A normandiai partraszállás a második világháború egyik legfontosabb hadművelete volt 1944. június 6-án, amelynek révén a szövetséges csapatok hídfőállásokat foglaltak el a Német Birodalom által megszállt Franciaország normandiai partszakaszán, Caen közelében.
Az új nyugati front megnyitását először 1941. július 19-én, alig egy hónappal a Barbarossa hadművelet megindítása után kérte Sztálin Winston Churchilltől, hogy a britek így tehermentesítsék a szovjet erőket. Erre a briteknek nem volt módjuk. Az Egyesült Államok hadba lépése után a helyzet megváltozott, és minden fontosabb többhatalmi egyeztetésen – a washingtoni konferenciákon, Casablancában és Teheránban – előkerült a partraszállás ügye. Az angolszász szövetségesek több lehetséges helyszínt latolgattak, végül amerikai nyomásra Észak-Franciaország mellett döntöttek, mert Eisenhowerék úgy vélték, csak ott lehet elég nagy csapást mérni a németekre.
Az aprólékos tervezés során a szövetségesek arra az álláspontra jutottak, hogy nem a leginkább kézenfekvő területen, Calais környékén, hanem Normandiában lépnek partra. Normandia kevésbé volt megerősítve, mint Calais térsége, habár Erwin Rommel érkezése után felgyorsult a védelmi rendszer, az Atlanti fal építése. Adolf Hitler hosszú ideig nem hitt abban, hogy a szövetségesek megkísérlik az akciót, ezért nem fordított elég figyelmet a partok védelmére, és a sok fronton zajló háború miatt kevés katonája állomásozott nyugaton. Az elterelő hadműveletek miatt a németek nem jutottak pontos információkhoz, így meglepetésként érte őket a június 6-ai invázió.
A szövetségesek éjfél után nem sokkal három légi szállítású hadosztályt dobtak le a tervezett partraszállási övezet két szárnyán, hogy megakadályozzák a németek ellentámadását. Az ejtőernyősök elfoglalták a kijelölt magaslatokat, hidakat, töltéseket és ütegeket. Az angolok és amerikaiak sok helyen harcba bocsátkoztak a németekkel, akik megzavarodtak az egymásnak ellentmondó, sokszor pontatlan információktól, és nem rendeltek el általános riadót. Hajnali öt óra körül a több mint hatezer hajóból álló flotta felsorakozott Normandia előtt, majd a hajóágyúk lőni kezdték a parti védműveket, a brit, kanadai és amerikai katonák pedig elindultak a partraszállító járművekkel az öt partszakasz – kódnevükön Utah, Omaha, Gold, Juno, Sword – felé.
A hadihajók tüze után a szövetséges légierő hatalmas támadást intézett a partokon kiépített védelmi állások és más, mélyebben fekvő célpontok ellen. Június 6-án a szövetséges gépek 14 600 bevetést teljesítettek, amire a németek mindössze százzal tudtak válaszolni. A rossz látási körülmények miatt azonban a gépek sok célpontot nem találtak el, az Omaha-parthoz rendelt 329 bombázó például öt kilométerre a célpontoktól dobta le 13 ezer bombáját. A légi előkészítés után öt gyalogoshadosztály szállt partra Franciaországban. A németek ellenállása különböző erősségű volt, a leghevesebb csata az Omaha-szakaszon bontakozott ki.
A németek hosszú ideig úgy gondolták, hogy a normandiai akció nem a valódi partraszállás, hanem egy elterelő támadás, ezért késve, nehézkesen lendültek mozgásba. A Führer átaludta az invázió első óráit Berchtesgadenben, ugyanis utasításának megfelelően nem ébresztették fel.
1944. június 6-án a szövetséges erők megvetették a lábukat Normandiában, és 156 115 szövetséges katona lépett francia földre az öt elfoglalt partszakaszon. Az angolszászok az invázió első hat napján 326 ezer embert, 54 ezer járművet, 104 ezer tonnányi hadianyagot tettek partra a hídfőben. Az utánpótlást napi kétszáz hajó szállította Franciaországba. A június 6-ai harcokban mintegy 10 ezer szövetséges katona esett el, sebesült meg vagy tűnt el. Több mint 60 százalékuk amerikai volt. A pontos német adat nem ismert, a becslések szerint a veszteség 4-9 ezer főre rúgott.
Előzmények 255px|bélyeg|A PQ–17-es konvoj gyülekező hajói 255px|bélyeg|Brit gyalogosokat szállító harcjármű Észak-Afrikában 255px|bélyeg|A teheráni konferencia: Sztálin (b), Roosevelt, Churchill A második front megnyitását először 1941. július 19-én, alig egy hónappal a Barbarossa hadművelet megindítása után követelte Sztálin Winston Churchilltől. Sztálin azt akarta elérni, hogy Nagy-Britannia küldjön csapatokat a kontinensre, és így tehermentesítse a szovjet erőket. Erre a briteknek nem volt módjuk, bevethető alakulataik Észak-Afrikában harcoltak az olaszokkal és a Német Afrika-hadtesttel, az Atlanti-óceánon pedig javában zajlott a tengeralattjáró-háború.
London és Washington, amely még nem állt háborúban és nem is volt szándékában belépni, úgy döntött, hogy más módon, a rendelkezésükre álló erőforrások egy részének átcsoportosításával próbálja meg segíteni a Szovjetuniót, mert annak talpon maradása létfontosságú érdekük volt. Megindították a sarki tengereken a konvojokat, amelyek sok tízezer tonna hadi felszerelést és más, a gazdaságban nélkülözhetetlen anyagot vittek a szovjeteknek. A hét kereskedelmi hajóból és az őket kísérő hadihajókból álló első karaván, a Dervis konvoj augusztus 31-én érkezett meg Arhangelszkbe.
1941 nyarán, Placentia-öbölbeli találkozóján Churchill és Franklin D. Roosevelt amerikai elnök megegyezett abban, hogy ha az amerikaiak a japán fenyegetés hatására mégis belépnek a háborúba, akkor elsődleges céljuk a náci birodalom legyőzése lesz. A Pearl Harbor elleni japán támadás után az Egyesült Államok is hadviselő féllé vált. December 23-án, Arcadia fedőnéven, összeült az első washingtoni konferencia, amelyen Harold R. Stark amerikai admirális hivatalosan is bejelentette az Európa az első elvet. „Németország továbbra is az első számú ellenségünk, és veresége a győzelem kulcsa. Ha Németország vereséget szenved, azt Olaszország összeomlása és Japán veresége fogja követni” – mondta. Az egyezség megosztotta az amerikai vezérkart, amelynek jelentős része fontosabbnak tekintette a japánok ellen folyó harcokat.
1942 nyarán Churchill és Sztálin Moszkvában találkozott. A brit miniszterelnök közölte a szovjet pártfőtitkárral, hogy az angolszászok nem tudják megnyitni a franciaországi második frontot 1943 előtt. „Nyomasztó csend állt be. Sztálin végül azt mondta, hogy ha az idén nem vagyunk képesek partra szállni Franciaországban, neki nincs joga követelőzni, kénytelen azonban megmondani, hogy nem ért egyet érveimmel” – írta visszaemlékezéseiben Churchill.
1942-ben a szövetségesek megfordították a háború menetét: Bernard Montgomery novemberben, a második el-alameini csatában megállította a németeket Egyiptomnál, majd a Torch hadműveletben angolszász csapatok szálltak partra Marokkóban és Algériában. A szovjetek Sztálingrádnál bekerítették a német 6. hadsereget, az amerikaiak pedig szinte teljesen megsemmisítették a japán repülőgéphordozó-kapacitást a midwayi csatában.
1943 januárjában a szövetséges vezetők a casablancai konferencián megállapodtak arról, hogy a franciaországi invázió megtervezésére létrehoznak egy haderőnemközi törzset, amelyet brit tiszt fog vezetni. A szervezet Londonban, Frederick E. Morgan altábornagy vezetésével kezdte meg a munkát. Mindazonáltal Churchill még mindig a Földközi-tenger medencéjében szeretett volna döntő hadmozdulatokat indítani, mivel tudta, hogy a franciaországi vállalkozáshoz nem áll rendelkezésre sem elegendő ember, sem elegendő anyag. Ezért az angolszász vezetők harmadik, Trident fedőnevű washingtoni konferenciáján azt javasolta, hogy a küszöbön álló, Szicília elleni Husky hadművelet ne elégedjen meg a sziget elfoglalásával, hanem kövesse az olasz csizma teljes erejű lerohanása, hogy „a német emberek megérezzék a magány hidegét”.
Az amerikaiak azonban kitartottak a franciaországi invázió mellett, mert úgy vélték, hogy a Német Birodalomra csak így lehet valódi csapást mérni. Eisenhower már 1942 elején megfogalmazta ezt a célt, amikor így írt: „El kell kezdenünk verekedni Nyugat-Európában, először a levegőben, de ezt amint csak lehet, szárazföldi támadásnak kell követnie.” Churchill kénytelen volt elfogadni az Overlord (Hűbérúr) hadművelet tervét. Az akció kezdetét 1944. május 1-jére tűzték ki.
1943 novemberében Churchill, Roosevelt és Sztálin a teheráni konferencián véglegesítette a terveket. Megállapodtak arról, hogy egy kisebb léptékű partraszállást (Anvil, végső nevén Dragoon hadművelet) is végrehajtanak Dél-Franciaországban, valamint Sztálin ígéretet tett arra, hogy az Overlorddal párhuzamosan nagy támadást indít keleten, hogy megakadályozza a német csapatok áthelyezését a nyugati frontra.
Tervezés 220px|bélyegkép|balra|Sárgával az Atlanti fal, feketével a tengelyhatalmak és hódításaik, zölddel a szövetségesek és hódításuk, fehérrel a semleges államok Nagy-Britannia már 1940-ben, a kombinált hadműveleti törzs felállításával megkezdte egy esetleges franciaországi invázió előkészítését. Az általános elv az volt, hogy a nagyobb vállalkozásokat kisebb kommandós akciókkal készítik elő. A törzs vezetője Sir Roger Keyes flottatengernagy volt, akit 1941 októberében Louis Mountbatten sorhajókapitány, leendő admirális váltott. Az ő helyét később Robert Edward Laycock tábornok vette át. Ez a testület dolgozta ki az 1942-es saint-nazaire-i és a súlyos kudarccal végződő dieppe-i rajtaütést. 1942-ben a szervezet az egyesített parancsnokság nevet kapta, később tagja lett Dwight D. Eisenhower tábornok, a nagy-britanniai amerikai erők parancsnoka is. 1943-ban, Morgan altábornagy vezetésével, megkezdődött az Overlord kidolgozása.
A törzs a partraszállásra alkalmas valamennyi helyszínt megvizsgálta, végül a Doveri-szorosra és Normandiára szűkítette a lehetséges célpontok körét, amelyek még a Spitfire vadászgépek hatósugarán belül voltak. A La Manche Dovernél a legszűkebb, de a német védelem ott volt a legerősebb, így a tervezők választása Normandiára esett. A Le Havre és Cherbourg között elterülő homokos partszakasz nagyjából nyolcvan kilométer hosszú, alakja félholdra emlékeztet. A szövetségesek abban bíztak, hogy a német ellenállás ott kisebb lesz, mert a védők – éppen a terepadottságok miatt – nem számítanak nagyszabású akcióra. Churchill és Roosevelt megállapodtak arról, hogy az Overlord hadműveletet angol tábornok irányítja, de a brit miniszterelnök átadta ezt a jogot az amerikai elnöknek, aki Eisenhowert nevezte ki. 1944. január 2-án Montgomery tábornokot bízták meg a partra szálló haderő vezetésével.
A Morgan vezette törzs három hadosztállyal tervezte az első rohamot Caen és Carentan között, amelyet két másik hadosztály követ. Mivel a partszakaszon egyetlen kikötő sem volt, ezért utasítást adtak szállítható dokkok (fedőneve Mulberry), valamint a tenger alatti olajvezeték (Pluto) megtervezésére. Megkezdődött a hullámtörőként (Gooseberry) elsüllyeszteni tervezett, hétezer folyóméternyi hajó összegyűjtése és a speciális – úszó, árkokat áthidaló, akadályromboló – harckocsik gyártása. Eisenhower és Montgomery kérésére az első hullám létszámát öt hadosztályra emelték, de emiatt kénytelenek voltak júniusra halasztani az akciót. A támadást fedező haditengerészeti erők nyolcvan százalékát a britek, húsz százalékát az amerikaiak tervezték adni.
Nagy-Britanniában megkezdődött a csapatok összevonása és a szükséges hadi és egyéb anyagok felhalmozása. A katonák folyamatosan gyakorlatoztak, elsősorban a Doveri-szoros közelében, hogy a németekkel elhitessék, ott szállnak majd partra. 1944. április 28-án súlyos katasztrófa történt, amikor a Tiger gyakorlatban részt vevő hajókat német felszíni egységek megtámadták, és 700 katonát megöltek. A szövetséges légi felderítés folyamatos volt, és éjszakánként gyakran szálltak partra kisebb egységek Franciaországban, hogy a védelmi rendszereket, terepviszonyokat tanulmányozzák, teszteljék. Az időpont kijelölése is komoly gondot okozott, mert holdhónaponként csak három olyan nap volt, amikor a fényviszony és az árapály megfelelt. Júniusban ez az 5–7. közötti időszakra esett. A tervezők 5-ét választották, hogy legyen lehetőség az esetleges halasztásra rossz idő esetén.
Konkrét tervek 250px|bélyeg|A konvojok felvonulási útvonala