Anabaptista mozgalom

Anabaptistáknak vagy újrakeresztelőknek nevezték a reformáció kezdetén, a reformációval párhuzamosan zajló, a katolikus egyház és a protestánsok képviselői által egyaránt üldözött, olyan radikális keresztény megújulási mozgalom tagjait, melynek alaptanításai különböztek, illetve (bizonyos tanaik) szembeálltak a reformáció egyes alaptanaival (mint például a csak kegyelem által [Sola gratia] illetve a kizárólag hit általi üdvözülés [Sola fide]). Gyülekezésre szólították fel a "kiválasztottakat", szakítani akartak a bűnös világgal, s a "szentek" közösségeit igyekeztek létrehozni, amelyek tagjainak új keresztségben kellett részesülniük,Marton József: A keresztény újkor ezért a gyermekkeresztség elvetése mellett a hozzájuk csatlakozókat újra megkeresztelték.Ottlyk Ernő: Az egyház története, 264. o., 1979. Csoportjaik spontán módon jöttek létre Svájcban, Németországban és Németalföldön. Ezt a mozgalmat egyesek harmadik reformációnak nevezik.Szebeni Olivér: A baptista egyház történeti gyűjteményei, Bp, 1998/1-2. 175-178

A mozgalmon belül már korán két irányzat – erőszakos és békeszerető – jelentkezett. A "túlfűtöttek" közé tartozott a szélsőséges vándorprédikátor, Thomas Müntzer, a zwickaui próféták és a "zürichi rajongók".Jean Delumeau: Reneszánsz, Osiris, 1997, 487.

Manapság a mozgalom leszármazottjai, mint a hutteriták, mennoniták és amishok képviselik az anabaptista mozgalmat.

Etimológia Az irányzat neve a görög ana és baptidzó (ἀνά- és βαπτισμός) szavak összetételéből származik, és „újrakeresztelő”-t jelent. Eredetileg az irányzathoz tartozók gúnyneve volt legismertebb tanításukról és gyakorlatukról, a felnőttkeresztségről (a gyermekkeresztséget érvénytelennek tartották).

Ők saját magukat, illetve a gyülekezeten belül egymást többnyire egyszerűen „testvér”-nek, „testvérek”-nek nevezték.

Az újrakeresztelés eredete A mozgalom eredetére vonatkozó nézetek Az anabaptista mozgalom eredetének kutatását megnehezíti az a tény, hogy ellenségeik rágalmazásokkal illették, míg a velük szimpatizálók mindenáron védelmezni próbálták őket. Sokáig népszerű gyakorlat volt, hogy a zwickaui próféták hatása alatt állókkal, mint Matthys János , Leideni János és Münzer Tamás, azonosítsák az összes anabaptistákat, s akik szerették volna ezt a hibát kijavítani, sajnos gyakran átestek a másik oldalra és tagadtak minden kapcsolatot e három radikális egyén és a szélesebb anabaptista mozgalom között.

A modernkori anabaptista történetírás két legjelentősebb terméke a Cornéliusz Károly, római katolikus hittudós által 1855-ben kiadott A münsteri lázadás leírása című munkája és a későbbi, Newman Albert (1852–1933) jeles amerikai baptista történész A gyermekkeresztelés-ellenesség története című műve. Bár a felnőttkeresztelés eredetét illetően számos elmélet létezik, legtöbbjük a következő három elképzelés egyikébe sorolható: 1) Vannak, akik az anabaptista mozgalmat Mantz Félix zürichi keresztelésétől származtatják (ezt a megközelítést monogenesis ~ egy eredet-nek nevezik). 2) Mások úgy látják, hogy az anabaptista mozgalom néhány, egymástól független mozgalomból alakult ki (ezt polygenesisnek ~ Több eredetnek nevezik), míg 3) Némelyek viszont az anabaptista mozgalmat az újszövetségi őskereszténység folytatásának tartják (ezt a nézetet apostoli utódlásnak, vagy egyházi folytonosságnak nevezik).

Monogenesis – egy eredet Számos kutató úgy látja, hogy az anabaptisták a Manz Felix, Grebel Konrád, Blaurock György és mások nevéhez fűződő Svájci Testvérek mozgalomból emelkedett ki. A korábbi, a mai mennonita történészek által is általánosan tartott nézet alapján az anabaptista mozgalom Zürichben kezdődött és a Svájci Testvérek nézetei terjedtek el dél-német, osztrák, majd holland és végül észak-német területekre is, ahol hamarosan változatos ágazatai fejlődtek ki. Ez az Egy eredet nézet általában határozottan elválasztja a münsteritákat és más radikális irányzatokat az igazi anabaptista mozgalomtól. E nézet szerint az anabaptista mozgalom kezdetének időpontja 1525. január 21-e volt, amikor Mantz Félix házában Grebel megkeresztelte Blaurockot és azután ő keresztelt meg másokat. Egyelőre ez képviseli a kezdet legáltalánosabban elfogadott dátumát, bár a 20. század végén némelyek e születésnapot 1527. február 24-re és Schleitheimbe teszik a következőkben leírt „több eredet-nézetnek” megfelelően.

Polygenesis – több eredet Többen vitatták azt a nézetet, hogy az anabaptista mozgalom egy helyen (Zürichben), egy napon (1525. január 21-én) keletkezett. Többek között az 1975-ben írt Monogenesistől a Polygenesisig című cikkben pontos forrásokra hivatkozva és különös jellegzetességek kihangsúlyozásával Stayer, Packull és Deppermann kimutatta, hogy a Dél-Német-Osztrák anabaptista mozgalom túlságosan fel volt „higítva” az északi területek miszticizmusához képest, s a svájci anabaptista mozgalom a reformált gyülekezeti mozgalomból, a holland anabaptista mozgalom pedig a Melchior Hoffman apokaliptikus világszemléletéből és szociális nyugtalanságból alakult ki. Ez a munka széles körben elfogadott az anabaptista mozgalom időben egybeeső, és kölcsönösen egymásra ható, de területileg független kialakulását illetően. Ez a leírás jól megvilágítja a kölcsönhatások ellenére is kialakult nézetbeli különbségeket.

Apostoli utódlás – egyházi folytonosság Az egyes modern anabaptista közösségeken kívül legáltalánosabban elfogadott elmélet szerint a 16. századi anabaptista mozgalmak a Krisztus idejétől meglévő egyházi folytonosság szerves része. E szemlélet szerint Kr. u. 30-tól kezdve egészen a mai napig létezett egy kis csoport, ami a katolikus egyházon kívül tartotta az apostoli örökséget. E nézet hívei rámutatnak arra, hogy milyen sok közös vonás figyelhető meg e nem-katolikus csoportok hitrendszereiben. E szemlélet ellenzői viszont arra mutatnak rá, hogy ezen csoportok milyen nagy mértékben különböztek egymástól eretnek nézeteikben, és hogy semmilyen kapcsolatuk nem volt egymással. Ez utóbbi nézetet vallják némely baptista, mennonita és számos „igaz egyház”-i csoportok is. E folytonosságot valló nézet talán a legjobban kidolgozott tudományos munkája John T. Christian, a New Orleans Baptista Teológiai Szeminárium professzora tollából származik. Néhányan az anabaptista mozgalmat a valdensektől származtatják, de vannak, akik messzebbre néznek, és a paulánusokból származó bogumilokat tartják mindezen mozgalmak „magvetőinek”.

Előfutárok Az újrakeresztelés gondolata és gyakorlata az őskeresztény egyházig nyúlik vissza, amikor Pál apostol az efézusi hívők egy csoportját az apostolok cselekedetei (19:1–7) szerint újrakeresztelte. Későbbi feljegyzések megemlítik, hogy Montanus és Tertullianusz a 2.–3. században megtagadták az újszülöttek megkeresztelését, és csak „hívőket” kereszteltek, a már megkeresztelteket pedig kérésükre újrakeresztelték. A 4. században Donatus követői az „árulókat” (a pogány üldöztetések által megtört, emiatt hitüket megtagadó egyházi vezetők), vagy az „árulók által beszennyezett közösségekbe” tartozó megkeresztelteket keresztelték újra. A 325-ben tartott Niceai Zsinat után, a 4. század végére az újrakeresztelést az egyházi vezetés eretnekségnek kezdte tartani, és az 529-es Justinianusi Törvénykönyv már a Szentháromság tagadásával együtt az újrakeresztelést is halállal büntetendő eretnekségnek nevezi.

Középkor A reformációt közvetlenül megelőző korban Helcsickí Péter (Petr Chelčický) cseh hitújító már a 15. században tanított a később az „újrakeresztelők hittudományaként” ismert hitelveket. Időben visszamenve, középkori előfutároknak lehet tekinteni a Közös Élet Testvéreit, a huszitákat, a szerzetesség egyes formáit, a valdenseket és katharokat, valamint ezek elődeit, a bogumilokat és paulánusokat is.

Történetük Újkor

A Luther fellépését követő hatalmas vallási erjedés az 1520-as években felszínre hozott egy rajongó irányzatot, amelynek követői gyakran a Szentlélek kinyilatkozatásaira hivatkoztak.

Az anabaptisták vagy újrakeresztelők nem a római katolikus egyház reformáltjai voltak, sem pedig a lutheránus egyházé. Az ő eredetük sokkal régebbi.

Kezdetben békés formában tiltakoztak a feudális elnyomás ellen. Hívei elfordultak a romlottnak tartott világtól és várták a Bibliában – értelmezésük szerint – megígért ezeréves krisztusi királyságot, amely a szerencsétleneknek és elesetteknek jólétet biztosít. Az egyházi dogmákat elvetették és csak azt tanították, ami a Bibliából világosan kiolvasható. Ezért szüntették meg a gyermekkeresztséget is, illetőleg a felnőtteket újrakeresztelték.

Münzer Tamás Az anabaptisták egy csoportját Münzer Tamás, zwickaui lelkész céltudatos és harcos antifeudális mozgalommá fejlesztette. Münzer a reformáció első éveiben még támogatta Luther Márton harcát a katolikus egyház ellen, azonban hamarosan (1521-től) önálló útra tért és a reformáció feladatának a nép elnyomói elleni harcot tartotta.

1524-ben nyílt fegyveres harc indult a földesúri elnyomás ellen, amelyet Thüringiában Münzer személyesen irányított. A parasztháborút mindenhol vérbe fojtották. Münzer is fogságba esett, majd kivégezték. A parasztháború leverése után az anabaptisták szétszéledtek Németország egész területén és apró közösségeket alkottak. Mindenhol üldözték őket, de ennek ellenére mozgalmuk terjedt és erősödött.

Korai vezetők Zürichben Konrad Grebel, Felix Manz, valamint egy korábbi pap, Balthasar Hubmaier voltak az újrakeresztelők vezetői.

Ludwig Hätzer Zürichben és Németországban tevékenykedett, majd 1529-ben lefejezték.

Hans Hut eredményes igehirdető volt Frankföldön, 1527-ben halt meg Augsburgban egy börtöntűzben.

Melchior Hoffman Livóniában, Svédországban, Frízföld keleti részén és Strasbourgban tevékenykedett, egy strasbourgi börtönben halt meg 1543-ban. Hoffman lángoló lelkesedéssel hirdette a mennyei Jeruzsálem küszöbön álló megjelenését.

A mozgalom Frízföld keleti részéből átterjedt egész Németalföldre. Vezetője Amszterdamban Jan Matthys volt. Az általa kiküldött "apostolok" az újrakeresztelő mozgalmat hamarosan egész Hollandiában terjesztették.

Münster 1534-ben Münster városában alapították meg "Sion új országát" Münzer Tamás szellemében. Végül a helyi püspök seregei ostrommal bevették a várost, a münsteri anabaptisták nagy részét pedig lemészárolták vagy kivégezték.

Menno Simons A münsteri események után az anabaptistákat még nagyobb hevességgel kezdték üldözni. A szétszórt maradék Menno Simons személyében kapott támogatást, akiket ő Frízföldön (Németalföld) 1537-ben szigorú egyházi fegyelemmel gyülekezetté egyesített. Az általa újjászervezett közösséget mennonitáknak kezdték nevezni.

Egyéb irányzatok A belső szakadásokkal küszködő mennoniták az újrakeresztelőknek csak egy részét tudták megnyerni. Az 1535 utáni évtizedekben még mindenfelé voltak kisebb, khialisztikus, prófétai lelkülettől áthatott anabaptista körök, amelyek az egykori delfti üvegfestő, David Joris személyében kiváló vezetőre akadtak.

A mérsékelt holland újrakeresztelő mozgalom nem tagozódott be teljes egészében a mennonizmusba. Az újrakeresztelők egy különálló csoportját hozták létre, amely a világ felé nyitottabb, dogmatikai szempontból szabadabb volt, és érintkezésben állt az arminiánus és szociniánus irányzattal.

1561-ben a strasbourgi hatóságokhoz intézett panasz az ottani anabaptista csoportokat pilgramiták (Pilgram Marpeck követői), sattleriták (Michael Sattler követői, a Svájci Testvérek) és gabrieliták (Gabriel Ascherham követői) néven sorolta fel.

Morvaországban

Az anabaptistáknak Morvaországban voltak nagyobb szervezett gyülekezeteik. A morvaországi újrakeresztelőket is 1535 után kegyetlenül üldözték. Vezetőjüket, Jakob Huttert 1536-ban kínzások közepette kivégezték. 1554 és 1592 között, a megtűrtség hosszabb időszakában hatékonyan működtek kommunisztikus alapon szervezett gyülekezeteik.

A katolikus restauráció 1622-ben azután kikergette őket Morvaországból; részben Keletre, részben Amerikába menekültek.

Magyarországon