Amerikának az első olyan űrrakétát, amellyel elérték a világűrt. 1958-ban az USA akkori elnöke, Dwight D. Eisenhower megalapította a NASA-t, ahová a világűrt érintő minden rakétafejlesztést összevontak. Így került az ő munkahelye is a NASA fennhatóság alá. A Redstone Arsenal területén megalakult a NASA Marshall Space Flight Centere, amelynek von Braun az első vezetője lett. Itt kapta feladatul, hogy az USA első emberes űrprogramja, a Mercury számára alkossa meg a Redstone rakéta űrhajót hordozó változatát. Sokak szerint az ő késlekedése okozta, hogy az első ember feljuttatásáért vívott versenyt a szovjetek nyerték Jurij Gagarinnal és Vosztok–1-gyel 1961. április 12-én.
A szovjetekkel szembeni vereség hatására az új elnök, John F. Kennedy útjára indította az Apollo-programot, amelyben Wernher von Braun azt a feladatot kapta, hogy fejlessze ki a minden addigit felülmúló teljesítményű és nagyobb fizikai méretekkel rendelkező Saturn V rakétát. 1961–67 között sikerült teljesíteni ezt a megbízást (von Braun munkája nem abból állt, hogy a rajzasztal felett görnyedve aprólékos gonddal megtervezte a rakétát, hanem ő egy szervező menedzser volt, aki több ezer ember munkáját átlátva és felügyelve elvezette a szervezetet oda, hogy az megalkossa a sikeres végterméket). 1969. július 16-án felszállt az Apollo–11, amely Neil Armstronggal, Buzz Aldrinnal és Michael Collinsszal sikeresen megvalósította az emberiség első holdra szállását.
Von Braun fő tevékenysége mellett még útjára indította a Skylab-program technikai részét, valamint rendkívül sikeres ismeretterjesztővé vált az űrtevékenység népszerűsítése terén. 1970-ben a NASA egyik főigazgató-helyettese lett, ám 1972-ben összetűzésbe keveredett több NASA vezetővel, és elhagyta az űrügynökséget. Ezt követően a Fairchild Industries cég alelnöke lett.
Családja, gyermek- és ifjúkora Magnus von Braun báró második gyermekeként látta meg a napvilágot 1912. március 23-án Wirsitzben, az akkori Német Birodalom részét képező Posen tartományban, a mai Lengyelország területén, Poznan közelében. Nemesi családba született, ám röviddel születése után, az első világháborút követően, 1919-ben eltörölték a nemesi előjogokat, de a nemesi titulust a családnév részeként továbbra is fel lehetett tüntetni. A családnevében ily módon szerepelt továbbra is a magyar bárói címhez hasonló Freiherr titulus jeleként a von szócska. A családnak három fiúgyermeke közül Wernher a középső volt. Bátyja, Sigismund von Braun a külügyminisztérium szolgálatában állt egészen az 1970-es évekig, öccse, ifj. Magnus von Braun pedig Wernherhez hasonlóan rakétatudós lett, és bátyjával együtt került az Egyesült Államokba, ahol az Apollo-programot követően a Chrysler egyik felső vezetője lett.
Édesapja konzervatív politikusként a weimari köztársaság földművelésügyi minisztere lett. Édesanyja, Emmy von Quistorp szintén nemesi származású volt; ősei között számos királyi család található (III. Fülöp francia, I. Valdemár dán, III. Róbert skót, és III. Eduárd angol királyok), s távoli rokona volt még Eva Braunnak, Adolf Hitler feleségének is.
A versailles-i békeszerződés értelmében szülővárosa Lengyelországhoz került, így 1920-ban családja, sok német famíliához hasonlóan Németországba, Berlinbe telepedett át, ahol édesapja a belügyminisztériumban kapott állást. A kisfiú érdeklődése ebben az időszakban lett rendkívül szerteágazó. Mivel az lutheránus vallás szerint nevelték, gyermekként részt vett a hitéletben. Konfirmálására édesanyjától távcsövet kapott ajándékba, amely felkeltette érdeklődését a csillagászat iránt, ami élete végéig meghatározó volt számára. 1924-ben tanúja volt Max Valier és Fritz von Opel rakétaautókkal végzett sebességrekord-kísérleteinek. Ez az esemény olyannyira felfokozta a rakéták iránti vonzodását, hogy komoly károkat okozott az utcán, ahol lakott, amikor egy játékautóra tűzijáték-rakétákat erősített, és azok felrobbantak. Emiatt a rendőrök letartóztatták, és a fogdából apjának kellett kiváltania. Ugyanakkor más olyan tevékenységek iránt is megnyilvánult az érdeklődése, amelyek későbbi életében nem játszottak szerepet, azonban határozottan megmutatták tehetségét. Szülei zeneórákra járatták, ahol megtanult csellón és zongorán játszani, méghozzá olyan tehetséggel, hogy fejből játszott Beethoven- és Bach-műveket. Az élmény hatására elhatározta, hogy zeneszerző lesz, és be is iratkozott Paul Hindemith óráira.
1925-ben szülei beíratták egy bentlakásos iskolába, ami a Weimar közeli ettersburgi kastélyban volt. Von Braun nem volt jó tanuló, különösen nem fizikából és matematikából. 1928-ban az iskolában szert tett Hermann Oberth Die Rakete zu den Planetenräumen („Rakétával a világűrbe”) című könyvére, amely végképp megbabonázta, és meggyőzte arról, hogy a két tárgyból sokkal jobban kell teljesítenie. Evégből 1928-ban szülei átíratták a Hermann-Lietz Internátusba, az Északi-tengernél fekvő, kelet-frízföldi Spiekeroogba, amely szintén bentlakásos iskola volt, ahol jelentkezett a fizikai és matematikai fakultásra, így eredményei jelentősen javulni kezdtek.
Középiskolái befejeztével, 1930-ban jelentkezett a Berlini Műszaki Főiskolára. Itt lépett be az Űrhajózási Társaságba (Verein für Raumschiffahrt vagy röviden VfR), amely életének végképp irányt szabott. Itt Willy Ley asszisztense lehetett, aki folyékony hajtóanyagú rakétákkal kísérletezett, együttműködve Hermann Oberthtel, az űrkutatás úttörőjével. A főiskolán 1932-ben gépészmérnöki diplomát szerzett, azonban a szabadidejében végzett rakétakutatások meggyőzték arról, hogy ennél magasabb fokú képzettségre is szüksége lesz. Ennek érdekében beiratkozott a berlini Frigyes Vilmos Egyetemre, további tanulmányok végett fizikából, kémiából és csillagászatból. Ezt a kurzust 1934-ben fejezte be doktori címmel.
Tanulóévei alatt két személy volt, akik döntő befolyással voltak érdeklődési körére. Ezek egyike Oberth erdélyi szász származású tudós volt. Az asztronautika egyik atyjaként tartják számon, aki elméleti munkáiban fektette le elképzeléseit a világűr eléréséről. Von Braun vele később, Peenemündében szorosabb munkakapcsolatba is került. Erről később így vallott: „Hermann Oberth volt az első olyan személy az életemben, aki amikor az űrhajók, az űrhajózás lehetőségéiről beszélt, kezébe fogott egy logarlécet és matematikailag megalapozott koncepciókat és terveket vázolt fel. Én magam nem csak vezércsillagomként tekintek rá, hanem első kapcsolatomként a rakétatudományok és űrutazás elméleti és gyakorlati kérdéseire vonatkozóan. Jár neki egy tiszteletbeli hely a műszaki tudományok történetében az áttörést jelentő hozzájárulásáért az űrhajózásban.”
A másik jelentős személy, aki hatással volt tevékenységére, Auguste Piccard, aki abban az időben ballonkísérleteivel a sztratoszférát, a világűr határát ostromolta. Egy korai találkozásukon azt mondta neki: „Tudja, azt tervezem, hogy egy napon eljutok a Holdra.” Piccard bátorító szavakkal válaszolt
Németországi évei Az A–4 fejlesztése bélyegkép|jobbra|250px|Az A–4 sematikus metszeti rajza bélyegkép|jobbra|250px|Von Braun német tisztek gyűrűjében a háború alatt